Interaktív kirándulások | Inkeri Markkula: A soha fel nem engedő föld

Sváb Ági |

A finn Inkeri Markkula regénye csodálatosan szép. Gyönyörű, lírai tájleírások keretében olvashatunk két emberről, akik sok mindent elvesztettek már az életükben, és most egymás révén talán új életet kezdhetnek. Azonban a borító ígérete (drámai szerelmi történet lélegzetelállító tájakon) csalóka: nem egyszerű szerelmesregény ez, sokkal mélyebb, komplexebb történet.

A regényben igen fontos egy helyszín: a Penny nevű kanadai gleccser, ahol a történet jó része játszódik. Itt találkozik egymással a két főszereplő, Unni és Jon. Unni finn gleccserkutató, a világon ő ért legjobban ezekhez a lassan vándorló jégfolyamokhoz. A regény kezdetekor azt vizsgálja, hogy milyen titkos átjárók, „kutak” és folyóvizek vannak a jég alatt, ezért helyi segítőjével műanyag kacsákat dobálnak a jégaknákba. Amikor az ő szemével látjuk a tájat, akkor fantasztikus, lírai leírásokat olvashatunk a természet szépségéről és erejéről – köszönet érte Patat Bencének! –, és arról is, milyen drága és ősi kincset pusztít el az ember egészen rövid idő alatt.

A klímaváltozás veszélyei mellett megjelenik egy másik igen fontos szál: ez a különböző népek identitásáról szól. Unni ugyanis számi származású, az északi Lappföldön született, de alig volt pár éves, amikor édesanyja a zord északi körülmények közül egy déli nagyvárosba költöztette. Szeretett szülőföldjén csak az iskolai szüneteket töltheti, de itt sem tud igazán közel kerülni ősei kultúrájához, mert azzal már édesapja is elvesztette a kapcsolatot – habár nem szándékosan. A szerző a függelékben erről így ír: „Finnországban hivatalosan nem létezett a számikra irányuló asszimilációs politika, de a gyakorlatban a második világháború utáni időktől kezdve egészen az 1970-es évekig gyakorolták, többek között bentlakásos iskolákban. A nagy távolságok és a ritkán lakott vidéken uralkodó körülmények miatt a számi gyerekeket iskolakomplexumokban gyűjtötték össze, amelyek kollégiumaiból csak hétvégén, a legtávolabbi falvakból származó gyerekek pedig csak a szünidőben mehettek haza. Számos iskolában tiltották a számi nyelv használatát, és sok számi gyerek elvesztette a kapcsolatát az anyanyelvével és kultúrájával. A számi nyelv oktatása a számik által lakott területeken 1975-ben kezdődött meg.” Unni édesapja ilyen körülmények között nőtt fel: őseire csak egy, a faházában lógó, hagyományos számi ünnepi viselet kabátja emlékezteti. Lánya később titokban, csak könyvekből ismerte meg az elődök életét.

A történet másik fontos szereplője Jon, akivel Unni a kanadai gleccseren találkozik; egy többnapos hóviharban találnak egymásra. Ez a néhány nap Jon életének sorsfordító időszaka, de nem a hirtelen támadt szerelem miatt. Ő az identitását keresni érkezett a kis észak-kanadai faluba. Jon kanadai állampolgár, hiszen itt született, csakhogy a szülei dánok, és élete nagyobb részében Dániában élt, ott járt iskolába és ott dolgozott mentősként. Ugyanakkor saját érzései szerint egyik kultúrába sem illeszkedik be igazán. Származása szerint a kanadai őslakos népekhez tartozik, csecsemőkorában fogadták örökbe. (A fülszöveg megfogalmazása téves, nem nevelőcsaládhoz került. Éppen az örökbefogadás az egyik tragikus sarokpontja életének.)

Jon tehát kanadai-dán kettős állampolgár, Dániában él, dánok a szülei, de külseje miatt legtöbbször grönlandi származású inuitnak nézik. (Kanadában is élnek inuitok, de Jon nem közülük való. Az inuitokat régen helytelenül eszkimóknak nevezték, a kanadai őslakos népeket pedig indiánoknak. Ma már egyik népmegnevezést sem illik használni.) Jon a biológiai szüleit keresi, a gleccserhez is úgy került, hogy anyjától kapott repülőjegyet, hadd keresse meg a vér szerinti szüleit.

A történet harmadik fontos szereplője éppen Jon anyja. Ő Kanadában töltötte a fiatalkorát, itt ment férjhez, de a várva várt gyermekáldás nem érkezett meg, ezért férjével az örökbefogadás mellett döntöttek. Jó néhány nehéz, várakozással töltött év után vihették haza Jont, az őslakos csecsemőt, akit aztán tisztességgel felneveltek, s egy idő után egy dán tengerparti kisvárosba költöztek. Az anyát ugyanakkor évtizedek óta gyötri az örökbefogadási ügyintéző akaratlanul meghallott megjegyzése Jon szüleiről és származásáról. Ez az információ évtizedekkel később válik igazán fájdalmassá, amikor Kanadában óriási botrány támadt.

• Olvass bele!

Ennek megértéséhez ismét a függelékhez kell fordulnunk. „Az 1960-as és 1980-as évek között, a később Sixties Scoop-ként emlegetett időszakban, becslések szerint 20 ezer, az őslakos népekhez tartozó gyereket vettek el szüleiktől, hogy középosztálybeli fehér családoknak adják örökbe őket. Az örökbefogadásokat azzal indokolták, hogy a gyerekeknek joguk van a jobb élethez, ám ez valójában az asszimilációs politika részét képezte, ami az őslakosok többségi népességbe való beolvasztására irányult. Előfordult, hogy éjszaka, titokban hurcolták el a gyerekeket a rezervátumból, és a szülők beleegyezése nélkül, közvetlenül a szülészetről fogadták örökbe őket. Az örökbe fogadott gyerekek új nevet kaptak, és születéskori személyazonosságukat minden hivatalos dokumentumból törölték.”

Jon anyja titokban magánnyomozót fogad, hogy megtudja az igazságot. És amikor a fiú élete zátonyra futni látszik, a kezébe nyomja a repülőjegyet meg egy őslakos nevét… Szívszorító olvasni mi minden jár a fejében. A könyv olvasójaként az én fejemben az jár, hogy Magyarországon az utóbbi időszakban évente csaknem 1000, többségében cigány származású gyermeket fogadnak örökbe jellemzően középosztálybeli, nem cigány házaspárok. (És ezt a megfogalmazást ne tessék rasszizmusnak tekinteni, csak tényleírásnak.) Bár ezeket a gyerekeket nem erőszakkal szakították el a szüleiktől, mégis érdemes összevetni a hazai örökbefogadások tapasztalataival és következményeivel Jon anyjának a gondolatait. Az ő tépelődései, következtetései, kérdései alighanem mindenhol érvényesek: lehet-e egy családdá összegyúrni több kultúrát, és ez mennyire lehet sikeres. De főleg: mire elég a feltétel nélküli szeretet, amikor hiányoznak a megfelelő információk.

A regény negyedik elbeszélője pedig Jon biológiai anyja (magyarul életet adónak is szokták hívni), aki terhessége és szülése történetét meséli el. Ez a fiatal lány rövid élete alatt sokat szenvedett a családjától távoli, kötelezővé tett iskolájában, de amikor hazatért, újra találkozott élete szerelmével. Ebből a kapcsolatból fogant Jon, akit egy szerető család várt haza a csodálatos, legendákkal teli, hideg északi tájakon, és aki csak évtizedekkel később érkezett meg oda.

Markkula egyes emberi sorsok bemutatása révén nagyon fontos témákat alakított regénnyé. Mind a négy elbeszélő küzd a saját identitásával, az őket körülvevő társadalom diszkriminációjával: magukon hordozzák a kisebbséghez tartozás vagy a gyermektelenség stigmáját. Mindegyikük kötődik az őket körülvevő természethez, minden szereplő a maga módján jó ember, ám hosszabb-rövidebb időszakokat leszámítva mégis mind boldogtalan. Unni a regény második felében úgy dönt, hogy újra megkeresi Jont – és ez a gesztus tényleg reményt adhat. Az olvasó bízik abban, hogy sikerül megtalálnia, és a két ember szerelme mindent meggyógyít, de a drámai történetben tulajdonképpen ez a leggyengébb szál. (Nem is árulom el, sikerül-e egymásra találniuk…)

De a regény minden más tekintetben érdekfeszítő, érzékeny és érzékenyítő – és nagyon-nagyon fontos.

Inkeri Markkula: A soha fel nem engedő föld
Fordította: Patat Bence
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2025
318 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
online ár a kiadónál 4050 Ft
ISBN 978 963 504 9400

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Unni, a kanadai Baffin-szigeten dolgozó finn kutató a gleccserek szerelmese. Akkor a legboldogabb, ha a jég és a csobogó víz hangjai veszik körül. Éppen az éghajlatváltozás következményeit tanulmányozza a gyorsan olvadó Penny nevű jégsapkán, amikor összetalálkozik a titokzatos férfival, Jonnal.
Mint kiderül, mindkettőjükben közös a gyökértelenség és az otthon utáni vágyakozás. Unni gyerekként állandóan két világ közt volt kénytelen utazni: szülei válása után szakadt el Lappföldről, ám szűnni nem akaró vágyat érez az apja északi világa iránt. Jon pedig, bár Kanadában született, Dániában nőtt fel nevelőszülőknél, örökségként magával cipelve idegenségét, magányát és titkokkal teli múltját. A férfi felnőttként kap lehetőséget arra, hogy a Baffin-szigeten találkozzon biológiai apjával, szíve mégis tele van bizonytalansággal…
A fiatal férfi és a nő mindössze néhány napot tölt együtt egy hóvihar miatt, összezárva egy házban, mégis rögtön egymásba szeret. Az élet azonban gyorsan elsodorja őket, és mindketten kénytelenek visszatérni otthonukba. Ám ami összeköttetett, az nem enged el, ezért Unni később úgy dönt, megkeresi Jont, és visszatér a Baffin-öböl jég borította vidékére. És ahogy a gleccser olvadozik, úgy kerülnek felszínre a nemzedékeken át elhallgatott múltbéli titkok életükkel és családjukkal kapcsolatban.