Kneszl Beáta Carmen: Szeretetlenek (részlet)

Állandó változásban / dr. Keresztes Zoltán

A borderline személyiségzavar mibenléte

Kneszl Beáta Carmen második olyan könyvét tartja kezében az olvasó, amelyből tapasztalati szinten értesülhet a borderline világ egyszerre színes és szenvedésteli jellegzetességeiről. A szerző szemelvényt ad közre a levelekből, amiket az első könyve megjelenése után írtak neki, többnyire olyan emberek, akik hasonló problémákkal küzdenek. Ezek a levelek híven tükrözik a borderline személyiségzavarral élő ember belső világát, viszonyát saját magával és a külvilággal. Ezek a viszonyok a kívülálló ember számára gyakran érthetetlenül zavarosak. Nehéz felfogni, mi gátol számos jó képességű embert abban, hogy kiteljesedjen, énazonos és – többé-kevésbé – boldog életet éljen. Ebben a bevezetőben ezt igyekszem érthetőbbé tenni az olvasók számára, rövid összefoglalót nyújtva a személyiségzavarokról, különös tekintettel a BPD-re, azaz a borderline személyiségzavarra (borderline personality disorder).

A személyiségzavar azon sokszínű pszichiátriai zavarok gyűjtőneve, amelyek a személyiség egész működését érintő merev, a realitáshoz kevésbé, a belső valósághoz és korábbi életszakaszok kellemetlen tapasztalatai okozta lenyomatokhoz inkább alkalmazkodó és nehezen korrigálható érzelmi, gondolati mintázatok hosszú távú fönnállását jelenti. S emiatt – látszólag indokolatlanul – sokat és intenzíven szenved az érintett, és szintúgy a környezete, melynek így vagy úgy alkalmazkodnia kell a személyiségzavaros emberhez. Az ilyen zavarok kialakulása több tényezőre vezethető vissza: a kutatások szerint nem elhanyagolható mértékben jelen lehet valamiféle biológiai, öröklött hajlam, de az epigenetikus, vagyis a nem örökletes, hanem környezeti (kapcsolati, bánásmódbéli) tényezők többet nyomnak a latban. Feltételezhetően jelen van tehát az agressziókezelés eleve, örökletesen meghatározott elégtelensége, valamiféle idegrendszeri sebezhetőség; ugyanakkor a személyiségzavarok – mint ahogy sok más pszichés probléma – kialakulását is döntő mértékben meghatározza a gyerekkor légköre, a gyerekkori szülői bánásmód, egyszóval az, hogy a szülők mennyire voltak képesek a gyerekre hangolódni.

A személyiségzavarokat a DSM 5 (Diagnostic and Statistic Manual of Mental Disorders){1} három különböző csoportba sorolja, úgymint: különcök (paranoid, skizoid, skizotipiás), dramatikus, érzelmileg labilis (antiszociális, borderline, hisztrionikus, narcisztikus), valamint szorongó/gátolt (elkerülő, dependens és kényszeres). A fönti csoportok közül kezelésbe legkevésbé a különcök vonhatók, önként alig-alig jelentkeznek segítségért. Világuk zömmel nehezen megközelíthető, érzelmileg elérhetetlenek, távolságtartók. Hasonlóképp az antiszociális személyiségek (régebbi nevén pszichopaták) sem igen motiváltak a változásra, segítőket jobbára csak akkor keresnek föl, ha a törvényi/társadalmi felelősségre vonást elkerülendő „betegségükről” orvosi igazolást kívánnak szerezni. A narcisztikosok és borderline-ok bizonyos szenvedésnyomás hatására (amiben a saját és a környezetük szenvedése mintegy összeadódhat) hajlandók segítségért folyamodni, mint ahogy a „szorongó/elkerülők” is, jóllehet az utóbbi kategóriába sorolható emberek környezete sokkal kevésbé szenved.

A személyiségzavarok kialakulásának kutatása az 1960-as évek vége felé kezdett szisztematikus formát ölteni, de ekkor még a diagnosztikus kategóriák tartalma eltért a maiaktól, máshol húzódtak a válaszvonalak közöttük, és az akkori elnevezések is változtak mára. Fontos ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy a pszichiátria sok tekintetben reagál a társadalmi változásokra, s így a szociokulturális kontextustól függhet a betegségek, zavarok meghatározása és elnevezése. Manapság például azt észleljük, hogy ami huszonöt-harminc évvel ezelőtt kezelésre szoruló mérvű narcizmusnak minősült, az most közmegegyezés szerint elfogadott.

A kutatások középpontjába nagyon hamar – gyakoriságuk miatt – a borderline és narcisztikus személyiségzavarok kerültek. Az USA-ban a ma már jól azonosíthatóan borderline jellegzetességeket mutató emberek száma a hatvanas évek végére jelentősen megnőtt a regisztráltan segítséget kereső páciensek közt. Már akkoriban sejthető volt, mára pedig igazolt tény, hogy az akkori észak-amerikai mobile society a sok gyermekkori költözéssel, környezetváltással, az új közeghez való túlterhelő alkalmazkodással olyan földolgozhatatlan stresszt jelent a fejlődő személyiségnek, amely nagymértékben hozzájárul a későbbi személyiségzavar kialakulásához. A borderline személyiségzavar hátterében az esetek zömében túlságosan zajos gyerekkor található, gyakori környezetváltásokkal és/vagy gyakori partnerváltásokkal.

A hetvenes évek elejéig a kutatások elméleti hátterét főképp a pszichoanalitikus pszichológia tárgykapcsolat-elméleti ága adta. 1974-től ez kiegészült a kötődéselméleti megközelítéssel, amely újabb nagy fölfedezéseket hozva nagy lendületet adott a személyiségzavarok további kutatásainak. Ezekről az eredményekről és az ún. idegenhelyzet-vizsgálatokról – amelyek az anya és a gyerek érzelmi közelségét vették górcső alá – mára már könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésünkre. Az ekkoriban indult kutatások vetették föl az anya és a gyermek érzelmi összehangolódásának fontosságát, és írták le először ennek a kapcsolatnak a jelentőségét. Az „anya” szó azóta – szociális nyomásra – „elsődleges gondozó”-ra cserélődött a szakirodalom jelentős részében. Ez részben az angolszász feminista pszichoanalitikus irodalomkritika nyomására történt, az első anya-gyerek kapcsolatot bemutató alapvetően tárgykapcsolati irányultságú szakcikkek irodalomkritikai reakciójaként. Ez az irodalomkritikai irányzat kikérte magának a pszichológiai tudományos élet ilyenfajta fallokratikus, férfiközpontú kisajátítását, elegük lett az anyák örökös hibáztatásából. Ennek a nyomásnak ideig-óráig engedett a szakirodalom, és jóllehet máig megmaradt az „elsődleges gondozó” elnevezés, de a vita heve csitult, és mostanra nagyjából nyugvópontra jutva a résztvevők elfogadták, hogy az elsődleges gondozó alatt alapvetően az anya értendő. Az elméleti – leginkább eszmetörténeti – vita kibontakozásakor még nem állt rendelkezésre az a meglehetős mennyiségű vizsgálati/tapasztalati anyag, amely fMRI-vizsgálatokkal is bizonyította, hogy az anyai kötődés központi idegrendszeri húrrendszerének kialakulása megelőzi az apaiét, amely az előbbivel szemben csak valahol a 24. betöltött hónap után jelenik meg. Ezt a klinikai megfigyelések is igazolják, mint ahogy azt is, hogy a korai kötődés időszakában az anyával zajló interakciók hoznak létre olyan kapcsolaterősítő tűzijátékot a személyiségalakulás szempontjából fontos agykérgi régiókban, amelyek az apával történő interakciók során nem figyelhetők meg. Minden előjel nélkül el kell fogadnunk, hogy e tekintetben sem vagyunk egyformák, van, amire a gyermekek életében csak az anyák képesek.

Kezdetben három kötődési formát különböztettek meg, majd később egy negyediket is: a „dezorganizált kötődés”-t, amely a többi formával szemben nagy időbeli állandóságot mutat, korrekciója is nehezebb, és a többi formánál gyakrabban torkollik valamilyen felnőttkori pszichiátriai problémába: leginkább borderline személyiségzavarba és hipochondriába. Az ehhez a mintázathoz tartozó anyák az érzelmi bevonódásra és a gyermekre hangolódásra kevésbé képesek, ha létrejönnek is elvétve ilyen pillanatok, azok időzítése elcsúszik a gyerek szükségletéhez képest, intenzitása és kiterjedése szintén elégtelen a gyerek felől nézve. Kiszámíthatatlanság jellemzi őket, viselkedésük gyermekszemmel megjósolhatatlan, nekik maguknak pedig a viselkedésük hidegségéről éppúgy nincs semmilyen képük, mint annak a gyerekükre gyakorolt hatásáról. Összességében érzelmileg válaszképtelenek, terhelhetetlenek, elutasítók, sokszor és indokolatlanul dühösek, ugyanakkor merevek, és vagy csak a látszatra adnak, gyakran szinte kényszeresen, vagy arra sem. A gyerek számukra nem alanyi jogon létező ember, akinek van saját identitása, hanem igényeik kielégítője, s ezért állandó alkalmazkodást várnak el tőle. Sok esetben a gyerek szerepe és feladata már magzatkorban eldől: ez lehet például az anya társadalmi státuszának emelése, és ha ez nem következik be, azt a gyereken torolja meg. Az ebbe a kategóriába sorolható anyák gyakran szenvednek diagnosztizált vagy föl nem ismert pszichiátriai problémától, sokszor folytatnak toxikomán életmódot, nem tudnak érzelmi életük urai lenni. De még az ilyen lelkileg szétesett anyáknál is bekövetkezhet spontán javulás, és magukra eszmélve ki tudják használni azokat a fejlődéslélektani korrekciós pontokat, ahol újra lehet rendezni az anya-gyerek kapcsolatot. Ez lehet az ödipális időszak utolsó periódusa, az ötödik életév tájéka, a kiskamaszkor és a kamaszkor szinte végig. Ezekben az időszakokban ugyanis nagyjából ugyanakkora idegsejti szintű átrendeződés zajlik a gyermek agyában, mint a korai kötődés időszakában – ez adja ekkor a változások neurológiai alapját. Ha ebben a néhány időszakban sem tud összehangolódni az anya a gyerekével, akkor nehéz őt megmenteni egy későbbi személyiségzavartól.

Összességében elmondható, hogy minél inkább rá tud hangolódni a szülő (elsősorban az anya) a gyermeke mindenkori, főként kapcsolati szükségleteinek olvasására és kielégítésére (természetesen más, anyagibb szükségletek kielégítése is fontos, de tegyük fel, hogy azokat a szülők valamilyen kielégítő szinten ellátják; ha nem, akkor már nagyon nagy a baj), annál boldogabb a gyerek, és annál valószínűbb, hogy komoly pszichés zavarok nélkül válik kamasszá, majd felnőtté. Ennek a ráhangolódásnak különösen fontos szerepe van a személyiség egészséges fejlődésében, hiszen ez teszi lehetővé a gyerek számára, hogy olyan legyen, amilyen lenni tud; azt éli át, hogy a szükségleteit, igényeit kifejezheti, ezek kifejezése értő fülekre talál, és a kielégítés személyre szabottan történik, vagyis az anya azon igyekszik segíteni, amit a gyermek az adott aktuális diszkomfortban a legfontosabbnak, leginkább szenvedéstelinek él meg. Minél több ilyen tapasztalatot szerez a gyerek, annál nagyobb a biztonságérzete, és annál jobban mer támaszkodni a közvetlen környezetére.

Egy egyszerű példa: a síró csecsemő kétségbeesésére az anya nem feszültségnövekedéssel, frusztrációval, elutasítással reagál, hanem saját aktuális belső állapotát háttérbe szorítva a gyermek jelzéseire fókuszálva cselekszik, igyekszik rájönni, mi a gond, és a gyermek szenvedéséhez illeszkedő módon igyekszik segíteni, azaz nem erőlteti például a mellre vételt, később pedig az etetést, mint egyetlen és – szerinte – minden keserűséget elűző gyógymódot. Ennek az anyai jelenlétnek reflektív beállítódás a neve, és mint már azt föntebb említettem, a személyiség egészséges, kerülőutak nélküli alakulásához elengedhetetlen.

Ez a fajta anyai jelenlét persze a nap huszonnégy órájában, éveken át megvalósíthatatlan. A reflektív beállítódás az anya belső hozzáállását írja le, azt a készenlétet, hogy bármikor átkapcsol ebbe az üzemmódba, ha a helyzet és a gyermek azonnali szükséglete úgy kívánja. Ugyanakkor természetesen nem szabad, hogy az anya lemondjon önmagáról, saját életéről. Meg kell, hogy maradjon az autonómiájának valamilyen foka, ami számára is kielégítő, és a gyermeket sem fenyegeti az anya elérhetetlenségével.

Ez a készenlét azt is jelenti egyben, hogy az anya nem akar semmilyen olvasott, hallott, látott elvárásnak megfelelni, avagy „tökéletes” anya lenni. Vagyis nem elveknek alárendelődve akar jó anya lenni (mert, mondjuk, ha voltak is „elvei”, ezek az adott gyermekkel való kapcsolatában nem funkcionálisak), hanem a gyerekének az adott helyzetben, „itt és most” – a gyermek élménye felől nézve – igyekszik jó anyja lenni. Ez persze nehéz feladat, főképp ha az anya is sok megküzdetlen belső konfliktussal él, és ha nincs a rendszerben egy támogató apa, aki biztonságos és nagy megtartó erejű keretet teremt, és hátteret biztosít az anya és a gyerek számára. Ez azért nem olyan földönkívüli dolog, még a mai zilált korunkban is meg tud valósulni – bármekkora hatása van is a médiának és az éppen adott, ideológiák fűtötte társadalmi normáknak –, hogy a szülők személyre szabottan szeretik egymást és a gyereket. Lélektanilag és tudattalanul szinte minden szülői akció és a szülői jelenlét java része a gyermek biztonságérzetének és ezáltal identitása, önértékelése és énképe stabilitásának kialakítása körül kering.

A korai – az első három évben kialakuló – kötődés biztonságossága nagyon nagy mértékben meghatározza a személyiség további fejlődésének fő irányvonalait, egészen a pályaválasztási döntésekig és a párkapcsolati stratégiákig. A korai kötődés mintázatai mélyre égnek. Ha a szülő érzelmi válaszkészségével komoly és elhúzódó baj van, a tapasztalt atmoszféra által létrehozott belső, lélektani mintázatnak megfelelően választ a későbbi felnőtt. Például: a kora gyerekkori elhanyagolás, szeretetlenség az értéktelenség, a szerethetetlenség lenyomatát hagyja a gyerekben, aki ebben az időszakban a szülői bánásmód minőségeivel azonosítja magát, vagyis ha vele nem bánnak jól, akkor ő ezt érdemli, tehát rossz. Ahogy a szülő tekint a gyerekre, úgy tekint a gyerek önmagára.

Mindezek tudattalan folyamatok, tudatossá jóval később válnak, és inkább csak a következmények által. Felnőttként nagy eséllyel választ az elhanyagolt gyerek olyan társat, aki valódi szeretetre, elkötelezett jelenlétre képtelen, hiszen ez lesz az ismerős miliő, még ha tudatosan az ellenkezőjére vágyik is. Emiatt is fontos a korábban már említett reflektív beállítódás alapjain álló úgynevezett szülői/anyai tükrözés. Ez a tükrözés segít a gyereknek hosszú távon önmagára találni, énazonosan fejlődni. Ugyanis ez a tükrözés az, ami egyfelől szervezi, másfelől jelentéssel látja el a fejlődő gyermek élményvilágát.

Ha például az olyan hétköznapi dolgok, mint a pelenkázás, jó hangulatban, jó időzítéssel és jó kis dögönyöző bababeszéddel telnek, a baba boldog, hangicsál, csillog a szeme, hiszen ez azt fejezi ki számára, hogy a pelenkázó örül neki, akkor vele lenni jó, vagyis ő jó. A gyerek úgy van önmagával, ahogy a gondozó felnőtt ővele, ezt építi magába, ez határozza meg énképét, önmagával és a külvilággal való viszonyát. Az is előfordul, hogy a pelenkázás vagy más, hétköznapi tevékenység jó hangulatban zajlik ugyan, de az anyát irreális szorongások kínozzák, emiatt például nem meri kitenni a lábát az utcára, s akkor a gyerek ezt építi be önmagába: a világ veszélyes hely lesz számára, nem pedig kíváncsian fölfedezendő. A későbbiekben ez a gyermek nagy eséllyel szociálisan gátolt lesz, kortársközösségekben nehezebben kerül az őt megillető helyre, az önképviseletébe ugyanis beleszól a korán a személyiségébe épített anyai gátoltság.

Ha pedig az anyai jelenlét a technikai ellátás szintjére redukálódik, ha az anya érzelmileg képtelen bevonódni, nem talál örömet a gyerek ellátásában saját depressziója vagy más okok miatt, a gyerek e tapasztalatok kihűlt ridegségét viszi magával az életébe, önbecsülése indokolatlanul alacsony lesz, és értéktelenségérzéssel küszködik majd évtizedeken át.

Ez a korai élményvilág általában a felnőttkori élet tapasztalatai számára áthatolhatatlan, hiába kap az illető a jó teljesítményére pozitív visszajelzést, nem ennek hisz majd, hanem a korai lenyomatok során benne keletkezetteknek. Valahogy így épül belénk szüleink belső világa a korai kötődés ideje alatt, függetlenül attól, hogy a szülők mit igyekeznek elrejteni előlünk, és mi az, amiről nem beszélnek a gyerek előtt. Tipikus példa az érzelmek minősítése ezekben a családokban. Vannak a jó, szép, elfogadható és kifejezhető érzelmek, és vannak a csúnyák, kifejezhetetlenek, amelyeket letagadnak, mintha azok nem is léteznének. Ilyen a harag: „nálunk sose volt egy hangos szó sem” – ami, ugye, pont elég baj, mert ettől még az indulat érezhetően jelen van. A gyerek ebben az időszakban is remekül tapogatja le a szülői tudattalan tartalmát, és kevés dologra olyan érzékeny, mint a szülői hitelesség: sose szabad úgy tenni, hogy valami nincs, ami van, letagadni a valóság valamely elemeit, mert a gyerek számára a valóság így érthetetlenné, idegenné válik, nem képes eligazodni benne. A gyermek által tapasztalt élmények ilyen, alapvetően akár jóhiszemű eltagadásai képezik az alapját a későbbi úgynevezett identitásdiffúziónak, vagyis az egységes belső narratíva és önazonosság hiányának. Az identitásdiffúzió minden személyiségzavarnak központi része, meghatározza a szorongástűrő képesség és a frusztrációs tolerancia jócskán korlátozott voltát, nem engedi az érzelmi pufferkapacitások létrejöttét, a diffúz identitás ugyanis föléget minden rendelkezésre álló energiát, az individuum kétségbeesetten igyekszik önmagát egyben tartani, és mondhatni izomból létrehozni a belső egészlegesség és folytonosság élményét.

Lássuk ezek után a BPD néhány jellegzetességét! A BPD-s emberek legjavának a szorongásküszöbe alacsony, szinte állandóan van szoronganivalójuk, ha nincs, teremtenek maguknak, számukra nagyjából ismeretlen a szorongásmentes jóllét. Meg is szoktak ijedni, ha nem szoronganak, valami nem stimmel, csak úgy nem lehet jól lenni, érdemtelenül. A szorongás pedig nagy kaméleon, sokféle, gyakran szomatikusnak tűnő tünetet produkál, amikkel jó sok ellátóhelyet végiglátogatnak. A frusztrációs toleranciájuk kifejezetten alacsony, nagyon félnek a visszautasítástól és a mellőzöttségtől. Számukra mellőzöttség és visszautasítottság az is, ha mondjuk valaki nem válaszol perceken belül egy üzenetre.

Az átlagosnál jóval nehezebben viselik az egyedüllétet, életük érzelmileg közeli szereplői társaságában is gyakran magukra hagyottságot élnek át. Nehezen fejezik ki kapcsolati és egyéb igényeiket, viszont elvárják, hogy szavak nélkül is érteni, olvasni lehessen vágyaikat. Megsértődnek, ha ez nem következik be, és ilyenkor hajlamosak indulatból otthagyni csapot-papot, nem ritka körülöttük az ajtócsapkodás. Ezek a sértődések önrontó körökbe torkollnak, nem képesek átlátni, milyen hatással vannak a környezetükre a ki nem mondott elvárásaikkal. Minthogy általában nem tudnak érzelmi folyamatokban gondolkodni, nehezükre esik, hogy érdemben reflektáljanak akár a saját magatartásukra, akár a cselekvéseikre adott érzelmi reakciókra. Emiatt gyakran sodorják magukat valamiféle veszélybe. Gyakori, hogy „falcolnak”, azaz szándékosan sebzik magukat, fizikai fájdalmat okoznak önmaguknak vágásokkal, cigarettacsikkel, öngyújtóval stb.: úgy érzik, ez még mindig jobb az ürességnél vagy a lelki fájdalomnál.

Párkapcsolataik egyfelől kaotikusak, gyakori promiszkuis partnercserével, másfelől csecsemő módjára képesek kapaszkodni a párjukba, aki – legalábbis egy időre – szinte mindent jelent számukra, és minden más kapcsolatot fölülír. A drog sem idegen tőlük, a saját érzelmi életükkel járó nehezen viselhető terhek átmeneti és látszólagos enyhítésére szolgál, eredménytelenül, természetesen.

Kamaszkoruk vagy nagyon viharos – lázadók messze túl a normatív kríziseken –, vagy rémisztően csöndes, érdektelenül eseménytelen. Mindkét esetben hatalmas és kétségbeejtően kontrollálhatatlan fantáziamozgások zajlanak bennük. Hangulatszabályozásuk labilis, az adott hangulati hullámnak megfelelően látják a világot, önmagukat és jövőjüket, amit konkrétumként kezelnek, nem pedig a jövőre vonatkozó téves koncepcióként, vagyis számukra megkérdőjelezhetetlenül „ez lesz”, ahelyett hogy „én most azt gondolom, hogy így lesz”. Gondolkodásuk, ítéletalkotásuk hirtelen, világlátásuk jobbára fekete-fehér, átmenetek nélküli. Ettől a gondolkodás- és észlelésmódtól nehezen tudnak elvonatkoztatni, automatikusan azt föltételezik, hogy a világot és benne őt mások is pontosan olyannak észlelik, mint ahogy azt ők teszik. Ha például csúnyának látják önmagukat, ami az önbizalomhiány és a leértékelt énkép miatt gyakori, akkor elképzelhetetlen számukra, hogy más szépnek lássa őket. (…)