Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága (részlet)

Bevezetés1

Szerette mindazokat, akik a földön éltek, meg akik a fákon, a levegőben, a barlangokban, a folyókban, vagy az óceánok irdatlan mélységeiben, és a szeretetét nem tudta mérlegen súlyozgatni, hogy az egyiket jobban, a másikat nem annyira, mindenkit szeretett, és mindenkit egyformán, csodálatosnak gondolta és látta őket, de magyarázatot nemigen tudott volna adni rá, mivel fel sem merült benne, hogy egy ilyen kérdésnek az ő esetében volna bármi értelme, fel sem merült, és tényleg nem, hogy lehetne másképpen is, azaz nem szeretni mindazokat, akik a földön élnek, meg akik a fákon, a levegőben, a barlangokban, a folyókban, vagy az óceánokban, már hajnalonként, a szendergésnél, mikor az ember még nem nyitja ki a szemét, gyakran játszott azzal kiskorában, s gyakran még ma is, hogy csak hagyta, hogy a szempillái pusztán észleljék a fényt, ami beszűrődött az ablakon, hogy érezze, erre a fényre teljes bizalommal ráépítheti az elkövetkezendő napot, sőt az egész életét, és ebben döntő szerepet játszott a függöny, amelyik megszűrte, áteresztette, szinte átlényegítette, ami akár napfényként, akár csak derengésként érkezett, a nagymama örökölte a háború előtti időkből, de sem neki, sem a nagypapának soha az eszébe se jutott, hogy másikra kéne cserélni, pedig egy idő után mosni se lehetett, mert biztos megsínylette volna, olyan régóta szolgált, sok helyütt, ahol jobban érte a nap, piszkossárga lett, és mégsem, a leváltásáról szó sem lehetett, a nagyszülei tudták, mennyire ragaszkodik hozzá, mindennap, akár nyár volt, akár tél, akármennyi fényt engedett át, azt pontosan ugyanúgy szűrte meg, hiába telt el annyi év, mert akár nyár, akár tél, a fény az ablakon át ugyanazzal a lágy erővel terítette be a szobát, s jutott el a szemeihez, gyöngéden járt át minden egyes pontot, és ezzel rögtön bevonta egy bizalmas tervbe a szoba egész világát, az ő szobájáét, mivel neki külön szoba járt már a születésétől kezdve, hogy a szülei helyett a nagyszülők vállalták őt, külön fénnyel, külön függönnyel, a nagymama és a nagypapa az előszobából nyíló konyha után következő nappaliban éltek, tévéztek és aludtak, neki átengedték a hátsó helyiséget a külön fénnyel, amitől a levegő is más volt, nem csoda, ha azt is szerette, a szobája és egyáltalán, az egész lakás szagát, hiába panaszkodtak a házból az öregek, hogy ez a szag elviselhetetlen, hogy hiába zárnak minden ablakot, a levegő mérgező, mert az őrült teher- és buszforgalom miatt a II. Rákóczi Ferenc útról alantas módon folyton beszivárog a lakásaikba, és hogy egyenesen már lélegezni sem tudnak tőle, ő pont ezt találta csodálatosnak, mivel finom volt az íze, és otthonias a szaga, és ez az íz és szag már egész kiskorában is ilyen volt, akkoriban a nagyszülők elmondása alapján el is játszott azzal, hogy mikor már tudott járni valamennyire, és odakint sétáltatták, ha nem figyeltek oda rá jól, kicsúsztatta a kezét a nagymama vagy a nagypapa meleg tenyeréből, s egy-egy induló, vagy épp felgyorsító jármű után totyogott pár méteren, hogy beszívja a kipufogógázt, akkoriban még rengeteg régi Csepel, IFA, ZiL meg Trabant, Wartburg, Moszkvics és Ikarus közlekedett errefelé, és ezeknek a kipufogójából egy-egy erősebb gázadásnál csak úgy ömlött a füst, s amikortól lettek már saját emlékei, világosan fel tudta belőlük idézni ma is, hogy a totyogós korszakot követően még jó ideig ez maradt az egyik kedvenc játéka, hogy amikor indult egy busz vagy teherautó, az adottságai korlátai között elkezdett futni utána, míg bírta szusszal, és senki nem tudta volna elképzelni, hogy a füst miatt, pedig így volt, és még ma is így lenne, csak hát, már nem szalad utánuk, bár mostanában, mióta felnőtt fejjel ide, a Vízművek lakótelepére visszajöhetett, még mindig előfordult, hogy amikor egy-egy leharcoltabb busszal érkezett, leszálláskor hátrafelé kerülte meg, abban bízva, hátha megint érezni fogja, de már csupán a puszta emléke maradt meg, olyan ez, mondta a kollégájának egyszer, mint ahogy néha az embernek elkezd hiányozni valami a gyerekkorból, konkrétan valami, neki például, most mit mondjon, például a Bambi, „te már”, folytatta derűsen ennek a kollégának, „nem is tudod, mi az, hiába próbálkoznak a megújításával, amikor én voltam felső általános, nekem még vett a nagymamám vagy a nagypapám igazit, narancsolajból csinálták, és azt mondogatták, hogy kátrányból készül, de ez nem igaz, mert narancsolajból, ami lehet, hogy terpénesedett egy kissé, de alapvetően narancsolajból” – ritka eset volt, hogy efféle személyes dolgairól beszélt a kollégájának, de ha igen, akkor a kipufogógáz meg a Bambi meg hasonlók mellett a leggyakrabban ugyanarra tért vissza újra meg újra, hogy ugyanis mekkora csoda, hogy visszaköltözhetett, ennél jobb nem is történhetett volna vele, és mint szinte mindent, ezt is a nagyszülőknek köszönhette, mivel a nagymama és a nagypapa szinte egy időben haláloztak el, és mivel más jelentkező nem akadt a családban, aki ilyen messzire kívánt volna lakni a várostól, nem kellett kérnie, ő kapta meg, s tért ide – és hát, tényleg – vissza, hisz ebben a lakásban nőtt föl, és lám, mesélte tovább, milyen kivételesnek is mondhatja a szerencséjét, hisz most megint ott lakhat, ahová, mondhatni, eredetileg és lényegében odaszületett, most újra ugyanaz a fény ébreszti föl, és ugyanazon a függönyön át, mert természetesen nem nyúlt hozzá, csak megerősítette azokat a horgocskákat, amelyek elengedtek már a karnison, de a függöny maradt, és tudja ő, milyen nehéz ezt másnak megérteni, de neki ez a költözés hazatérés volt a Paradicsomba, márpedig, mondta a kollégának, neki az maradt ez a lakás, maga a Paradicsom, az ágyával, az éjjeliszekrény feladatát ellátó székkel, a nehéz szekrénnyel, az asztallal meg természetesen a besárgult függönnyel, mert visszaadja ugyanazt a fényt, ami egykor ébresztette, és az egész ugyanúgy, ugyanazon a helyen, de nem csak itt, így volt mindennel ebben az egykori és mostani kétszobás lakásban, csak a nagymama és a nagypapa hiányzott nagyon, az ő helyiségükben végképp nem mozdított el semmit, mindent úgy hagyott, ahogy ez a minden a haláluk pillanatában odadermedt, a bajor módra súlyos kétszemélyes ágy, a szárnyas ruhásszekrények, a két test lenyomatával a két kagylófotel, párnákkal és takarókkal gondosan kibélelve, hogy jobban essen az ülés, meg a tévé egy kis asztalkán, rajta a nagypapa kinyitva hagyott Füles rejtvényújságja, középen egy kék színű tollal, melynek kikattintva maradt a hegye, aztán a szőnyegek, a csillár, a vitrinesben néhány porcelánszobrocska meg a nagypapa kitüntetései, és mindenütt csipketerítők: az ajtót is alig nyitotta ki, mert nem akarta zavarni őket, még így holtukban sem, úgyhogy csak nagyjából kéthetente, és csak percekre ment be, ha felporszívózott, és letörölgette a halott tévét meg a bútorokat, a fonnyadt piros pettyes labdára, amit a nagyszülők beállítottak a tévé alá, nagyon vigyázott, azt meg se érintette soha, azaz tényleg minden maradt sértetlenül a régiben, persze a nagymama meg a nagypapa, ők nem, de mindegy is, zárta le ezen a ponton, visszatolta a szemüvegét, lesütötte a szemét, és elhallgatott, mivel azzal mégsem folytathatta, hogy a nagyszülők hiánya ellenére boldogan gondolt még a halálukra is, annyira békésen haltak meg ugyanis, egyik a másik után, néha már maga sem tudta, melyik is ment el először, a nagymama‑e, vagy a nagypapa, és általában is így volt a halállal, annyit látott munkájának több mint negyven éven át gyakorolt működése alatt, hogy a halál, nos, a halál az csupán egy gyöngéd, végleges elernyedés, és kész, elköteleződésének első órájától fogva rendszeresen ölt, amit gyermekkorában még úgynevezett hobbinak hívtak, ki tudta volna tehát jobban, mi a halál, mint ő, de ez az ölés nem járt fájdalommal, csak szépen elaltatta őket kloroformmal, és azok szépen elaludtak, mint a nagymama, meg utána vagy előtte alig egy vagy két nappal a nagypapa, ők is csak úgy elaludtak egymást követve, nem volt szenvedés, vagy kórház, egyik sem volt hajlandó otthagyni a másikat, már gimnazistakorában hallotta, ahogy megbeszélik, mert minden nesz áthallatszott, később pedig, amikor egyetemista lett, be is avatták, mondván, hogy semmilyen körülmény esetén ne engedje a kettejük közül hátramaradót kórházba vinni, a nagymama és a nagypapa rettegett a kórháztól, úgy beszéltek róla, hogy a kórház az a hely, ahová szenvedni és megalázkodni mennek az emberek, és ők nem akartak se szenvedni, se megalázva lenni, amikor amúgy is védtelen az ember, és szerencsések is voltak, mert valóban nem kellett szenvedniük, csak, ahogy körzeti orvosuk kijelentette, nem ébredtek fel egy hajnalban, mikor az első busz elvágtatott a II. Rákóczi Ferenc úton, bekanyarodott a mostani Auchanhoz, és a légfék sóhajtott egy nagyot a megállás után, egyik a másikat követte, igen, megállt és sóhajtott, és igen, a szomszédok hívták fel, hogy pár napja nem látnak mozgást a lakásban, azonnal indult, már ott is volt, és bizony ott feküdtek a nehéz ágyban mind a ketten, egymás mellett, nyitott szájjal, és kitágult, rémült szemekkel, az asztalon pedig ott találta a listát, és intézte a temetést, mindent úgy és abban a sorrendben, ahogy felírták a lehető legkörültekintőbb részletességgel, neki csak annyi volt a dolga, hogy: kihívni a Jólesz doktor urat, igen, aztán a lakásban várni míg megjönnek a holttestekért a krematóriumból, és elszállítják a hamvasztásig meg a temetésig őket, majd az ő papírjával beadni a kérvényt az önkormányzathoz a halotti anyakönyvi kivonatért, igen, aztán elmenni a temetkezési vállalathoz, igen, megbeszélni, hogy hamvasztás lesz, nem koporsós, igen, aztán kiválasztani a legolcsóbb műanyag urnát, igen, befizetni az előleget, igen, és itt minden „igen” egy pipát jelentett a listán, és a listán kétszer is aláhúzták, hogy a legolcsóbb ceremónia legyen, egy katolikus pap elég, nem kellenek „ministránsok” se, és semmi szökőkút meg ilyesmi, amivel fellőnék őket a levegőbe, miközben még illetlen színekkel meg is világítják az egészet a plébános úr közismert kedvencének, Máté Péternek az ELMEGYEK című száma alatt, csak a Kispál plébános úr, írta a nagymama és a nagypapa, ő tudni fogja, mit és hova, mert a templomuknak van urnatemetője, oda kell mind a kettejüket, szorosan egymás mellé persze, egy úgynevezett szimpla fülkébe, egy szimpla fülke elég, ebbe mind a kettejüké elfér, ez állt a lista alján, és mindez egy nagyobb borítékban, s a borítékban még egy takarékbetét-félét meg egy, a nevére szóló felhatalmazást is talált, hogy legyen mindenre elég, ezt takarékoskodták össze a nagymama és a nagypapa a vízműves évtizedek alatt, kár, hogy nem vették észre, hogy ez a régi Vízmű egyik irodai dolgozója, egy bizonyos Juditka által felajánlott s általa intézett betétféle annyira régi, hogy a beírás szerint a beválthatóságának az ideje is lejárt, akárcsak a nagymamáé meg a nagypapáé, próbálta ezt az egykori irodai adminisztrátort megtalálni, de a régi cég és a teljes munkaadói stáb több mint tíz éve szétszóródott, eltűntek, a Vízművet eladták, s az újaknál már senkit nem talált, aki akár csak emlékezett is volna bármiféle Juditkára, úgyhogy a pénzről végül magának kellett gondoskodnia, a két testvére hallani sem akart róla, hogy részt vállaljon a költségekből, a temetés meg minden a te gondod, ha már te kapod a lakást, jelentették ki ellentmondást nem tűrő, eléggé barátságtalan hangon, és így is lett, személyi hitelt vett fel, mert váratlanul érte a nagy kiadás, aztán szép rendesen lezajlott minden, csak a család volt ott, meg egy ismeretlen a Vízmű küldötteként, ha már az elődszervezetnél az elhalálozottak több mint negyven évet húztak le, meg persze a Kispál plébános úr, aki szépen beszélt, csak kicsit röviden, talán mert, mint később elmondta neki a nagyszülők végakaratának szellemében megesett gyónás után, a nagyszülők egy ideje nem fizették be az egyházi adót, lenne szíves ezt az úr kiegyenlíteni, mindegy, szép volt, méltóságteljes, kérésére nem a MÁTÉ PÉTER ment, hanem egy latin nyelvű kórusének, ami nagyon felvillanyozta, még ha a plébános úr telefonjáról erősítették is ki, és a plébános úrnak vagy négyszer is gondja volt a bluetoothszal, aztán a család és a Vízmű küldötte gyorsan otthagyta az urnatemetőt, ő maradt volna még, hátha rá tudja venni a plébános urat, hogy lejátssza újra a zenét a telefonjáról, de az az egyik szemében huncut villanással, a másikban meg jeges szikrázással megfenyegette, hogy a végén még rázárják a kaput az urnatemetőben, „és akkor magát is melléjük lehet rakni”, úgyhogy sietve távozott, és sietve költözött vissza albérletéből a Paradicsomba, a Csepel-szigetre, gyermek- és ifjúkora színhelyére, mert a belvárosban, ahol az egyetem befejezése óta lakott, a főbérlő nagyon megharagudott a hirtelen felmondási szándék miatt, és elég szigorú kiköltözési dátumot adott, három nap, mondta neki, és faképnél hagyta, úgyhogy ripsz-ropsz, már kint is volt a lakótelepi lakásban, és attól kezdve onnan járt be a múzeumba, egyszer lemérte, 61 perc volt a legjobb ideje a reggeli és a késő délutáni közlekedési dugókat is beleszámolva, ráadásul ajtótól ajtóig, és nemhogy zavarta volna, hogy ennyit kell naponta kétszer utaznia, egyenesen boldoggá tette, hogy a bérletével megteheti – ráadásul kétszer egy nap – a Ludovikától a Vízművek lakótelepig az utat, annyi mindent látott közben, de nem is ez, hanem hogy mindig minden ugyanúgy zajlott, mindegy volt, hogy hétfő van, vagy péntek van, hogy kedd vagy szerda, semmi nem változott, természetesen nagyon szerette azokat a perceket is, amikor reggel kilenc előtt nem sokkal bemegy a múzeum ajtaján, majd, hogy 1999-ben elkészült az új múzeumépület a Ludovika mellett, és a kollégával ketten kaptak egy szép, világos helyiséget, már egy mágneskártyát is lehetett használni ehhez a bemenetelhez, és ezzel jelezni, hogy megérkezett, meg az Andor a portán, akivel minden egyes nap ugyanazt játszották, az Andor mosolyogva bólintott, de mielőtt azt mondta volna, hogy Jó reggelt, Papp doktor úr, ő mindig megelőzte, hogy Jó reggelt, Andor, ezt is nagyon szerette,

meg lehúzni a mágneskártyát, hallgatni, és bólintani, ahogy egy sípszóval jelzett a gép, és igazán szerette visszafelé is, amikor jellegzetesen fürge járásával elment az M3‑as pótlóhoz, aztán átszállt a négyes-hatos villamosra a Borárosig, aztán a csepeli HÉV‑re, utána meg a 138‑asra, vagy a 38‑asra, vagy a 690‑esre, vagy a 38A‑ra mindennap reggel 7:38‑kor oda, és mindennap délután 5:17‑kor hazafelé, ugyanúgy, majdnem ugyanazokkal a járatokkal, ki ne lett volna boldog, ha ennyire nyugodtan telik az élete, fájdalma nem volt sem a munkahelyén, sem a járműveken, amelyeken persze inkább állt, mintsem ült, pedig elég gyakran előfordult, hogy valaki felajánlotta a helyét a tömegben, a hosszú ülés soha, a születése óta nem volt engedélyezve, de így is, anélkül hogy meggörnyedt vagy pipiskedett volna, simán kilátott a járművekből, mert pont olyan magas volt, hogy

Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága
Magvető Kiadó, Budapest, 2025
176 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft