Kállai R. Gábor: Helikoni látományok (részletek a színművekből)

Kafkománia – Nyaralás

1. jelenet Teatime

A kávéház sarkában, az ajtó előtt fekszik Spániel. Pincérlány leteszi az átellenes sarokban körmölő Hofmann elé a kávét, Bogár elmélyülten kutakodik a szatyraiban. A lány a pultnál letör egy darab süteményt és a kutya felé dobja. Spániel lomhán, tekintetével követi az étket.

PINCÉRLÁNY: Tiéd, kiskutya.

SPÁNIEL: (Kelletlenül nyújtózkodik) Minden ismétlődik, minden ugyanaz. Időről időre táplálék kerül elém. Fentről jön, ez a legegyszerűbb elme számára is nyilvánvaló.

PINCÉRLÁNY: Egyél, kutyuskám.

SPÁNIEL: (Körüljárja a süteményt, szagolgatja) Enni vagy nem enni, az itt a kérdés, már ha lesüllyedünk a köznapok szintjére.

PINCÉRLÁNY: Nézzenek oda, még válogat is!

SPÁNIEL: (Vakarózik) De nem süllyedünk! Nem, mert más megoldatlan kérdések halmozódnak elénk. Például az, hogy honnan veszi táplálékunkat a föld? Hol van az a fönt, ahonnan jön?

PINCÉRLÁNY: Tiéd!

SPÁNIEL: Az evés adottság, a táplálék eljövetele ellenben bölcseleti probléma, mégpedig a kutyalétet meghatározó lényegi kérdés.

HOFMANN: Eszi, nem eszi, nem kap mást. Kisasszony, miért hideg a kávém? Az én kávém mindig hideg. Megfigyeltem.

SPÁNIEL: Megfigyeltem, ámbár a megfigyelés szigorúan véve csupán a megismerési folyamat bevezetője, végeredményben silány empirizmus, mégis ki merem mondani, hogy megfigyeléseim szerint a táplálék eljövetele kikényszeríthető. Ha lógatom a fülem, felfelé meresztem a szemem, táplálék kerül elém. (Átballag Hofmann elé, leül, s bámulja a kávéscsészét)

HOFMANN: Na tessék, most meg idejön. Teljesen elkényezteti ezt a dögöt.

PINCÉRLÁNY: Olyan aranyos kutyus, Hofmann úr.

HOFMANN: A kávé meg hideg, a kutyának sem kell.

SPÁNIEL: (Araszol Hofmann felé) Kutatói érdeklődésem tárgya, vajon általánosítható-e ama tétel, hogy ahol egy kutya ül, ott szükségképpen terem táplálék a földön.

PINCÉRLÁNY: Ne koldulj már!

HOFMANN: Mit bámulsz, kiskutya? (Dobbantva) Tünés!

PINCÉRLÁNY: Tessék már egy kicsit szeretni!

SPÁNIEL: Köztudott, bizonyos esetekben énekes mondóka kell a táplálék földre invitálásához. (Énekel.) Hull a finom jó falat, jöjj el kedves pörköltszaft, minden kutya várva vár, velős csont és kolbász pár.

HOFMANN: Te jó ég, még vonít is. Nem veszett?

PINCÉRLÁNY: Fujj, marad!

SPÁNIEL: (Ugrál) Mi lesz? Hibás lenne a sokszor ellenőrzött hipotézis?

HOFMANN: Vigye már innen ezt a bolhazsákot! Nesze. (Cukrot dob, Spániel röptében elkapja) Látja, ez kell neki, cukor. Nekem meg forró, érti kisasszony, forró kávé.

SPÁNIEL: (Bánatos fülvakarással) Mohóság, mindig a mohóság! Mohóság, kutya a neved. Vagy inkább kutya, mohóság a neved? Minden megoldott kérdés újat szül, ez helyénvaló, de miért szül minden megoldatlan kérdés is újabbat? A régiek nem elegendőek?

* * *

A Vámkisasszony

monodráma

Ez az úr, Don Juan – mondotta városunk dísze, a professzor – hírhedett csábító. Csak Spanyolhonban, s hány ország van még azon kívül: Pannónia, Hunnia, Ungaria, Hongrie, Hungary, Ungarn, Mad’arsko, Wengry, Vengrija, hogy csak néhány példát hozzak fel, gondoljuk csak el, egyszóval csak ottan 1003 nőt bolondított el, de ezt mindenki tudja. Számára a csábítás pusztán mennyiségi kérdés, mert a nőben nem a különöst, hanem az általánost keresi, számára a csábításban megjelenő választás rossz végtelenhez vezet, de őt ez nem zavarja. Mert hiszen mit is számíthat neki a hatszázharminckettedik és a hatszázharmincharmadik nő közötti különbség? […]

Elgondolkodtam.

Az én erényeim egyszerű adottságok, nem dicsekszem velük, elmém tiszta, a szálldosó virághímes ifjúság tanulságai és az érett tapasztalás dialektikus egysége maga a megtestesült szintézis.

Keblem formás, hátsóm feszes, figyelemre méltóan dialektikus, hogy éppenséggel fordítva is igaz mindkét utóbbi tétel. A munkában követem a regulát, nem kényszerből, hanem mert elfogadom sajátomnak. De szabad polgár is vagyok, akit csak mások szabadsága korlátoz. Például az, hogy Don Juan érkeztekor mindenki, úgy értve, minden nőszemély a téren fog tolongani, nem csak várva a nőerények lábbal tiprását és a családok feldúlását, hanem tiporva és feldúlva, elcsábulva csábítás nélkül. Mert hol van az még, ha egyáltalán bekövetkezik?

Valamire rájöttem.

Igen, én magam, a gondolkodás éppen úgy sajátom, mint az, hogy keblem feszes etcetera. Arra jöttem rá, hogy Don Juan tulajdonképpen szorongó lélek. Igen. És éppen azért, amit a Professzor, városunk dísze mondott: ugyan mit számit neki a hatszázharminckettedik és a hatszázharmincharmadik nő közötti különbség, amihez a mi városunkban még mondjuk két tucat hozzáadódik, vagy ha egy hétig marad, akkor harmincöt? Semmit! (Beletúr a papírhalomba) Csak a szolgának, Leporellónak lesz több dolga, feljegyezvén az új neveket.

Ámde akkor miért csábít folyvást? Sétálhatna, vadászhatna, elmélkedhetne, olvashatna, értekezhetne a professzorral, jogászkodhatna a városbíró úr őkegyelmességével, meglátogathatná a remetét, netán a legkegyelmesebb őrgróf urat is megtisztelhetné egy kis látogatásra. De nem, Don Juan úr városunkban is csak és kizárólag nőerényeket tiporhat, s családokat rombolhat szét.

Mert nem tehet mást!

A legenda erre kötelezi! Don Juan úr tehát szorong, mert nem tehet mást, mint amit rárótt a sors, szorong, mert egyszer talán a csábításnak is vége lesz, szorong, mert hátha meg akar egyszer állapodni, s akkor már nem lesz többé Don Juan.

Don Juan nem szabad ember.

Persze azok sem szabadok, akik a főtéren várni fogják, hiszen a csábulásra vágyás rendelte oda őket, rabok várnak a rabra. Én szabad vagyok.

Az egész szerencse dolga – gondolhatják, akik naivak és csendben várják sorsuk fordulatát.

Én viszont tudom, hogy Don Juan, mint minden vándor és kalmár, a déli kapun lép majd városunkba, annak utána, hogy kellő alapossággal megvizsgáltam a csomagját itt, a szobámban, a déli kaputorony emeletén.

És mint talán említettem, a harmincadolás időigényes és alapos munka…

* * *

Néha kizárnak, néha bezárnak

Dokumentumjáték

Almási Sándor, Deák Farkas, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Madarász József, Mikszáth Kálmán, Paczolay István, Pompéry János, Puszky Ferenc, Simonyi Ernő, Szilágyi Dezső, Tisza Kálmán, Ürményi Miksa, Zichy Nándor szövegei alapján

Szereplők:

JÓKAI MÓR országgyűlési képviselő, ismert író
MADARÁSZ JÓZSEF országgyűlési képviselő, ismert szélbali
NEDECZKY ISTVÁN országgyűlési képviselő, ismert összeesküvő

MADARÁSZ: Többre nézlek benneteket. Ámbár: „Légy híve rendületlenül / A jobbnak, gyászmagyar! / Ez osztja most a hivatalt / S nyugdíjba ez takar.” – ahogy Kakas Márton mondta volt. Ugye, Móric?

JÓKAI: Hát kérlek, azért az ellenzéki stallum is stallum. Aki nem itt ül, az ott. Demokratikus országban néha még cserélnek is.

MADARÁSZ: Úgy legyen, Móric. Majd mi megmutatjuk, hogyan kell felelősen kormányozni.

NEDECZKY: S akkor majd bízvást mondhatja nekik is az a Kakas Márton, akinek versét kedves Madarász bátyám betéve megtanulta: „Rajtad kívül itt senkinek / Nincsen számára hely, / Légy nagy szamár vagy kis szamár / Hivatalt kapnod kell.”

JÓKAI: Sehol oly arisztokratikus ragyogásban nem tündöklünk, mint a demokratikus országgyűlésben.

NEDECZKY: Ott vannak először a vezérszónokok, akik midőn felállnak, a Házban senkinek pisszenni sem szabad, beszédjük ciceróval nyomatik.

MADARÁSZ: Ezek a ti feleteken vannak. Pedig minden lojalitásom, tiszteletem dacára bátor vagyok kinyilvánítani, hogy a királynak van hatalma közemberekből grófokat kinevezni; de hogy nem okos emberből okos embereket nevezzen ki, az királynak sincs hatalmában.

JÓKAI: Oda sem figyelek. Kormánypártiként úgysem érteném. Csak lehozom a lapban, szó szerint. A sajtó így üldözi az ellent.

MADARÁSZ: Ezek lennének az országgyűlés mamelukjai. Akik közül kettőt itt látok. Akik szuverén vélekedésüket a kegyelmes úr tárcájában tartják.

NEDECZKY: Kedves kollégám, néha napján még a kormánynak is lehet igaza. Egymás között szólva, nem mindig, de azért megesik.

MADARÁSZ: Egyszer én is referáltam Tiszának, mi a helyzet Sárkeresztúron, sok a baj, rossz a termés. Azonnal mondta, segítek, feltétlenül.

NEDECZKY: Látod, nem olyan rossz ember.

MADARÁSZ: Ha ígérni kell. Meg is mondtam neki: Az istenért, csak meg ne ígérd a segítséget kegyelmes uram, mert akkor nem lesz semmi kérésemből.

JÓKAI: Az mindegy. Azért beláthatnád, Tisza Kálmán kitűnő miniszterelnök leend.

MADARÁSZ: És jó tarokkpartner, kedves Móric. Ha megjön.

NEDECZKY: Jön, de ha elmarad a parti, azért nem sírunk.

MADARÁSZ: Forrón kívánom, hogy maradjon meg e nemzet polgárainak még könnye, hogy a t. miniszterelnök urat halála esetén megkönnyezhessék és ne legyenek kénytelenek ezen könnyeket megvonni, mert már életében kisírták miatta.

(Csengetés kintről. Az urak befelé figyelnek, s feltápászkodnak.)

NEDECZKY: Nem akarok senkit sürgetni uraim, de mennünk kell.

MADARÁSZ: Bezárnak bennünket, hallgathatjuk a pénzügyeket napestig. Aztán úgyis megszavazzátok. Hja kérem, aki be van zárva a mameluk táborba…

JÓKAI: Hadd el, én már megszoktam. Hol ide zárnak be, hol oda. Néha meg egészen kizárnak.

NEDECZKY: Este tarokk, ne feledd, Móric!

JÓKAI: Már csak a láncaimat veszíthetem István.

MADARÁSZ: De aki a kegyelmes úrral kártyázik esténként, az cserébe egy egész világot nyerhet.

Kállai R. Gábor: Helikoni látományok
Criticai Lapok Alapítvány, Budapest, 2025
152 oldal, teljes bolti ár 3450 Ft