Jó helyen ülök | Kránicz Bence: A helyemen ülsz

Csernus Anikó |

Egy gigantikus, több tízmilliárd dolláros médiaszövetségről szóló hír kapcsán nemrég azt írták: a globális tartalomgyártás új korszaka veszi kezdetét. A virtuális történetmesélés, a streaming és a mozi jövője egyszerre mozdulhat el új irányba, amikor két, eddig is elképesztő erőforrásokat birtokló vállalat összeolvad. Ez a fajta fúzió nemcsak gazdasági, hanem kulturális értelemben is új helyzetet teremt: hatalmas archívumok kerülnek egy kézbe, gyártókapacitások egyesülnek, az alkotói energia pedig olyan mértékben sűrűsödik, ami képes hosszú távon alakítani a filmekhez való viszonyunkat. Vajon elérkeztünk a mozi hanyatlásának kezdetéhez?

Ha mindezt a hazai filmkultúra tükrében nézzük, különös képet kapunk. A magyar filmszínházak premierkínálata az elmúlt 25 évben hullámzó, mégis enyhén emelkedő tendenciát mutatott: 2000 környékén évi 120-150 új film került vászonra (Magyarországon), 2010-re ez a szám nőtt, 2015-ben stabilan tartotta magát. A 2020-as év természetesen törést okozott, de 2025-re a premierkínálat ismét elérte a tíz évvel korábbi szintet – miközben a mozik közönsége drámaian csökkent. A jelenség paradoxnak tűnik, valójában azonban jól mutatja, hogyan próbálnak életben maradni a filmszínházak. Egyre szélesebb repertoárt kínálnak, hogy a nagyon sokféle nézői ízlésű közönségben mindenki találjon kedvére valót, még akkor is, ha egy-egy film alig pár hétig vagy pár vetítés erejéig marad műsoron. A digitális gyártás olcsóbbá válása, a gyorsan pörgő streaming piaca és a mozi presztízsértékű bemutatóinak megőrzött jelentősége együtt alakítják azt a furcsa újrealitást, amiben a bemutatók bősége már nem a nézőszám mércéje, hanem a túlélés taktikája. A mozi – ha úgy tetszik – eseménnyé vált, olyan ritka alkalommá, aminek a kritikák adnak értelmezési keretet.

Már a nyomtatott könyveket is sokan sokszor elkezdték temetni, mégis találunk még olvasókat, ugyanígy élnek mozirajongók, akiknek a film élményéhez hozzátartozik a széles vászon és a pattogatott kukorica illata. Ezen a lejtőn nyújt megállási lehetőséget Kránicz Bence kötete, A helyemen ülsz, ami mintegy ellenpontként hat ebben a gyorsuló, zajos közegben. A könyv filmkritikák gyűjteménye. A filmkritika olyan műfaj, amit sokan a pillanatnak élő, mulandó újságírói tartalomnak tartanak. Kránicz azonban már az előszóban világossá teszi, hogy a filmkritika nem valamiféle szolgai kísérőszöveg, aminek egyetlen célja megmondani, hogy érdemes-e megnézni a csütörtöki multiplex premiert. A kritikus szerepe ennél gazdagabb: a filmről való gondolkodás, az értelmezés, a kontextus megalkotásának művészete. A kritika akkor is megáll a lábán, ha a film már lekerült a mozik műsoráról vagy végleg eltűnt a streaming óceánjában.

• Olvass bele!

A kötet írásai azt a sajátos kettősséget mutatják, ami a jó kritikus eszköztárának része: egyrészt segítenek eligazodni egy moziélmény előtt – vagyis megmutatják, hogy egy adott film nekünk szól-e, rezonál-e a mi ízlésünkkel, kíváncsiságunkkal vagy éppen milyen csapdákat rejt. Másrészt képesek arra, hogy a film után is irányt mutassanak: olyan jelentéseket, rejtett utalásokat, formai vagy dramaturgiai megoldásokat tárnak fel, amelyek első megtekintés során talán elkerülték a figyelmünket. Kránicz kritikáit nemcsak olvasni jó, hanem emlékeztetőül is szolgálnak: visszapörgetik az eseményeket és új megvilágításba is helyezhetik a korábbi élményeinket.

A kötet több mint száz filmről szól – a Saul fiától, a Hidegháborútól és az Élősködőktől a hollywoodi blockbustereken (nagy költségvetésű, óriási bevételt hozó filmek, mint a Ready Player One, Top Gun; Maverick, Dűne, Oppenheimer) át az olyan kereskedelmi szempontból periférikusabb művekig, mint a Tehén, a Donyecki történetek vagy az Elszáradt füvekről. Ritka az olyan kritikus, aki ugyanazzal a szellemi energiával képes írni egy globális kasszasikerről és egy apró fesztiválfilm intim világáról. Kránicz erénye pontosan ez a nyitottság. Világos értékrenddel, mégis kíváncsian közelít minden műfajhoz, legyen szó a Joker morális kérdéseiről, a Mission: Impossible – Leszámolás precízen szerkesztett akciójeleneteiről vagy a Szegény párák vizuális tobzódásáról.

A kritikai szövegek stílusa is jellegzetes: intelligens, művelt, átgondolt, erősen elemző. Kránicz nem elégszik meg azzal, hogy értékelje a filmeket; kontextust teremt, kapcsolati hálót rajzol a filmelméleti hagyomány, a kortárs mozgóképkultúra és a társadalmi-történelmi háttér között. Hosszú, gondolatilag sűrű mondatai mögött mindig ott a biztos ízlésű, elegáns tollú szerző, aki nem fél az elméleti rétegek megidézésétől, írásai mégsem válnak száraz akadémiai szövegekké. A kritikus Janus-arcú: másik arca az érzékeny nézőé, aki figyel az atmoszférára, a hangokra, a ritmusra, aki képes felmutatni, hogyan dolgozik a film – nemcsak arra figyel, amit mond, hanem arra is: hogyan hat.

Az olyan kritikák, mint a Saul fiáról szóló elemzés, különösen jól mutatják ezt az erőt. Itt nem pusztán arról van szó, hogy a film „jó” vagy „fontos”, képes a szöveg feltárni az ábrázolás etikai kérdéseit is. Kránicz összeveti más holokausztfilmekkel és megmutatja, milyen narrációs és formai döntések alakítják a néző tapasztalatát. Ugyanez a szemlélet jelenik meg a Tár, a Pacifiction, a Spencer vagy a Volt egyszer egy … Hollywood kritikáiban is: a recenziók önálló, miniesszékként működnek, saját ívvel, saját hanggal.

A kötet nem csupán filmekről beszél, hanem az elmúlt tíz év mozikultúrájáról is. A kritikák időrendje lassan kirajzolja, hogyan változott a filmforgalmazás, milyen filmek jutottak el hazánkba, és hogy a járvány milyen törést okozott a mozis filmfogyasztásban. A gyűjtemény így kordokumentum is: egy töredezett, de érzékeny lenyomat arról, milyen filmeket néztünk 2015 és 2025 között, és hogyan reagált rájuk egy gondolkodó, kíváncsi, a filmkultúra iránt elkötelezett kritikus.

A helyemen ülsz ezért nem egyszerű válogatás, inkább egyfajta intellektuális térkép, aminek révén jobban megérthetjük akár saját viszonyunkat is a filmekhez. Segít eldönteni, mit nézzünk meg – de még fontosabb, hogy segít megérteni, amit már láttunk. Végső soron pedig arra emlékeztet: a filmkritika nem mellékterméke a mozinak, hanem saját jogán is értékes, élvezetes, inspiráló műfaj, és ha jól csinálják, találkozik benne a film öröme és a gondolkodás öröme. Kránicz könyve pedig pontosan ilyen találkozások terepe.

Kránicz Bence: A helyemen ülsz
– Válogatott filmkritikák
16:9 Könyvműhely/Prae Kiadó, Budapest, 2025
336 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
online ár a kiadónál 4491 Ft
ISBN 978 615 024 4457

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A filmkritika a pillanat műfaja, nem? Új film érkezik a mozikba vagy a streamingcsatornákra, a többé-kevésbé hozzáértő kritikus, ez a professzionális néző megnézi, és útba igazít, hogy olvasójának érdemes-e rászánnia az időt arra a filmre. A kritikus tájékoztat, értékel, orientál. Véleményt szolgáltat; ha szerencsénk van, megalapozott és érvekkel alátámasztott véleményt.
Ez a könyv abból a reményből, sőt hitből született, hogy ennél többről lehet szó. A filmkritika, amelynek létjogosultságát manapság, a nyilvánosan megismerhető vélemények soha nem látott bőségében, sokan vitatják, valójában nem piócája vagy cselédje a mozgóképnek.

Kránicz Bence az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet munkatársa, a 24.hu filmkritikusa, a Filmvilág rovatvezetője.