Jean-Luc Bannalec: Bretagne-i büszkeség (részlet)

Vannak emberek, akik boldoggá tesznek, amikor jönnek,
és olyanok, akik boldoggá tesznek, amikor elmennek.
Breton közmondás

ELSŐ NAP

Ő volt a legnagyobb mind közül. Hangosan kiabált. Harapósan. Morcosan. Fejét gúnyosan felfelé nyújtotta. Az acélos kiáltás egy társának szólt, aki egy sziklafal mögül bukkant elő, és most felé sietett. Meglehetősen hideg volt, nulla fok körül, a levegő nedves jég szagát árasztotta.

Georges Dupin felügyelő a concarneau-i rendőrőrsről pontosan előtte állt, és teljesen le volt nyűgözve. A viselkedése ellenére impozánsnak tűnő példány úgy egy méter magas lehetett.

Fekete fej, átható barna szem. A tarkóján élénksárga és narancssárga foltok. Hosszú, nemes csőr, felül sötét, alul mély narancssárga. A mell szintén élénksárga és narancsszínű, alul pedig ragyogó fehér. A hát a tarkótól a farokig ezüstös palaszürkén csillogott. Mint az uszonyok. A lábak és a lábszárak viszont megint koromfeketék voltak. A királypingvin pompás látványt nyújtott: valóban fenséges volt.

Valamivel kisebb társa időközben csatlakozott hozzá. Dupin tudta, hogy a pingvinek a hangjukról felismerik egymást.

Hirtelen mindketten kiabálni kezdtek. Röviden, szaggatottan. Egyértelműen fenyegető kiáltások voltak. Dupin egy pillanatig azt hitte, hogy neki szólnak. De tévedett. A hófödte sarkvidéki kifutó másik oldalán három kedvenc pingvinje állt: szamárpingvinek, amelyek itt, a Brest melletti óceánáriumban egy csapat aranytollú pingvinnel együtt Európa legnagyobb pingvinkolóniáját alkották, és a pingvinrajongó Dupint arra késztették, hogy néhány havonta tegyen ide egy kitérőt, amikor Brestbe kell mennie. Ma éppen Henri-val, a legjobb barátjával, aki szintén párizsi volt, mielőtt több mint két évtizeddel ezelőtt a világ végén találta meg élete szerelmét és a boldogságot. „Minden a világ végén kezdődik”, hangzott a mottója. Tout commence au Finistère. Ez a breton mondás dióhéjban megfogalmazta, hogyan is gondolkodtak és éreztek itt az emberek.

Dupin felügyelő éppen egy bresti „továbbképzésre” tartott, ami bosszantó módon az „előléptetésének” része volt, amiről még mindig nem tudta, pontosan mit is jelent. Főfelügyelőből hivatalosan is vezető felügyelővé nevezték ki, noha a concarneau-i rendőrkapitányság testületében emberemlékezet óta mindig csak egyetlenegy felügyelő dolgozott. Nagyon kicsi rendőrőrs ez ugyan, de – egy soha nem igazolt állítás szerint – az egyetlen Franciaországban, amelyről kilátás nyílik a tengerre, valamint az óvárosra a nagy kikötőmedencében, a hatalmas erődfalakkal. Egy nagyon is jól átlátható rendőrőrs, amelynek „regionális hatóköre” azonban az elmúlt években fokozatosan bővült egy-egy szomszédos településeken nyugdíjba vonuló kollégával és az állami költségvetés akut megszorításával. Dupin előléptetése majdnem egybeesett breton élete ötéves évfordulójával. Az „ünnepélyes” hívás során a prefektus motyogott valamit arról, hogy „nem rossz”, Dupin kielégítő munkát szállított, és minden bizonnyal beszélhetnek néhány tiszteletre méltó közös sikerről. Dupin öt évvel ezelőtt, március elsején kezdte meg első bretagne-i munkanapját a fővárosból történt kellemetlen „áthelyezése” után, amelynek okait egyre ködösebb legendák övezték.

A továbbképzés – amelyet a prefektúra amolyan bónuszként adományozott neki – témája ezúttal a nyomozati helyzetekben történő szisztematikus és módszeres párbeszédkezelés volt. Természetesen a legújabb tudományos és pszichológiai kutatások alapján. Dupin hírhedt volt a rendhagyó, kétségtelenül nem éppen pszichológiailag megalapozott nyomozati dialógusairól, amelyeket mindennek lehetett nevezni, csak éppen nem szisztematikusnak, legalábbis nem a szokásos értelemben.

A tanfolyamon való részvétel azonban kötelező volt, és az előléptetéssel együtt fizetésemelés is járt, ami nem volt ugyan busás, de azért mégiscsak valami. Más szóval zsarolás. Dupinnek a legkevésbé sem esett volna nehezére kihagyni a mai nyitórendezvényt, ha az nem esett volna olyan szépen egybe Henri terveivel, akinek egy gasztronómiai találkozón kellett részt vennie Brest mellett.

A két királypingvin most a három szamárpingvin felé battyogott, amik mintha az uszonyukkal jeleztek volna egymásnak, majd egy pillanattal később szintén elindultak, és egy merész ugrással a medencébe szökkentek. Nyaktörő sebességgel, őrült manőverekkel, de mindenekelőtt kiváló hangulatban száguldottak el egymástól, mindegyik más-más irányba, aztán hirtelen megfordultak, merészen újra kilőttek egymás felé, majd eltűntek a vízfolyosókon más-más medencék felé. A kis műsor alig öt másodpercig tartott. Ezek a szárazföldön ügyetlennek tűnő madarak, amelyek az evolúció során lemondtak a repülés képességéről, amint az elemükben voltak, azonnal átalakultak a messze legügyesebb és leggyorsabb úszókká, akiket a vízi világ ismert. Dupin tudta, hogy akár negyven kilométer per órára is fel tudnak gyorsulni. Huszonkét percig tudtak egyetlen lélegzetvétellel merülni, akár ötszáz méter mélyre is. Amit a pingvinekről el lehetett olvasni, Dupin elolvasta, és úgy tartotta készenlétben ezeket a tényeket és számadatokat, mint régen az autóskártyánál. Különösen a pingvinek tájékozódása nyűgözte le: éles szemük és verhetetlen mnemotechnikájuk segítségével megjegyezték a jégtakaró alatt és a tengerfenéken négyzetkilométereken átívelő részleteket, minden pillanatban tudták, hol bukkan fel a következő lyuk a felszínre – ami elengedhetetlen a túléléshez. Akárcsak egy felügyelőnek, bizonyos fokig. Mint ahogy az is, hogy a pokolinak tűnő mínusz száznyolcvan fokos hidegben, üvöltő viharok közepette, hetekig tartó sötétségben és élelem nélkül – belegondolni is szörnyű, vélte Dupin – állandó, harmincfokos testhőmérsékletet tudjanak tartani.

Henri és Dupin hiába próbálták tekintetükkel követni a három szamárpingvint. Már éppen el akartak fordulni, amikor azok hatalmas ugrással kilőttek a vízből, pont a két királypingvin háta mögött. A következő pillanatban már biztonságban álltak a jeges párkányon: filmbe illő akció. A szamárpingvinek ezek szerint nem véletlenszerűen szóródtak szét, sőt inkább kifinomultan megtervezett akciót hajtottak végre. A pingvinek csapatmunkában verhetetlenek.

A két királypingvin láthatóan ingerült lett. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha erőszakos lépést fontolgatnának, majd határozott testtartással kiegyenesedtek. A nagyobbik megeresztett néhány harsány kiáltást. De aztán ugyanilyen hirtelen, szinte nyugodtan, már-már komótosan, lazán, fejjel előre a vízbe csúsztak a királyok, még egyszer felnéztek, majd végül elúsztak.

A párkány, ahol az etetésre sor került, most a három szamárpingvin felségterültévé vált.

– Ezek aztán tudják, hogy megy ez – vigyorgott Dupin.
– Végül a bölcsebb az erősebb – nevetett Henri.

A bretagne-i pingvinkolónia a legnagyobb volt Európában, de valami más még különlegesebbnek számított: mind francia pingvinek voltak. Hivatalosan francia területről, a szub-antarktiszi Crozet-szigetekről érkeztek. És ami még ennél is fontosabb, ezek a szigetek valójában egy breton szigetcsoporthoz tartoztak. A 18. században fedezte fel őket Julien-Marie Crozet tengerésztiszt, aki Morbihanból, a híres öböl mellől származott. Egy breton! És ezek a pingvinek itt szintén bretonok voltak. Ami azt is jelentette, hogy volt egy eredeti antarktiszi Bretagne! Ez furcsán hangozhat a Bretagne-nal még csak ismerkedőknek, de Dupin már nem lepődött meg, hiszen az elmúlt években már megismerte a déltengeri Bretagne-t, a karibi Bretagne-t, a mediterrán Bretagne-t és az ausztrál Bretagne-t is. „Nincs olyan, hogy Bretagne! Sok Bretagne van!”, hangzott asszisztense, Nolwenn egyik alaptétele.

– Tudtad, hogy a pingvinek robbanásszerű gyorsulási technikájukkal akár két méter magasra is ki tudnak lőni a vízből? A fegyvermérnökök ezt másolták le a torpedók kilövéséhez, és…

Dupin lelkesedését megszakította a mobiltelefonja magas, monoton csipogása. Vonakodva előkotorta.

Nolwenn volt az.
– Igen?
– Ez teljességgel elfogadhatatlan, Monsieur le Commissaire! Ez kritikán aluli!

Komolynak tűnt. Ez világos volt. Még ha Dupin nem is tapasztalhatta meg ezt az elmúlt évek során, az asszisztense, aki kitűnő kolléga volt, és általában a legválságosabb helyzetekben is nyugodt és magabiztos maradt, most rendkívül felháborodott valamin. A nő mély levegőt vett.

– Néhány nap múlva elhagyja világítótornyát az utolsó franciaországi világítótorony-őr. Mindent komputerizálnak. És többé már nem phares-nak, hanem DirmNAMO-nak fogják hívni őket!
– Nolwenn, én…

– Egy egész szakma van eltűnőben. Kész, vége, ennyi! Nem lesz több világítótorony-őr. Jean-Paul Eymond és Serge Andron harmincöt éve éltek a világítótoronyban, hatvanhét és fél méteres magasságban, elviselve a legdurvább viharokat, a hullámokat, amelyeknek a permetje a kupolákat verdeste, és ahol csak imádkozni lehetett. Hányszor javították meg a világítótornyot ilyen viharokban, és hányszor kockáztatták az életüket, hogy megmentsék másokét! Vajon hamarosan a számítógép is megjavítja majd a saját hibás kábeleit a heves viharokban? A betört üveget? – Újabb mély lélegzetet vett. – A világítótorony-őrök fontos történelmi személyiségek, Monsieur le Commissaire! Mint mondtam, ez teljességgel elfogadhatatlan!

Bármennyire is szomorúnak tűnt ez a hír, Dupin még mindig nem tudta, Nolwenn valójában mit vár tőle. Hogy közbelép a rendőrségnél? Letartóztat valakit?

– Egy gyilkosság? Történt valami? – Henri halkan beszélt, igyekezett diszkrét lenni, de érezhető kíváncsiság bujkált benne. Dupin arcán nyilvánvalóan tükröződtek Nolwenn érzelmei, vagy csak a tanácstalanság. Gyorsan, egy megnyugtató mozdulattal hárított.

– Ön már az oktatóközpontban van, Monsieur le Commissaire? – Nolwenn hangja egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott. Most teljesen érzéketlen, tiszta tárgyilagosság csengett benne. Dupin ismerte ezt. Amikor meghallotta az „oktatóközpont” szót, virágmintás műanyag termoszokat látott maga előtt, vacak, langyos, órákkal ezelőtt lefőzött kávéval. Másrészről múlt hét óta szigorú orvosi utasítása volt rá, hogy egy hónapig amúgy is tartózkodnia kell a kávétól, utána pedig „drasztikusan korlátoznia kell a túlzott kávéfogyasztását”, ahogy elszánt háziorvosa, dr. Garreg fogalmazott. Garreg ismét a gyomornyálkahártya akut gyulladását, a gyomorhurut egy fájdalmas, C típusú fajtáját diagnosztizálta nála. És valóban ilyen is volt: fájdalmas. De Garreg nemcsak gyomorhurutot fedezett fel Dupinnél, hanem súlyos koffeinfüggőséget is, tipikus tünetekkel. Ami nevetséges volt. A kávétilalom rémálomszerű utasítást jelentett Dupin számára, amely, ha teljesen komolyan veszi, képes lett volna súlyos lelki válságba sodorni, sokkal súlyosabba, mint a függőség nem létező tünetei. Így hát megegyezett magával egy reggeli petit caféban és abban a képletben, hogy egy kávé nem kávé.

– Nem. Én…
– Hallom a pingvineket.

Nolwenn az irónia legkisebb jele nélkül beszélt. Néha az volt az érzése, hogy a nő egy GPS-jeladóval jelölte meg őt. Kinézte volna belőle.

– Monsieur le Commissaire, a szeminárium pontosan három perc múlva kezdődik.
– Tudom.
– Jó. Riwalnak még beszélnie kell önnel. A tegnap esti bankrablásról van szó.
– Van valami újdonság?

Az egyik városka bankfiókjába történt betörés során valaki nemcsak a pénzt lopta el az automatából, hanem magát az egész automatát is. Amihez komoly felszerelésre volt szükség. És összességében nem hangzott valami okos ötletnek.

– Kadeg nyomozó Riwallal elment a bankba. Most értek vissza.
– Mondja meg neki, hogy mindjárt felhívom a kocsiból!
– Jó szórakozást, Monsieur le Commissaire! – tette le Nolwenn.
Henri továbbra is kérdőn nézett rá.
– Semmi fontos.
– Mennem kell – fordult Henri a kijárat felé.
– Igen, nekem is.

Dupin követte a barátját. Nem sok kedve volt hozzá. De ez nem számított. Valahogy ki kellett bírnia ezt a továbbképzést.

Fordította: Szalay Zsuzsanna

Jean-Luc Bannalec: Bretagne-i büszkeség
General Press Kiadó, Budapest, 2025
328 oldal, teljes bolti ár 4690 Ft