Janja Vidmar: Fekete varjú (részlet)

Prológus

– Majdnem három éve… – szólt bele hangosabban a mikrofonba és bátran a közönségre nézett, akik egy emberként viszonozták a tekintetét. – Én… Engem egy teherhajó konténerében csempészett be ide egy jószívű ember. A neve Mohamed Dahab, és nem sokkal később a holland hatóságok elegendő bizonyítékot gyűjtöttek össze ahhoz, hogy letartóztassák. Azért, mert többször a hozzám hasonló emberek segítségére sietett… Még mindig börtönben van, és én mindennap imádkozom érte és a családjáért… Csak ideiglenesen vagyok itt, a bátyám, Dzsunaid is Londonban van, csak meg kell találnunk egymást… Hihetetlenül bátor… Minden testvérünk közül engem szeretett a legjobban, ezért vágta meg az arcomat, hogy megmentsen attól a sorstól, ami a halálnál is rosszabb… Én…

A hirtelen fájdalom megakasztotta a lélegzetét. Ügyetlenül kinyitotta a tokot, óvatosan kivette a hegedűjét, az egyetlen fegyverét. Letette a tokot a földre, és véletlenül súrolta a vonójával a mikrofonállványt.

Zengett az egész terem, és a székek nyikorgásába itt-ott nevetés vegyült, de hamar elhalt.

– Én… jobban tudok… hegedülni, mint beszélni… Amit most játszani fogok, az egy zongorára, hegedűre és csellóra írt versenymű első tétele… ööö… Solhi Al-Wadi szír zeneszerzőtől… – mondta, és gyorsan a zenébe menekült. A hegedű a teste meghosszabbítása volt, ujjbegyein keresztül olvadt bele a hang magányába, amely fátyolként lebegett a hallgatóság fölött.

Aztán megállt.

És felemelte a fejét.

És leengedte a hegedűt, bár még mindig görcsösen kapaszkodott belé.

Behunyta a szemét, és újra Chukwuma arcát látta maga előtt.

– Isten jó, vissza fogja adni nekem Dzsunaidot…

– Isten? Jó?! – csattant fel Chukwuma, és a szemében fájdalom tükröződött. – Azt kellene mondanom, hogy a pokolba vele! – dadogta. – De nem tehetem… Nem…

– Mert van remény… – suttogta Híba.

Taja

A nap eleve rosszul kezdődött. A szünetben elesett a játszótéren és összekoszolta a farmerját. Anyu nem igazán fog ennek örülni. Belehasított a térdébe a fájdalom, de meg se nyikkant. Hétévesen már nem lehetett sírós. Föltápászkodott és fölvette a labdát.

Az osztálytársai előtt a szünet végéig közönyös maradt.

Urška, akivel az óvoda óta a legjobb barátnőknek számítottak, rá is kérdezett:

– Nem fáj semmid?

– Egy kicsit, na és?! – vonta meg a vállát.

Urška együttérzően nézett rá, ez egy kissé enyhítette a térdét hasogató fájdalmat.

A tanítás után apu várt rá és a bátyjára az iskola mögötti parkolóban. Amikor meglátta őket, eltette a mobilját és levette a napszemüvegét. Valahogy feszültnek és furcsának tűnt.

Hazafelé menet a bátyja végig dicsekedett. Bronzérmet nyert egy úszóversenyen és arról beszélt, hogy ez azt jelenti, a 2014-es évben minimum ezüstéremre számíthat az ifik között.

Apu gratulált neki, majd nagyot sóhajtott és a bal keze ujjaival masszírozni kezdte a nyakszirtjét.

– Gyerekek, figyeljetek ide egy kicsit… Angliában kaptam munkát… – mondta, de nem vette le tekintetét a forgalomról.

A bátyjával mindketten eltátották a szájukat.

– Mi van? Hova mész? Vendégmunkás leszel? – vigyorgott hitetlenkedve a bátyja.

– Migráns. Gazdasági migráns… – javította ki apu, és elmondta, hogy először Birminghambe megy.

– Az Amerikában van? – kérdezte Taja és összeráncolta a homlokát. Amerika volt a legnagyobb távolságra, ott él Miley Cyrus. Az apu dolgozószobájában álló földgömbnek épp a túloldalán.

– Angliában, te lüke… Ott élnek a One Direction tagjai… – válaszolt a bátyja az apja helyett, és kihúzta magát. – De most mi van? Komolyan beszélsz? Mennyi időre mész?

– Mi az a migráns? – szólt közbe ismét Taja.

– Még nem biztos, egyelőre úgy tűnik, hogy hat hónapra – válaszolt apu először Jannak, aztán fordult csak felé: – Cicám, a migráns olyan munkás, aki másik országba megy dolgozni, mert ott jobb munkája lesz és nagyobb fizetése.

– Az azt jelenti, hogy márciusig? Zsír! – bokszolt a levegőbe a bátyja. – De ugye visszaérsz az áprilisi ifjúsági bajnokságomra?

Apu itt hagyja őket, hasított belé ismét a fájdalom, de most a szívébe. Nem fog sírni, nem sírós ovis már, nem-nem, de érezte, hogy megremeg az álla. Síró-picsogó-iskolába-nem-való, és a térde is hasogatott.

Apu azt válaszolta, hogy minden hónapban hazajön majd egy-egy hétvégére.

– Anglia kúl hely, kösd föl a gatyamadzagod! Mindenki oda szeretne menni – lelkendezett a bátyja az első ülésen.

– Nagyon fáj… – sírta el magát Taja.

Nem a térde miatt.

Ez volt a legrosszabb nap a világmindenség összes rossz napja közül.

* * *

Majd egy évvel az után, hogy apu Angliába ment dolgozni, egy nap anyu várta az iskola előtt, izgatottan.

– Cicám, költözünk ki apuhoz, Londonba! – újságolta várakozó arckifejezéssel.

Taja elámult. Tényleg? Ez volt a legjobb dolog, ami történhetett.

– Tényleg? Tuti bizti? Nem viccelsz? – kérdezte, elszoruló torokkal.

– Tuti bizti! Nem viccelek! – rikkantotta anyu játékosan.

– Yes! – Taja egyszerre kiabált és toporgott örömében. – Költözünk apuhoz! – Hirtelen megrémült, megragadta anyu csuklóját: – Végleg odaköltözünk, vagy csak látogatóba megyünk?

– Apu egyelőre öt évre szerződött, aztán majd meglátjuk – válaszolta anyu és bekapcsolta Taja biztonsági övét.

Végre! Úgy érezte, hogy a szíve kiugrik a helyéről örömében. Költözik apuhoz! Igaz, hogy a mama elkényeztette őt, a papa csak neki sütötte a palacsintát, anyu mindenben engedékeny volt, és a bátyja se gyújtotta már meg a babái haját öngyújtóval. De apu nagyon hiányzott neki. Ráadásul azon is aggódott, hogy az anyukája is migráns lesz.

– Anyu nem megy sehova, te tökfej, de ha megy is, te itthon maradsz velem, a nagyival meg a papával – nyugtatgatta a bátyja. – Engem nem húztok ebbe bele, más terveim vannak.

– De… én ki akarok menni apuhoz… Te magad mondtad, hogy Anglia szuper hely… – dadogta.

A bátyja odahajolt hozzá és a vállára tette a kezét:

– Nagyszerű, hogy apu ott kapott munkát, mert jól keres és így megkaphatom a Fastskin úszószemüveget, ami nagyon drága. De ezért nekünk nem kell odaköltöznünk, érted?

Amikor apu nem volt ott, a bátyjában bízott a legjobban.

Amíg meg nem hódította álmai nőjét.

– Két szerelmes pár, mindig együtt jár – énekelte bátyja szobájának csukott ajtaja előtt, várva, hogy az majd fölrántja az ajtót és szokás szerint kergetni kezdi.

De a bátyja nem mutatkozott.

– Azt hazudtad, nem kell sehova mennünk – suttogta az ajtónak –, de most olyan, mintha már te se lennél mellettem.

De szerencsére nemsokára ismét apu közelében lehet, és csak ez volt a fontos. Megnyugodva hajtotta hátra fejét az autósülésben.

Minden eddigi karácsonynál jobb volt ez a nap.

Janja Vidmar: Fekete varjú
Fordította: Rajsli Emese
Metropolis Media Kiadó, Budapest, 2025
262 oldal, teljes bolti ár 6490 Ft