Eli Sharabi: Túsz (részlet)

Lianne, Noja, Jael és bátyám, Joszi emlékének. 
Örökre velem vagytok.

~ ~ 1 ~ ~

Öt fegyveres terrorista jön be. Pizsamában vagyunk, ők egyenruhában, símaszkban, Kalasnyikovval. Megtaláltak minket: engem, a feleségemet, Lianne-t, a gyönyörű lányainkat, Noját és Jaelt, meg a kutyánkat. A biztonsági szobánkban vagyunk, egy megerősített menedékhelyen a házunkban, amelynek rakétatámadásoktól kellene megvédenie minket – nem pedig ilyen betolakodóktól. A kutya aggódva ugat. Nem szereti az idegeneket. A hang odavonzza a terroristák fegyvereit, a lövéseik hangja visszhangot ver a falakon. Fülsiketítő. Lianne és én a lányokra vetjük magunkat, hogy megvédjük őket, megnézzük, hogy nem sérültek-e meg, és kiabálunk a terroristáknak, hogy hagyják abba. Könyörgünk nekik. Ne féljetek, válaszolnak arabul, és követelik, hogy adjuk át nekik a mobiltelefonjainkat.

A lányaim szemébe nézek. Noja tizenhat éves. Jael még csak tizenhárom. Próbálom megnyugtatni őket, azt mondom nekik, hogy minden rendben lesz. Nem sikítanak. Nem sírnak. Nem is beszélnek. A félelemtől kővé dermedtek.

Soha nem fogom elfelejteni a rettegést a szemükben.

◆

Tudom, hogy mindenki arról beszél, hogy 06:29-kor kezdődött.

Nem emlékszem a 06:29-re.

Emlékszem, hogy a feleségem mobiltelefonja őrülten csipogott, és felébresztett minket szombat reggel.

A Szimchát Tóra zsidó ünnep napja volt. 2023. október 7.

Lianne letöltött egy alkalmazást, amely hangosan jelezte, ha rakétatámadás van a környéken. Nem szerettem. Mindenki megrémült tőle otthon. De Lianne ragaszkodott hozzá. És ma ez ébreszt fel minket. Lianne kiugrik az ágyból, hogy felébressze Noját, aki az emeleten aludt, én pedig Jaelt, aki a földszinten az egyik hálóban, mint mi. Lianne megnyugtatja Noját, én Jaelt. Rakétáznak Gázából, magyarázzuk nekik. Tudják, mi a teendő. Rohanunk Jael szobájába, ez a biztonsági szobánk: én, Lianne, Noja, Jael és a kutya. Senki sem esik pánikba. Nem ez az első eset. Már sokszor voltunk ilyen helyzetben. A kibucunk, Be’eri, kevesebb mint öt kilométernyire van Gázától. Még akkor is, ha a rakéták nem a kibuc területén csapódnak be, mindig látjuk a Vaskupola rakétavédelmi rendszer találatait a fejünk felett.

Hozzászoktunk a robbanások hangjához.

A biztonsági szobában bekapcsoljuk a tévét, és már látjuk: ezúttal valami sokkal nagyobb történik. A rakétariadó nem korlátozódik a Negev nyugati övezetére, a Gáza határán fekvő városokra és falvakra – ez sokkal nagyobb. De még mindig nincs ok a pánikra. Amint a szirénák elhallgatnak, kiosonok a biztonsági szobából, hogy teát főzzek Lianne-nek és a lányoknak. Ahogy az várható is, ha valaki Angliában nőtt fel, Lianne úgy nevelte a lányainkat, hogy imádják a teát. Csakis egy csésze angol teával tudják elkezdeni a napot. Ez hagyomány. Visszamegyek egy kanna teával, azt isszuk, hallgatjuk a kinti szirénákat (megint szólnak), és nézzük a híreket a tévében.

És akkor meglátjuk. A tévében felvételeket mutatnak maszkos fegyveresekről, akik egy fehér Toyota kisteherautóval járják Szderot városát. Az alig tizenöt kilométerre van innen. Leesik az állam. Példátlan, ami történik.

A helyi vészhelyzeti csapat bejelentkezik Whats­Appon, tájékoztatnak minket a fejleményekről. Először arra figyelmeztetnek, lehetséges, hogy terroristák hatoltak be a kibucba. Aztán már tény: terroristák vannak a kibucban.

Épp ekkor érkeznek az első képek a néhány kilométerre lévő Reim kibuc közelében történt támadásról.

A hírek szerint az előző éjjel megrendezett Nova fesztivál gyorsan vérfürdővé változott, amikor terroristák lövöldözni kezdtek egy nyílt mezőn. Teljes káosz képeit nézzük, rémült, vérrel borított fiúk és lányok rohannak a búzamezőkön. Megpróbálom megnyugtatni Lianne-t és a lányokat.

– Még ha a terroristák be is jutottak a kibucba – mondom nekik –, akkor sem lehet kettő-háromnál több.

Újabb jelentések jönnek, és a jóslatom kezd abszurdnak tűnni. Nem csak Reimről, Szderotról vagy Be’eriről van szó. Fegyveresek vannak Ofakimban, a Netivot felé vezető úton és a környék minden kibucában. A lányokkal együtt három-négy WhatsApp-csoportban is benne vagyunk, és az információk csak úgy özönlenek. A mentőcsapat WhatsAppon figyelmeztet minket: terroristákkal találkoztak. Vannak áldozatok.

Ha vannak áldozatok, akkor a helyzet nem jó.

Ömlenek az üzenetek. Ping. Ping. Ping. A telefon­jainkhoz ragadunk, és minden újabb hír egyre borzalmasabb, egyre vérfagyasztóbb képet fest. A csoportjainkban – a kibuc, a helyi szülők, az ifjúsági szervezet, a barátaink csoportjaiban – egyszerűen elképzelhetetlen üzenetek jelennek meg. Lelőtték az anyukámat – írja Jael egyik osztálytársa, egy tizenhárom éves kislány, aki csak néhány száz méterre lakik tőlünk.

Nyilvánvaló tény: több tucat terrorista hatolt be a kibucba. Házról házra járnak, berontanak az otthonokba, betörnek a biztonsági szobákba. Még autókat is lopnak. Az izraeli hadsereg meg sehol.

Ha autókat lopnak, az azt jelenti, hogy embereket is elrabolhatnak, és elvihetnek Gázába.

Gáza itt van, a kerítés túloldalán.

Hol a hadsereg, miért nem védenek meg minket?

Lianne ír az angliai családjának, közben néma pillantásokkal kommunikálunk. Felemeli a telefonját, hogy megmutassa nekem az üzeneteket, amelyeket olvas.

A terroristák épp most törnek be egy férfi házába. Aztán egy nő otthonába. Kibucban élünk, egy kis közösségi faluban. Mindenki ismer mindenkit. Tudom minden házról, hol van, hányan laknak ott és kik.

Kisurranok a biztonsági szobából, bezárom a bejárati ajtót, és bezárok mindent, amit csak tudok: redőnyöket, ajtókat, ablakokat. Zúgást hallunk, aztán valami nyikorgásfélét. A terroristák megpróbálnak betörni a redőnyökön keresztül. Bezárom a biztonsági szoba ajtaját, tartom a kilincset, hogy ne lehessen kinyitni. Mint szinte minden otthoni biztonsági szobát Izraelben, ezt sem lehet belülről bezárni. Rakétatámadások, nem betörők ellen készültek. Mindenesetre a terroristáknak nem sikerül betörni a házunkba, továbbmennek a szomszédba. Csak akkor engedem el a kilincset, amikor már biztos vagyok benne, hogy elmentek. Reméljük, hogy ennyi volt, kihagytak minket. A beérkező üzenetekből megtudjuk, hogy a terroristák Molotov-koktélokat dobálva felgyújtják a szomszédok házait, ahol rémült családok barikádozták el magukat. Úgy döntünk, hogy ha visszajönnek, nem fogunk ellenállni, és nem fogunk harcolni. Reméljük, hogy ez megvédi a lányokat és a terroristák nem fognak lövöldözni.

10:45. Egy átlagos szombat reggelen ilyenkor épp reggelizünk. Van, hogy dzsáchnunt eszünk, máskor Lianne saksukát főz. De ez nem olyan szombat. Több mint négy órája vagyunk bezárva a biztonsági szobában.

Csattanás. A lépcsőház ablaka tört ki. A környező mezőkre néz, és ez az egyetlen olyan ablak a házban, amelyen nincs redőny. Hallom, ahogy az egyik terrorista bemászik rajta, majd az ajtóhoz megy, és kinyitja a többieknek. Berontanak a házba, és nagyon gyorsan a biztonsági szobához érnek.

Az ajtó kinyílik. Kirángatnak minket. A nappali még mindig tele van a Noja és Jael születésnapjára vásárolt lufikkal. Mindketten októberben születtek, ezért ezen a héten kétszer ünnepeltünk. Az öt terroristát, akik betörtek a biztonsági szobába, még többen követik. Jön öt másik és egy utasításokat kiabáló parancsnok. Ezek képzett, óvatos harcosok, akik tudják, mit csinálnak. Két terrorista durván elrángat engem. Tudom, hogy el akarnak rabolni, efelől nincs kétségem.

– Brit útlevél! Brit útlevél! – kiabálja Lianne angolul, próbálja megértetni velük, hogy ő és a lányok brit állampolgárok, és az ezt igazoló iratok a felső szinten vannak. Átbeszéltük ezt. Biztosak vagyunk benne, hogy a terroristák nem mernek szórakozni Őfelsége alattvalóival.

A feleségem és a két lányom biztonságban lesznek.

Az egyik terrorista int, hogy menjek fel az emeletre, és hozzam le az útleveleket. Elindulok fel a lépcsőn.

A törött ablaküveg csillog a napfényben. A parancsnok megpillant, és utasítja az embereit, hogy hozzanak vissza. A nappaliban tartanak fogva, a lányokat a konyhába állítják, és Lianne-nek, aki még mindig rövidnadrágban és ujjatlan pólóban van, megparancsolják, hogy öltözzön fel.

Lianne bemegy a szobánkba. Én az ajtó mellett állok, a terroristák szorításában. Nézem, ahogy a szekrény előtt áll, nem tudva, mit vegyen fel, vagy mit tegyen.

– Lianne, ne ess pánikba – mondom neki. Rám néz.

A szeme mindent elárul: Mi a fenét akarsz ezzel mondani, hogy ne essek pánikba?

Arra gondolok, hogy Lianne és a lányok rendben lesznek. Hiszen csak azt mondták neki, hogy öltözzön fel. És amúgy is, brit útlevelük van. Végül is, ha a terroristák meg akarnának ölni minket, már rég szitává lőttek volna mindenkit a biztonsági szobában. Öt másodperc alatt végeztek volna, és mehettek volna a következő házhoz.

A terroristák elkezdenek kirángatni a házból. Mezítláb vagyok. Már nem látom a lányokat, mögöttem vannak a konyhában, és a terroristák lefogják a fejemet, csak előre tudok nézni.

– Visszajövök! – kiáltom, miközben kivisznek a házból.

Nem hallom őket. Nem tudom, hallották-e, amit mondtam.

Kirángatnak az ajtón. Maguk közé szorítanak, lenyomott fejjel. Amikor sikerül felemelnem, lopva körbepillantok, látom, hogy a gyönyörű kibucunkban vérfürdőt rendeztek. A szomszéd házak égnek. Az Or család háza lángokban áll. A Lev családé is. És a Zohar családé. A barátaink… Jonat Or és Or Lev az én osztályomba jártak.

Az egész környék tele van fegyveres terroristákkal. Nevetnek, büszkélkednek, sőt felszállnak a szomszédaink kerékpárjaira. Az egyik engem őrző terrorista észreveszi, hogy felnéztem, dühbe gurul, megüt, és lerepül a fejemről az olvasószemüvegem. A kibuc kerítéséhez rángatnak, harminc-negyven méterre a házunktól. A kibuc újabb részén lakunk, Keremben, a település északnyugati részén, a Gázai övezet felé néző oldalon.

Kimegyünk a kerítésen túlra. Az elrablóim észak felé rángatnak. Ahogy haladunk, más, arra járó terroristák is megütnek. Az egyikük a bordáim közé rúg.

A fogvatartóim próbálják megakadályozni, hogy mások a közelembe jöjjenek. Élve kellek nekik, állapítom meg magamban. Aztán egy közeli terrorista fejéről leveszik a kendőt, és bekötik a szemem. Alig látok át rajta.

Elraboltak. Tudom, hogy ez katasztrófa. Tudom, mit jelent. Nem érdekel, ha megvernek. Nem is érzem. Mert ezekben a pillanatokban, amikor a kibuc kerítésén túlra vezetnek a tűző nap alatt, a füstölgő romok szagában a szememre kötött kendővel, mindkét kezemet terroristák szorítják, és én tökéletesen tudom, hogy Gázába visznek, de legalább azt is tudom, hogy Lianne és a lányok ott maradtak, és csak egy dologra koncentrálok: túl kell élnem, haza kell jönnöm.

Nincs többé a régi Eli. Mostantól Eli vagyok, a túlélő.

A kibuc északnyugati csücskében széles nyílás tátong a kerítésen. Ott áll egy férfi, és mint valami taxidiszpécser, irányítja a forgalmat. A többiekkel ellentétben ő nem takarja el az arcát. Neki itt tisztsége van. Nem egyszerű terrorista, hanem adminisztrátor. Itt rend van, terv. Rendszer a gyilkos őrületben.

Megértem, mi történik. A terroristák a kibucból ellopott járművekbe rakják a túszokat, és Gázába viszik őket. Valamiféle gyülekezőhelyre érkezünk. Ketten betuszkolnak egy autóba. Felismerem, a kibuc járműve. Leszorítanak hátul a padlóra, és elindulunk. Nem tudják, hogy értek arabul. Minden szót. Hallgatom őket. Euforikusak. Megdöbbentek, hogy ez megtörténik. Boldogok, hogy túlteljesítették az elvárásokat. Lenyűgözte őket, hogy ilyen könnyedén elfoglalták Be’erit.

– Hada millian, hada millian – mondják egymásnak. Milliomosok ezek a zsidók!

Egy takarót dobnak rám, ahogy a kocsi padlóján fekszem. Borzasztó melegem van. Izzadok. Az autó hosszan halad a kanyargós utakon. Hallom, hogy a terroristák idegesek. Biztosak benne, hogy bármelyik pillanatban légitámadás érhet minket. Én is biztos vagyok benne. Hamarosan megállnak, és egy másik túszt dobnak be az autóba – egy szomszédos kibucban dolgozó thaiföldi munkást. Rám fektetik.

Az autó nyugat felé száguld. Semmit sem látok, de hallom a fém lassú nyikorgását. Átkelünk egy kapun, talán egy ellenőrző ponton. A terroristák egy pillanatra megállnak, és beszélnek valakivel odakint. Az autó továbbhalad, és tudom, hogy vége.

Bevisznek minket.
Gázába.

Fordította: Moldova Júlia

Eli Sharabi: Túsz
Művelt Nép Könyvkiadó, Pécs, 2025
190 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft