A remény ára | Eli Sharabi: Túsz

Riedl Annamária |

Eli Sharabi emlékirata, a Túsz messze túlmutat egy személyes tragédia elbeszélésén. Története pontos látlelete annak, mi marad az emberből akkor, amikor a biztonság, az otthon és a szabadság egyik pillanatról a másikra szertefoszlik.

A 491 napnyi fogság nem csupán testi megpróbáltatás volt számára, hanem olyan lelki teher, ami alapjaiban formálta át önmagához és a világhoz fűződő kapcsolatát. A tárgyilagos hangvételű könyv végig megőrzi a higgadt távolságtartást, ami erősebbé teszi a visszaemlékezés minden sorát.

Sharabi beszámolója a Be’eri kibuc elleni támadással indul, ami egyetlen nap alatt törte ketté az életét. Történetéből kibontakozik az a sötét és rideg valóság, amibe akarata ellenére taszították: fojtogató alagutak, kínzó éhezés, mindennapos megaláztatás. A leírásokból nem érződik a túlzás szándéka, épp ellenkezőleg. A tények önmagukért beszélnek. A föld alatti cellák világa olyan élettérré vált, ahol a mindennapok a nélkülözés árnyékában teltek, és ahol egy alapvető gesztus – egy korty ivóvíz vagy egy tisztálkodási lehetőség – már jutalomnak számított. A mű egyik legszemélyesebb gondolata is ezekből a pillanatokból született: „A fogságban minden perc egy élet volt, és minden élet egyetlen kérdéssé zsugorodott: hogyan maradhatok ember?” Ez a mondat az egész könyv vezérfonala: rámutat arra, milyen küzdelmet jelentett Sharabinak megőrizni identitását, amikor a körülmények ennek még az emlékét is kioltották volna.

A fogvatartók nemcsak fizikai, hanem lelki sebeket is okoztak. A kiszámíthatatlanság, a teljes bizonytalanság és a hosszú csend olyan belső ürességet teremtett, ami sokszor veszélyesebb volt bármely külső bántalmazásnál. A könyv egy-egy pillanatában mégis felvillan az emberi sorsok összetettsége. Sharabi felidéz egy pillanatot, amikor az egyik őr váratlanul megnyílt előtte, és arról beszélt, hogy nyolc gyermeke van. Ez a rövid beszélgetés átalakította kettejük pillanatnyi helyzetét: az addig kizárólag elnyomóként látott férfi hirtelen egy olyan emberként jelent meg, mint aki valaha családot tartott össze és apaként élt. Ez a felismerés árnyalta azt a fekete-fehér képet, amit addig a fogvatartóiról hordozott. Ez a kettősség hatja át a történet egészét: nem oldja fel a borzalmakat, de rávilágít arra, hogy még a legkegyetlenebb helyzetekben is vannak emberi kötelékek.

A könyv második fele, a szabadság sem hoz megkönnyebbülést – sem a főhősnek, sem pedig az olvasónak. Amikor Sharabi végre visszatérhetett hazájába, a másfél évnyi éhezés legyengítette a testét, de ekkor kellett szembesülnie azzal, hogy nincs már családja. Ez a teher mindennél súlyosabb. A memoár utolsó fejezeteiben mindenre ráborul a gyász csendje. Azonban Sharabi ekkor sem hajlandó összeomlani a fájdalomtól. Küldetést vállal: szólni azokért, akik még fogságban vannak, és azok helyett, akik már nem tudnak szólni.

A Túsz nem csupán a múltról szól – erőteljesen kapcsolódik a jelenhez is. Sharabi arra emlékeztet, hogy a világban zajló események sosem távoli hírek, hanem sorsok, hús-vér embereké és mögöttük családok, közösségek és nemzetek állnak.

Nem könnyű olvasmány a Túsz, és nem is akar az lenni. Felkavaró, sötét és elgondolkodtató – de egyben felhívás is. Arra szólít, hogy sose feledkezzünk meg azokról, akik még mindig fogságban vannak, és arról sem, hogy a remény – még a legnagyobb sötétségben is – döntés kérdése. Nem csupán elolvasandó a könyv, hanem megőrzendő tanúságtétel is.

Eli Sharabi: Túsz
Művelt Nép Könyvkiadó, Pécs, 2025
190 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft,
online ár a lira.hu-n 5390 Ft,
e-könyv változat 5990 Ft
ISBN 978 963 580 6478 (papír)
ISBN 978 963 580 6485 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

2023. október 7-én a Hamász terroristái lerohanták a Beeri kibucot, összezúzva ezzel azt a békés életet, amit Eli Sharabi a brit feleségével, Lianne-nel és tizenéves lányaikkal, Nojával és Joellel felépített. Mezítláb rángatták ki a házból a családja mellől, és alagutak fullasztó sötétségébe hurcolták. Miközben felette dúlt a háború, 491 napot töltött fogságban, és végig abban reménykedett, hogy egy napon viszontláthatja a szeretteit.
Eli Sharabi története és éhségről és a testi-lelki fájdalomról, a vágyakozásról, a magányról és a lelkierő összeomlásával fenyegető tehetetlenségéről szól. De szól az erőről, a kitartásról és arról, amikor a lélek nem hajlandó feladni. A fogságban kialakított bajtársiasságról, a hit csendes erejéről és egy ember hajthatatlan döntéséről, hogy újra és újra az életet választja.