Kocsik András: Sávok és csillagok között (részlet)

Szeged, Csongrád

Az egyik amerikai tanárnőm férje egy Vermont állambeli gyerektáborban dolgozott, és hozott egy jelentkezési űrlapot nyári munkára. Az egyetemen tanult néhány amerikai cserediák, akik az oregoni egyetemről érkeztek. Bejutottam ebbe a társaságba, és az egyik lánnyal, Pandorával közelebbi kapcsolatba is kerültem. 1993 júniusában sikerült megszerezni a számomra hihetetlennek tűnő amerikai vízumot, és még aznap vasmadárra szálltam London, majd New York irányába.

*

Életem első repülési élménye volt ez. Mellettem két idős angol nő ült, akik – amire elindult a gép – már el is szenderültek. Hogy lehet ilyen fontos pillanatot átaludni? – gondoltam. Biztos régi repülősök… A gép elindult, és amikor a pilóta felhúzta a kormányt, és a levegőbe emelkedtünk, a boldogsághormonok addig talán ismeretlen intenzitással árasztották el az egész testemet, és hatalmas vigyor kúszott fel a két fülemig. Egy pillanatig se féltem. Amerika, a nagy kaland!

Ekkorra már jártam egy nyugat-európai körúton vonattal, és a csillogó kirakatok bámulása rövid időn belül meggyőzött arról, hogy ez semmit sem ad számomra, a vágy tárgyainak szemlélésétől csak fejfájást kaphatok. Mire Amerikába mentem, már régen nem gondoltam, hogy nyugaton kell élnem, hogy jó életem legyen. Nem hittem, hogy zsákszámra fogom majd a dollármilliókat hazahozni, vagy ott élni, mint Marci Hevesen. Csak tapasztalni, tanulni akartam.

Féléves vízumot kaptam, de éppen befejeztem a harmadéves szigorlatot, és a következő év szeptemberében akartam folytatni tanulmányaimat, így egy év és három hónapra terveztem a kint tartózkodást. Reméltem, hogy majd megkapom a vízum- és repülőjegy-hosszabbítást.

Gyorsan Londonba értünk. A Heathrow olyan volt, mint egy hatalmas város fényűző üzletekkel, éttermekkel. A gépem késett, így volt legalább két órám, hogy minden csillogó kirakatot megbámuljak. De a legérdekesebb az emberek kavalkádja volt. Nem tudtam, hogy még egyszer be kell „csekkolnom”, ezért majdnem megbüntetett a British Airways embere. Kisebb cécó után utolsónak szálltam fel a falunagyságú Jumbo elefántba, az ablak mellé. Kaptunk takarót, zoknit és fülhallgatót a filmekhez.

*

New York, New York

A ferihegyi felszállás extázisa mostanra persze elvesztette a varázsát, de azért még mindig nagyon tudtam örülni a felemelkedésnek. Mennyire mások a felhők, amikor felettük siklik az ember! Olyan, mint egy végeláthatatlan fehér paplan, amire – ha kiugornék –, megtartana. Mindenféle szuper kaját kaptunk, és annyi piát, amennyit az ember le tudott csúsztatni. Voltak emberek, akik órákon keresztül folyamatosan próbálták magukat elzsibbasztani. Én úgy vettem észre, hogy a repülőn másként hat az alkohol: nem száll úgy a fejünkbe, mint a földön. Lassan azért elaludtam, és mire feleszméltem, az ablakon kinézve tiszta csillagos égboltot láttam, lefelé jó pár „hullócsillagot” is: autókat.

Éjjel tizenegy óra tájékán jártunk, és elkapott az izgatottság. Ez az! Itt vagyok Amerikában! Nem voltak elvárásaim, de éreztem, hogy hatalmas élmény elé nézek, ami biztos nagy hatással lesz majd rám.

Tudtam, hogy bár megérkeztem és van vízumom, az még nem garancia a belépésre. Itt izgultam a legjobban, mert hallottam olyan történeteket, ha valami miatt nem tetszel a bevándorlási hivatalnoknak, feltesz az első Európába tartó gépre. Mielőtt rám került volna a sor, lefagyott a hivatalnok számítógépe. Eléggé fáradtnak és idegesnek tűnt, így jobbnak találtam meg sem szólalni. Végül csak annyit mormogott: – Camp councilor, eh? – Yeah – válaszoltam, mire az útlevelembe gemkapcsozta a beutazási engedélyt, aminek a hosszúságát, a vízumtól függetlenül, ő akkor, ott helyben határozta meg. Hiába van 10 éves vízumod, ő önhatalmúlag azt csípteti be, hogy most 6 hónapot maradhatsz.

Átmentem a rostán, hurrá, itt vagyok!

Nyomás a csomagért, már biztos kint vár a tanárnőm és a férje, hogy hazavigyenek. Ott álltam a „körhinta” mellett, amíg a több száz utas leszedegette a csomagját. Amikor már csak páran maradtunk, rá kellett döbbennem, hogy a csővázas román hátizsákom nincs a gép gyomrából kiengedett holmik között. Ez aztán a jó érkezés! – gondoltam. Nyomás az illetékes pulthoz. Teljesen nyugodtan mondták, hogy biztos Londonban maradt, és valószínűleg a következő gépen már rajta lesz. A JFK-t hatalmasabbnak gondoltam, mint a Heathrow-t, de ez a terminál nem volt nagyobb egy átlagos buszpályaudvarnál. Kimentem, hogy találkozzam Christinával és Joe-val. Sehol sem láttam őket, pedig már alig volt valaki a környéken. Ilyet nem csinálhatnak velem! A probléma az volt, hogy a naplóm, amelybe a manhattani címüket felírtam, a zsákomban volt, és éppen Londonban pihent egy raktárban.

Megérkeztem Amerikába ingben-gatyában. Csak a papírjaim voltak nálam egy övtáskában. Egy rendész azt javasolta, hívjuk fel a szegedi utazási irodát; de ők nem tudták az ismerőseim New York-i telefonszámát, és a szüleim sem. Sakk-matt, nincs mit tenni – összegeztem magamban –, meg kell várnom a következő vasmadarat Londonból, ami másnap dél körül várható. Ilyen nincs! Valami nagyon nem akarja, hogy ez sikerüljön…

Miután többször is átnéztem a zsebeimet, a kockás ingem mellzsebében megleltem Joe névjegykártyáját – ez akkor, félórás tanakodás és többszöri zsebellenőrzés után, kisebb mirákulumként hatott, mivel nem emlékeztem, mikor tettem oda. Gyorsan felhívtam, és csodák csodájára a rögzítőn üzenet várt, amiben exkuzálták magukat, amiért nem jöhettek ki és nincsenek is otthon, de ugorjak egy taxiba, és menjek egyenesen hozzájuk, mert Joe nővére beenged a lakásba. Életemben körülbelül kétszer ültem azelőtt taxiban. Mindig pénzkidobásnak tartottam, meg nem bíztam a hírhedt taxisokban, főleg nem a világ legnagyobb városában, éjjel egy órakor. De nem volt mit tenni, taxit kellett találni a terminálon kívül. Az összes pénzem körülbelül nyolcvan dollárra rúgott, aminek a nagy részére szükségem volt a táborba való buszozáshoz. Gondoltam, jó sokba fog kerülni a huszonötmilliós város széléről a központba behajtani, főleg ha még jól át is vernek. Arra mennek és annyit kérnek, amennyit a lelkiismeretük enged.

Na, gondoltam, fogok egy vallásosnak kinéző taxist, azzal járhatok a legjobban. Ki is mentem az alagútba, ott sorakoztak a filmekből jól ismert sárga taxik. Melyik legyen az? Egy turbános, hosszú szakállút választottam. Akkor azt hittem, keményvonalas muszlim, most már tudom, hogy indiai szikh. Minden taxi ajtajára rá volt írva, hogy Manhattanben bárhová elvisznek húsz dollárért. Ez elég erős érvágásnak tűnt, főleg miután rutinból minden összeget átszámoltam forintra. Ugyanakkor rájöttem arra is, hogy bele kell törődnöm a magas tarifákba, és az itteni viszonyokhoz kell mérni az árakat, mert másképp minden dollár, ami elvándorol tőlem, keserűséggel fog eltölteni, és ez elronthatja az általános közérzetemet.

Hátra szálltam, elöl csak a sofőr ülhet, az autó első és hátsó része erős fémráccsal vagy golyóálló plexivel van elválasztva. Próbáltam arra terelni a szót, hogy milyen szegény vagyok, és milyen szerencsétlenül érkeztem meg, nehogy eszébe jusson átverni. Meglepően kedves és intelligens ember volt. Jól ismerte úgy Magyarországot, mint Romániát, többször keresztülutazott már rajtuk, amikor hazautazott, majd vissza. A New York-i taxisok hírhedtek arról, hogy nem beszélnek angolul, és nem ismerik a várost… Ez az első munka, amit nagyon sokan megkapnak, amikor megérkeznek. Ő finoman, választékosan magyarázta, mi merre található: – Itt, jobbra Queens látható, ez épp a Jamaica town része… Ide soha ne gyere, mert megölnek…

Körülbelül háromnegyed óra múlva leértünk a Central Parkba, mesélte, hogy mennyire veszélyes, főleg sötétedés után. Éppen előző nap olvasta az újságban, hogy valakit halálra szúrtak. Befelé menet teljesen olyan volt, mintha egy filmben lettünk volna: a fények, a hatalmas zöld-fehér közlekedési táblák – Brooklyn Bridge, Manhattan, Queens –, négerek hatalmas ócskavas hajókban, szélvédőrepesztő mélynyomókkal, valamint ritmusra bólogató, piros szemű, hajhálós fejekkel. Felbukkant Manhattan híres, éjszakai felhőkarcolós panorámája. Mielőtt az aradi nagybátyám Nyugat-Németországba költözött, a lakásukban ilyen, egész falat betöltő tapéta volt, amit a Long Island-i rokontól kaptak. Négy-öt évesen vágyakozva bámultam. Ugyanolyan lehetetlennek gondoltam, hogy valaha ott fogok járni, mint azt, hogy a Csillagok háborúja világába hús-vér lényként valaha is belekóstolhatok. A felhőkarcolók olajfúrótoronyra hasonlító színházi díszletnek tűntek.

Nemsokára megérkeztünk Joe Central Parkhoz közeli lakásához. Az első taxis kellemes csalódásnak bizonyult, így még borravalót is kapott. Becsengettem, szerencsére Joe húga tényleg ott volt. A lakás teljesen fából készült, és minden nyikorgott, mert legalább száz éve építették. Joe nagyapja lakott itt, mielőtt meghalt, világhírű festőként tevékenykedett. Ott álltak a Picassót és társait bemutató képeskönyvek között a róla és munkáiról készültek is. Több millió dollárnyi festmény lehetett a zsúfolt falakon, köztük az övéi is. Szuper realista, elég érdekes nézőponttal. Amire emlékszem, két hullafáradt munkás az 1930-as években egy padon, amint egymás vállára borulva alszanak. Talán volt némelyikben egy kis szocreál életérzés is.

Kocsik András:
Sávok és csillagok között
Konkrét Könyvek Kiadó, Budapest, 2025
262 oldal, teljes bolti ár 5540 Ft