Gyermekmentők | László Endre Márton (szerk.): Csodák márpedig léteznek

●    R E S T A N C I A *  ●

Fazekas Erzsébet |

A mentősök házon belül Babakocsinak becézik ezt a szolgálatot, ami nem csak a gyerekekre specializálódott, adottságaiknak megfelelően felszerelt (rájuk hangszerelt) néhány roham- illetve mentőorvosi kocsi. Több annál: ez ugyanis nyolcvan (a könyv megjelenése óta talán több, de remélem, semmiképpen nem kevesebb) elhivatott budapesti, miskolci és debreceni mentő-szakembert, de legfőképpen az ő áldozatos munkájukat jelenti.

Az alapítás körüli években aktív mentődolgozók többsége nem hitt a gyermek-rohamkocsis szolgálat indításának, különösen nem a létének jogosultságában – olvasom a szép kiállítású album szövegében (a borító Kovács Hunor László munkája). A szakemberek attól tartottak – világítják meg az akkori felfogást (is) a kötetben megszólaltatottak –, hogy az új résztvevő-szereplő megjelenése majd megtöri a mentés egységességét! Lassan azonban kiderült, mit sem csorbult ez a fontos egység, és a fel/elismerést követően, 4-5 év alatt (megjegyzem, meglepően lassan…) a megítélés megváltozott. Egyre többen ismerték fel, hogy a súlyos, életveszélyes állapotú gyerekek mentésében, megfelelő intézménybe juttatásában (mégpedig menthető állapotban) a babakocsisok hatékonyak, és példásan jó eredményeket érnek el.

Fontos megállapításokat közöl az album azoktól, akik ilyen-olyan szerepkörben (alapító, orvos-igazgató, az orvos/ápoló/gépkocsivezető triász tagja, kurátor, oktatás-szervező, operatív vezető, műszaki koordinátor, marketing menedzser stb.) voltak érintettek az új szolgáltatás elindításában.

„Szokatlan volt az indulás – mondja Megyeri László, az OMSZ egykori vezető mentőtisztje –, korábban nem volt jellemző a mentésen belül a szakosodás. Újdonság volt a Gyerekroham-, azaz a Babakocsi jelenléte. Nem is nagyon tudtuk hová tenni, főleg úgy, hogy a betegeknek is hasznos legyen. De aztán megismertük, megszerettük és használtuk.” Ide kívánkozik tőle egy másik megjegyzés is: „kuruzsolni régen sem lehetett a mentőknél, de szabadon gondolkodni igenis lehetett, sőt, kellett is!” Viszont „kevésbé határolták be a tevékenységünket. Ma minden szigorú protokoll szerint zajlik. Én, bevallom, már nem tudnám ezt, így csinálni… az irányítócsoportnál is protokollok mentén irányítanak. Én inkább a tapasztalat és a gondolkodás híve vagyok/voltam.”

A könyv tartalmával, és ennek révén a mentési helyzettel is csak fotelből ismerkedő laikusban ekkor az merül fel, hogy milyen hasznos volna olyan példát kapni, ami rávilágíthatna, hogy a működést más területeken (is) miben, hogyan akadályozhatja az, ha esetleg a protokoll túl merev, és ezzel ellentmondást, bizonytalanságot okoz. Akkor könnyebben érteném, milyen helyzetekben (esetleg mindig?) miért/miként lenne hatékonyabb az átgondolt, de rugalmas döntés. A válasz – a sajnálatosan föl se tett kérdésre – itt és most nagyon hiányzik!

A rohamkocsi szolgáltatás alapítója: László Endre Márton 18 éves volt, amikor 1989-ben kivonuló mentőápolóként belépett az Országos Mentőszolgálathoz. Két évvel később ment egyetemre (Ausztriában), ezt követően lett önkéntes a Máltai Lovagrend rohamkocsiján.  A csapat orvosa akkoriban a Szt. László gyermek-intenzív osztályán dolgozó dr. Gesztes Éva volt. Az eset- és mentőkocsikon nem voltak speciális gyerekfelszerelések, és a személyzet gyerek-mentési tudása, képessége is a mainál alacsonyabb volt – ugyanis egy átlagos egység (vagyis a kocsin szolgálatban lévők) a mentési munkája 1-3%-ában találkozik csak beteg gyerekkel. A 90-es évek végén ezért a szakmabeliek is kifejezetten tartottak az úgynevezett gyerek-riasztásoktól.

Az alapításra ösztöntő közvetlen okként László Endre Márton egy 1997-es esetet idéz, amikor egy párhetes baba újraélesztését végző kispesti esetkocsi csapata mellé, erősítésként kiküldték a címre, a Szt. Márton csapatát is. Gesztes Éva, Torbágyi Pál és László Endre Márton akkor fogalmazták meg, hogy alapvető egy olyan egység felállítása, amely magas szinten képes ellátni a csecsemők speciális mentését, intenzív transzportját (ez annyit tesz, hogy már az intézetbe szállítás közben megkezdődhet a gyerek intenzív ellátása, például lélegeztetése). Mindehhez megfelelő rohamkocsira van szükség. Hamarosan (1998 márciusában.) be is jegyezték az alapítványt. Azt a kispesti babát akkor nem tudták megmenteni, de jó eredményt értek el annál a 60 ezernél is több kisgyereknél, akikhez azóta vonultak ki a speciális csapatok. Ma az OMSZ valamennyi egysége alkalmas a magas szintű gyerek-ellátásra, emeli ki az alapító, aki jó okkal vette nevére a szolgáltatást. Az ő élete is újraélesztéssel indult, amit több hetes inkubátorban fekvés követett. Ezalatt édesanyja nem egyszer fohászkodott Szent Mártonhoz.

Saját életkezdete után újra az alapítvány indulása a téma: első lépésként a budapesti kórházak intenzíves orvosaival egyeztettek a mentés, az őrzött szállítás ügyében. Akkoriban nem volt alkalmas egység a géppel lélegeztetett kicsik szállítására. Dr. Újhelyi Enikő, a Szt. László gyermek-intenzív osztályának vezetője a kezdeményezés mellé állva, szakmai tekintélyével támasztotta alá szándékuk létjogosultságát. A konzervatív orvos társadalom és egészségügyi rendszer nem fogadta kitörő örömmel az ötletet. Azonban dr. Göbl László (OMSZ, főigazgató), és dr. Andics László (Budapesti Mentőszervezet, főorvos) további szakmai hátteret nyújtott a kezdeményezéshez. Érdemes utalni arra is, hogy az OMSZ megkerülhetetlen a hazai ellátásban. Mentési feladatokat csak ez a szervezet/szolgálat, illetve a vele szerződött partner végezhet. Az együttműködés pedig változatlan formában zajlik ma is. 2008-ban indult az első vidéki gyermek-mentőorvosi kocsi Miskolcon, 2010 óta pedig Debrecenben is elérhető ez az ellátás.

A protokoll mai formájában azt rögzíti, hogy az OMSZ állja a dolgozók bérét, az üzemanyagot, pótolja a kocsik kopó alkatrészeit, az Alapítvány szerzi be a kocsikat, a mentéstechnikai eszközparkot, fizeti a gyógyszerköltséget, biztosítja a személyzet folyamatos képzését. A tapasztalatok szerint a gyerekintenzíves orvosok kezdettől fogva szívesen vállaltak havi 1-2 nap szolgálatot, mert klinikusként ők maguk megtapasztalták, hogy a hét többi napján jobb eséllyel gyógyítható, mentett gyerekek érkeztek az intenzív osztályokra. Továbbá nagyobb biztonsággal lehetett vizsgálatra más intézetbe küldeni a géppel lélegeztetett gyerekeket.

Akkoriban, az induló csapathoz 23 orvos csatlakozott. Eleinte használt autókat örököltek. Az első új kocsit 2004-ben tudták megvenni, ezt számukra készítette a német Binz mentőautó-gyár. Ez volt az emlékezetes Kisvillám. Azóta is minden autójuk nevet kap. A névadáson túl László Endre Márton gyűjti is e speciális járgányokat – irodája vitrinjeit négyezer (!) darabos mentőautó (makett) kollekció díszíti.

A kötetben visszaemlékező szereplők sorra idézték fel azt, hogy az orvosokat mennyire frusztrálta az elnökséggel járó jogi, közgazdasági feladat, az alaphivatásuktól eltérő felelősség. Ezért idővel gazdasági szakemberre bízták ezt a posztot. Az orvos-igazgatói feladatot 2012 és ’22 között dr. Goschler Ádám látta el, őt követte dr. Tövisházi Gyula, aki különösen nagy hangsúlyt helyez az oktatás, a továbbképzés fontosságára. A magas szintű szakmai tudás mellett azonban sok esetben igen nagy jelentősége van a lélekjelenlétnek is. Erre több példát is olvashatunk. Boldizsár Attila főápoló 24 éve vesz részt e szakmában, amiről alapvetésként mondta: a tapasztalat nagyon fontos, de közben meg kell őrizni az alázatot is, Hiszen „nem tudsz mindent, nem láttál mindent – a kettő közötti egyensúly nagyon lényeges.” Még egy fontos körülményt említett, amiről nem szabad elfeledkezni: „néha az teszi különösen nehézzé a helyzetet, hogy az ellátásra szoruló gyerek mellett ott a szülő, a nagyszülő, s nekünk velük is törődni kell!” (Olykor pedig megharcolni, ezt is nyugodtan hozzátehetjük…) Ahhoz, hogy az ápoló vizsgálni, műszert használni, majd szúrni tudjon, ügyesen rá kell venni a rémült gyereket, hogy ne tiltakozzon, ne álljon ellen. A főápoló, aki ma kuratóriumi tag, máig őriz egy nagyon különös (véres) emléket: 2002-ben egy 6 éves kislányt úgy mentettek meg, hogy súlyosan sérült szétszakadt hónalji ütőerőt puszta kézzel (persze steril kesztyűben) a sebbe nyúlva szorította el dr. Székely Edgár. „Az értelmetlen gyerekhalál esetek veszik ki a legtöbbet az emberből” – összegez, s hozzáteszi: bár mindig mentős akart lenni, de végül az hozta a Babakocsi csapatába, hogy egyszer végignézte, miként mentik meg az almadarabot félrenyelt (a légutakba aspirált) óvodás gyereket.

Az érdekes, tanulságos, megindító, megható és példaszerű szakmaisággal kivitelezett mentési esetekről szóló beszámolókat megismerhetik, ha figyelmesen végigolvassák ezt a sok-sok képpel illusztrált, fontos visszaemlékező kötetet.

László Endre Márton (szerk.):
Csodák márpedig léteznek
25 beszélgetés a 25 éves Gyermekrohamkocsiról
Az interjúkat László Krisztina készítette:
Kiadja a Szent Márton Gyermekmentő Szolgálat
Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2024
Beszerezhető a Gyermekmentő Szolgálat
webáruházában
152 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft
ISBN 978 615 020 2044

* RESTANCIA | E rovatban jelennek meg írásaink azokról a művekről, melyek a megjelenéskor valamiért a könyvkupac aljára csúsztak, de nem végleg…

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Bajtársaim, orvosok, ápolók és gépkocsivezetők, nap mint nap felülnek a mentőegységeinkre és alázattal, türelemmel végzik magas színvonalú munkájukat: mentik a gyermekeket ahol és amikor csak kell. A Szent Márton Gyermekmentő Szolgálat nem egy mentőállomás, és nem néhány gyermekrohamkocsi és gyermek-mentőorvosi kocsi, hanem közel 80 elhivatott budapesti, miskolci és debreceni mentő szakember áldozatos munkájának egésze. A gyermekrohamkocsi most nem ünnepelné 25. születésnapját a folyamatosan fejlődő és megújuló szakembergárda nélkül.
Fogadja hát a Kedves Olvasó szeretettel a Szent Márton Gyermekmentő Szolgálat negyed évszázados történetét úgy, ahogy azt a benne dolgozó gyermekmentők elmesélik.” László Endre Márton – alapító