Jo Nesbø: Minnesota (részlet)

Első fejezet ~ ~ Érkezés.

2022. szeptember

– És mi a célja a látogatásának, Mr. Holger Rudi?

A fáradt tekintetű határőr különösebb érdeklődés nélkül méreget, és megvakarja a felkarját az „Egyesült Államok Vám- és Határőrség” felirat alatt.

– Kutatás – felelem.
– És mit fog kutatni?

Reykjavíkon keresztül repültem Oslóból Minneapolisba, az időeltolódás hét óra, a testem jelzi, hogy már régen ágyban kellene lennem, ezért lenyelem a nyelvemre toluló választ: „gyilkosságokat”. Ennek hallatán azonnal kihallgatásra vinnének, úgyhogy azt felelem, hogy egy norvég származású rendőrről akarok írni.

– Ezek szerint író?
A legszívesebben azt válaszolnám, hogy preparátor vagyok. Kitömő. Azért jöttem, hogy megszerezzem a bőrt, amit ráhúzhatok az alakra, a történetre, amit már megformáltam. Ez a kép hónapok óta követ, így látom magamat. De mint mondtam, kimerült vagyok.

– Igen – felelem.
– Érdekes. Amúgy engem a Norvég Lutheránus Emléktemplomban kereszteltek meg. – A határőr mosolyogva nyújtja vissza az útlevelemet. – Mindenhol ott vagyunk Minnesotában.

Ahogy a taxi a város felé halad, nem nehéz észrevenni a változásokat. Sok az új út és épület, amik nyolc éve, amikor utoljára Minneapolisban jártam, még nem léteztek. Előttünk magasodnak a belváros felhőkarcolói. Lehajtunk az autópályáról, és a nyílegyenes utak egyikén megyünk tovább. A felhőkarcolók között egy szögletes kolosszus veri vissza a délutáni napfényt.

– Mi ez az üvegépület? – kérdezem a taxisofőrtől.
– Ez itt? A U. S. Bank Stadion. Itt játszik a Vikings.
– Aha.
– Érdekli az amerikai foci?
Megvonom a vállam.
– Láttam már őket játszani. Még a régi stadionban. Lehet, hogy szerzek megint jegyet.
– Sok sikert!
– Sok sikert?

A fekete, nagyjából az ötvenes éveiben járó sofőr rám néz a mandula alakú szemüvege mögül a visszapillantó tükörből.

– Alig kapni. Tegnap vehettem volna egy teljesen átlagos helyre szólót háromszázötven dollárért.
– Tényleg?
– Tényleg. Egy meccsre az ember korábban elvihette magával a fiát, most meg olyan, mint minden ebben az országban. A gazdagok kiváltsága.

Kinézek az ablakon. Amikor meglátogattuk a nagybátyámat és a nagynénémet, ritkán jöttünk ide a belvárosba. Ha szükségünk volt valamire, csak leugrottunk a sarokra vagy a Southdale Centerbe. Meglepetten konstatálom, milyen csend van, és milyen kevesen járnak az utcákon. Nyolc évvel ezelőtt, amikor az unokatestvéremmel egy tetőteraszon ettünk a Hennepin Avenue-n, csak úgy nyüzsögtek mindenhol az emberek. A legzsúfoltabbnak a Nicollet Mallnak nevezett hosszú útszakasz tűnt, amit éppen most keresztezünk.

– Hol van mindenki? – kérdezem.
– Már az emberek?
– Igen.
– Hát, a történtek után megváltoztak a dolgok.

A történtek után. Én a hat évvel ezelőtti gyilkosságsorozatot emlegetném így, de a „történtek” a sofőr és Minneapolis lakói számára természetesen George Floyd két évvel korábbi halálát jelentik. A reptér óta már három graffiti mellett mentünk el, amik a helyi rendőr által megölt fekete férfit ábrázolták.

– Azóta sok idő telt el – jegyzem meg.
– Mi nem így érezzük – feleli a sofőr. – Szerintem voltak, akik azt hitték, hogy az emberek majd összefognak. Hogy szembeszállnak a rasszista rendőrséggel, tudja. De a város ehelyett teljesen szétszakadt. Akkor csapott le a világjárvány is, szóval minden összejött…

Megállunk a Hilton előtt. Készpénzzel fizetek, és nem fukarkodom a borravalóval. Mielőtt a sofőr elindulna, közlöm vele, hogy szükségem lesz majd pár városi fuvarra, és megkérdezem, érdekli-e a feladat. Megállapodunk egy órabérben, megbeszéljük, hogy majd hívom, és elmentem a telefonszámát.

A tágas előtérben és az étteremben alig páran lézengenek. A recepciós valószínűleg mosolyog a maszkja mögött. Átnyújtom neki az útlevelemet, és amikor észreveszi, hogy több mint egy hétig maradok, felhívja a figyelmemet, hogy csak minden ötödik napon fogják takarítani a szobát. Kapok tőle egy kártyát. A 2406-os szobában fogok lakni, majdnem legfelül, ahogyan kértem.

– Az orrvérzéses emelet? – mosolyog rám egy cowboykalapos alak a liftben, amikor megnyomom a 24-es gombot.

Lazán, tréfásan, mégis barátságosan beszél, úgy, ahogyan tapasztalatom szerint csak az amerikaiak és az egészen északon született norvégok tudnak. Megpróbálok hasonló hangnemben válaszolni, de Dél-Norvégiából származom. Inkább arra koncentrálok, hogy kiegyenlítsem a nyomást a fülemben.

A hatalmas, puha ágyban azonnal elnyom az álom.

Arra ébredek, hogy vécére kell mennem. Hogy ne verjem ki teljesen az álmot a szememből, nem kapcsolok villanyt, inkább megpróbálom kivenni a vécécsészét a sötétben. Ahogy becélzom az ülőkét, majdnem hanyatt esem. Teljesen kiment a fejemből, hogy itt alacsonyabbak a vécék, mint Norvégiában. Hirtelen az is bevillan, hogy emiatt kiskoromban azt gondoltam, hogy Amerikában jobban szeretik a gyerekeket. Ebben a hitben az is megerősített, hogy láttam, milyen rengeteg csatorna vetít rajzfilmeket és gyereksorozatokat, és a Southdale-ben csak úgy roskadoznak a polcok a színes cukorkák súlya alatt. És akkor még nem is említettem a Valleyfair vidámparkot, ahol a nagybátyám mindig tudott valami újat mutatni, amikor meglátogattuk a nyári szünetben. Gyerekeknek való, csodálatos országnak láttam Amerikát. Egyszóval imádtam. És bár egy idő után rájöttem, hogy nem tökéletes, azt is egyértelműen tudtam, hogy életem végéig szeretni fogom.

Amikor másodszor is felébredek, még mindig nem kelt fel a nap. Kimászom az ágyból, felhívom a sofőrt, megkérem, hogy jöjjön értem a Nicollet Avenue és a Déli 10. utca kereszteződéséhez, és lefelé indulok. Minneapolis ikervárosa, a Mississippi túloldalán fekvő Saint Paul felett lassan világosodik az ég. A járdán egy hajléktalan fekszik. Egy amerikai bank logóját viselő felhőkarcoló falához simul, mint aki abban reménykedik, hogy így valamennyire felmelegszik. A Nicollet Avenue-n rendőrautó parkol, az enyhén besötétített ablaküveg miatt nem lehet kivenni, ül-e benne valaki. A taxim negyedóra múlva kanyarodik a járda mellé. Beülök hátra.

– Először Jordanbe akarok menni.
A sofőr a visszapillantó tükörből méreget.
– A városba?
– Nem. A városrészbe.
Nem kapok választ.
– Valami baj van?
– Semmi, uram. De ha drogot akar venni, akkor keressen magának másik fuvart.
– Nem akarok drogot venni. A „projekt” érdekel.
– Jordanben? Már nincs meg.
– Nincs meg?
– Az utolsó épületet úgy öt-hat évvel ezelőtt bontották le.
– Azért csak menjünk oda!

A város még nem ébredt fel. A jómódú negyedeket a részletek különböztetik meg a kevésbé tehetősektől. Hogy a házak előtt nyírják-e a füvet, elszállítják-e a szemetet, és milyen autók állnak az út szélén.

Ahogy elhaladunk egy éjjel-nappali Winner benzinkút mellett, négy fekete utánunk bámul.

– Újabban itt árulnak drogot? – kérdezem.
A sofőr nem válaszol.
– Megjöttünk – közli, amikor pár háztömbbel később megállunk. – Itt voltak az utolsó magasházak.

Egy tábla arra hívja fel a figyelmet, hogy tilos fegyvert bevinni a mögötte lévő területre, ahol egy alacsony, újnak látszó épület áll. Általános iskola. A hajnali derengésben két mókus surran át a füvön elővigyázatosan meg-megtorpanva, magasra emelt farkuk furcsán hullámzik.

És mi a célja a látogatásának, Mr. Holger Rudi?

Az, hogy belehelyezkedjek egy gyilkos szerepébe. Hogy kövessem a 2016-os nyomokat. Már jó ideje dolgozom a könyvön, aminek munkacíme A minneapolisi bosszúálló. Felteszem, hogy a kiadómnak lesz arról sejtése, hogy mi rejlik a cím mögött, de azt nem igazán tudják elképzelni, hogyan kell hirdetni. Az emberek újabban megőrülnek a true crime-ért, nem bírnak betelni a megtörtént bűnesetekkel, véres, minél nagyszabásúbb gyilkosságokat akarnak, titokzatosságot, váratlan fordulatokat, a törvény két oldalán egymásnak feszülő gonosztevőket és hősöket, valamint lehetőleg olyan befejezést, ami szerteágazó összeesküvés-elméleteknek adhat teret. Az én könyvem az utolsó kivételével ezt mind tudja. A válaszok egyértelműek, a bűnös kilétével kapcsolatban nem merül fel kétely. Csak az a feladat, hogy megértsük, hogyan és miért történt az, ami történt. Ehhez nemcsak a gyilkos fejébe kell beférkőznöm, hanem minden más szereplő fejébe is.

Fel kell használnom azt, amit már tudok, és be kell vetnem a képzelőerőmet, hogy az ő szemükön keresztül lássam a világot, a helyeket, ahol a történet játszódott. Hogy megtaláljam az emberit az embertelenben. Hogy arra kényszerítsem az olvasót – és saját magamat is –, hogy feltegye magának a kérdést: Akár én is lehettem volna?

Nyolc napot szántam a terepmunkára, szóval nincs túl sok időm. Neki kell veselkednem. Vele kezdem, azzal, aki hat évvel ezelőtt szintén hajnalban itt volt, ahol most én.

Lehunyom a szemem, és látom a magasba emelkedő épületeket. Eltakarják az eget. A hatodikon az egyik ablak nyitva van. Odarepülök. Így most én vagyok ő. Kinézek. Mindent látok. A magasból mindent be lehet látni.

Fordította: Sulyok Viktória

Jo Nesbø: Minnesota
Animus Könyvek, Budapest, 2025
352 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft