Czakó Zsófia: Távoli rokonok (részlet)

~ ~ 1 ~ ~

Nyirkos levegő kúszik be a nyitva felejtett bejárati ajtón, mint egy jóllakott óriáskígyó, és egészen Margitig merészkedik. Hűvös érintése olyan, mintha a Duna nyaldosná a lábát.

Kifakult, bokáig érő, térdnél felsliccelt, skót kockás szoknyát visel. Nem illene már ilyet hordania. Ha belenézne most a tükörbe, szégyenkezne. A szoknyát combközépig érő szürke kardigán takarja. Ortopéd papucsa és zoknija fehér, mint a lenövés a hajában a fejbúbján. A fülénél gesztenyeszín, az ősz pedig a korábban gondosan befestett résztől élesen elválik. Mintha két különböző ember haja lenne a fején. Arca szürke, ráncokkal barázdált. A ráncok mélyén árnyék, mint a Duna medrében lerakódott üledék. Tekintete mérges. Ha látná, hogy néz ki, azonnal bezárkózna a fürdőszobába. De nem látja magát, az előszoba ködös erdő, a háló a Duna szeles partja, a tükrökben riasztó termetével az öreg Molnár jelenik meg. Egy régi fogas áll a szoba közepén, rajta hosszú, fekete kabát, mintha egy fejetlen ember megtorpant volna, és annak a tükörképétől fél Margit.

Most a fal felé fordul, közben valamibe beleakad a lába. Lenéz. A víz hullámzik, felmosóvödröt sodort a lábához, a vödörben kosztól fekete vizes rongy lebeg. Az öreg Molnár a végén még mérges lesz, mert Margit nem takarított ki rendesen. A Duna elönti a szobát, a zavaros víztől az orráig sem lát, és rettentően fázik. Megfordul. A bejárati ajtóban ott áll az a magas lány. Már megint itt van ez a magas lány. Egy ideig dermedten nézik egymást, végül Janka szólal meg elsőként. A hangja hideg és fáradt.

– Anya, én vagyok, most bejövök és segítek.

Margit nem mozdul. Nem érti az egészet. Az előbb mintha mennie kellett volna valahova. Az öreg Molnár megveri, ha nem ér haza időben. Gyanús ez a lány, és már megint nem tudja Margit, hogy miért jött ide.

Rosszat sejt. Úgy érzi, veszélyben van. Ez a lány nem hagyja békén. Ki kellene dobni innen. Vagy hívni a rendőrséget. A lány csak áll és vár. Margit idegessége fokozódik. Szája szóra nyílik, szíve egyre hevesebben ver, gondolatai ide-oda cikáznak, próbálja megérteni, hogy mit nem ért.

Janka megszokta már ezt a látványt, ezt a szagot, ennek a zsugorodó agynak a zúgását és füstölését. Benéz a konyhába. Maga sem érti, hogy mitől, de ma meglepően nyugodt. Egészen másként viselkedik, mint általában. Ma nem is kapkodott, mikor megszólalt a telefon, és Margit azon a túlvilági hangján kiabálta a szokásos hülyeségét, hogy haza akar menni. Máskor mindent azonnal eldob, és rohan, de ma nem. És mennyivel jobb így, ilyen komótosan jönni, nem mint amikor fejvesztve rohan át a városon. Talán az az oka, hogy végre megvan a diagnózis? Nem valószínű, mert az sem volt sokkal kellemesebb nap. Margit egyszerűen lehülyézte az orvost, majd elrohant. Ott ültek a kórház neurológiai osztályán, velük szemben az az ősz hajú orvos. Vékony keretes szemüveget viselt, kellemes, mentolos illat vette körül. A tekintetéből áradt valami Janka számára ismeretlen ragyogás, a tudás és az értelem csillogása. Mögötte a kórház hatalmas kertje, az ablak előtt nagy gesztenyefa, alatta az orvosok parkoló autói, fényesek és újak. A szobában csak egy asztal választotta őket el egymástól. Janka érezte, ha felállna és megkerülné, akkor végre egy oldalon lennének ezzel az illatos, ragyogó tekintetű orvossal. De nem kerülhetett át az ő oldalára, neki az anyja mellett volt a helye, az asztal sötétbe burkolódzó oldalán. Az az asztal, az a nehéz, nagy faasztal egy egész világot jelentett Janka számára. Ott volt rajta az összes kontinens, a kontinensek rengeteg országa, az országok lakói, és a lakók történelme. Ott horgásztak rajta az eszkimók, ott tanácskoztak az ókori görögök, ott bukott el a Nyugat-Római Birodalom. Rizsföldeket látott, aztán óriási hegyeket, apró falvakat és folyókat. Aztán a szürke óceánt, hatalmas hullámokat, a hullámok tetején a napfényt, lent, a mélyén titkokat és kincseket, és Janka vágyott rá, hogy lemenjen az óceán mélyére, és megismerje ezeket a titkokat, melyeket az orvos minden bizonnyal ismert, hiszen a tudás nála van, a ragyogó tekintetében. És akkor az orvos megmozdult, lehunyta a szemét, aztán újra kinyitotta, és elmondta, mi lett a teszt eredménye, mire a csend felborult, Margit felpattant, és azt üvöltötte, ő nem hülye.

– Azért, mert hat osztályt végeztem? Azért? Maga a hülye, maga vén fasz! Nem vagyok hülye!

Janka lent talált rá, a bejáratnál, ahol Margit egy vérző kezű, fogatlan férfival cseverészett. Mintha el is felejtette volna a dolgot, de aztán a kocsiban váratlanul Janka felé fordulva azt mondta:

– Apádnak nehogy elmondd!

Meg kellett állni egy bolt előtt, mert Margit ragaszkodott hozzá, hogy főzzön valamit Gyulának. Janka kint várt, sokáig várt, de aztán utána ment, hogy megnézze, mi történik. Margit rengeteg mindent összeszedett, két kiló disznóhúst, öt kiló zöldséget, két doboz disznózsírt, sonkát, kolbászt, szalonnát, mindent levett a polcról, amit elért, és éppen a töltöttkáposzta-konzerveket pakolta az ötödik kosárba, amikor Janka odaért, a bolt személyzete a pénztárnál összegyűlve várta, hogy mi sül majd ki ebből, miközben Janka erőszakkal próbálta kivezetni a kiabálva tiltakozó anyját.

Utána pár hétig csend volt. Janka azt remélte, csak álmodta ezt az egészet: a kórházat, az orvost és azt a szédülést, amit azok a bátorító, de lesajnáló és szánakozó szavak követtek, de aztán a rövid csend után elkezdődött az orvos által előre megjósolt szakasz, a regresszió. Margit egyre furcsábban viselkedett, akár egész napokra eltűnt, az éjszaka közepén telefonált, máskor pedig alig ismerte fel a lányát, és akkor Janka úgy döntött, elmondja az apjának, hogy az anyja alzheimeres. Gyula előbb sírva fakadt, aztán egy hétig csak ivott. Egy hét után Margit újra a régi volt. Főzött és takarított.

– Semmi baja anyádnak! – mondta Gyula. A hangja kásás volt, az ágya szélén ült egy alsónadrágban, kezében borospohárral. Margit megemelte a fotelt, hogy felsöpörjön alatta, Gyula pedig folytatta:m – Hogy találtad ki, hogy épp az anyád hülye? Hogy az orvos egy fasz, azt értem, de te miért akarsz hülyét csinálni a saját anyádból? Semmi baja Margitnak, nem látod? Nem így néz ki egy beteg ember. Nem érted? Inkább engem vigyél orvoshoz, ha már valakit muszáj, úgyis fáj a lábam, ne szegény anyádat kínozd feleslegesen.

Janka most bemegy a sötét konyhába. Óvatosan lépked, nehogy megint roppanjon valami a lába alatt. A padló üres, nem törött el, nem égett oda semmi. Érzi, hogy a szívverése is egészen normális.

Egy ideje megfigyelte, hogy kevésbé ideges az anyja társaságában, sokkal feszültebb, amikor még csak közeledik feléje. Most is jóval nyugodtabb, mint a kaputól a bejárati ajtó felé vezető úton. Az a pár méter a kertben rettenetesen hosszú. A kötél, amit a gyomrában érzett, és ami fogva tartotta, mostanra szinte teljesen eleresztette. Pedig a teraszlépcsőhöz érve majd kiszorította belőle a szuszt. Akkor kezd el lassan, fájdalmat okozva tekeregni, mikor megszólal a telefon. Érzi, hogy az anyja lesz az. Egy ideje már a telefoncsörgéstől is fájni kezdett a gyomra. Olyankor felkapta a fejét, és a kötél a gyomrában megfeszült. Ha a vonal másik végén Zsuzsi, a lánya szólalt meg, akkor pár másodpercig tartott, míg alábbhagyott a nyugtalanság, az ideges zsibbadás elhagyta a testét és fellélegezhetett.

Zsuzsika szép, Zsuzsika tehetséges, Zsuzsika híres énekes. Tévében szerepel, lottósorsolásokon énekel, tavaly majdnem ő lett az év felfedezettje, rádióból szól a hangja, plakátokról mosolyog tökéletesen fehér fogsorával, és a plakátokon Zsuzsika tekintetében egyszerre látja saját magát és látja Margitot is. De Zsuzsika tekintete mégis más. Az övében ott van az az ismeretlen csillogás. Zsuzsika sikeres. Miatta állítja meg a fodrász az utcán, a kozmetikus a parkolóban, a savanyúságot áruló néni a piacon: „Jaj láttam Zsuzsikát a tévében, hogy milyen csinos, büszke lehetsz rá.”

Czakó Zsófia: Távoli rokonok
Scolar Kiadó, Budapest, 2025
176 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft