Paul Lynch: A próféta éneke (részlet)

„Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint:
semmi sem új a nap alatt”
A prédikátor könyve, 1:9

„A sötét időkben
Fognak-e még énekelni?
Igen, fognak még énekelni –
A sötét időkről.”
Bertolt Brecht

~~ 1 ~~

Az éj leszállt és ő nem hallotta a kopogtatást, amíg az ablakban állt és a kertet nézte. Miként sűrűsödik a sötét hangtalanul a cseresznyefák köré. Összegyűjti az utolsót is a levelek közül és a levelek nem állnak ellen a sötétnek, hanem suttogva elfogadják jöttét. Megfáradtan, háta mögött a nappal, előtte mindazzal, amit még meg kellett tennie lefekvés előtt, a gyerekek már bekuckózva a nappaliban, pillanatnyi nyugalom az üveggel szemben. Figyelni a sötétbe boruló kertet és azt kívánni, bárcsak egy lehetne a sötéttel, kilépni és lefeküdni mellé, lefeküdni a lehullt levelek mellé és engedni, hogy az éj fölé boruljon, majd felébredni a hajnallal és felkelni, amikor beköszönt a reggel. Csak hát ez a kopogtatás. Érzi, hogy a gondolatai közé furakszik, éles állhatatos ütlegelés, mindegyik kopogásban megszállottan jelen van a kopogtató, neki pedig el kell fintorodnia. Aztán Bailey is kopogni kezd a konyha üvegajtaján, odakiált neki, Anya, a folyosó felé mutat anélkül, hogy levenné tekintetét a képernyőről. Eilish érzi, ahogy a teste, karjában a kisdeddel megmozdul, kinyitja a bejárati ajtót és két férfi áll előtte szinte arctalanul a küszöbön. Felkapcsolja a világítást és a férfiakat egy szempillantás alatt megismeri a tartásukról, az éjszaka hűvöse mintha lélegezne, ahogy kinyitja a terasz ajtaját, a külváros csendes, az eső szinte hangtalan hullik a St. Laurence Streeten, hullik a ház előtt parkoló fekete autóra. Ahogy ezek a férfiak magukkal hozzák az éjszakát. Figyeli őket saját érzései függönye mögül, a fiatalabb, aki baloldalt áll, megkérdezi, hogy itthon van-e a férje és úgy méregeti távoli, mégis fürkésző tekintettel, mintha el akarna ragadni tőle valamit. A nő egy pillanat alatt végignéz az utcán, egy magányos sétálót lát az esernyője alatt a kutyájával, a fűzfák bólogatnak az eső felé, a nagy tévé villogását látja az utca túloldalán Zajacék házából. Magához kap szinte már nevetve, a bűntudat reflexével, ami akkor fogja el az embert, ha rendőrök kopogtatnak az ajtaján. Ben fészkelődni kezd a karjában, a civil ruhás rendőr a jobbján figyeli a gyermeket, meglágyul az arca, úgyhogy Eilish is felé fordul. Tudja a rendőrről, hogy ő is apa, az ilyesmit mindig érezni, a másik túl fiatal hozzá, túlságosan takaros és a vonásai túl kemények, beszélni kezd és maga is érzi a váratlan reszketést a hangjában. A férje hamarosan hazaér, egy óra talán, esetleg felhívja? Nem, nem szükséges, Mrs. Stack, amikor hazaér, megmondaná neki, hogy hívjon fel bennünket, amint lehetséges, íme a névjegykártyám. Kérem, szólítson Eilishnak, én nem tudnék segíteni? Attól tartok, nem, Mrs. Stack, ez az ügy csak a férjére tartozik. Az idősebb rendőr telt mosollyal pillant a gyerekre, ő pedig néhány másodpercre elnézi a szája sarkában a barázdákat, igazán komoly ünnepélyes arc, nem a legjobb a munkára. Nincs miért aggódnia, Mrs. Stack. Miért is aggódnék, garda? Mrs. Stack, nem is szeretnénk tovább rabolni az idejét és bizony kezd elég nyirkos lenni az este, beletelik egy időbe, amíg megszárítkozunk a kocsiban. A nő behúzza a veranda ajtaját a névjegykártyával a kezében, nézi a két férfit, ahogy visszatérnek az autóhoz, nézi, ahogy az autó elindul az utcán, lefékez a kereszteződésben, a hátsó fényszórója felragyog akár egy izzó szempár. Még egyszer végignéz az utcán, amely visszatért az esti csendességhez, odabentről meleg árad felé, ahogy beljebb lép, becsukja a bejárati ajtót, aztán megáll, hogy megnézze a kártyát és ekkor rájön, hogy visszatartotta a lélegzetét. Olyan érzés kerülgeti, hogy valami bejött vele a házba, le akarja tenni a kisbabát, csak állni akar és gondolkozni, végiggondolni, hogy mi történt ezzel a két emberrel és hogy jött be magától az a valami a házba, valami alaktalan, mégis tapintható. Érzi, hogy ott ólálkodik körülötte, miközben átmegy a nappalin, el a gyerekek mellett, Molly a magasba emeli a távirányítót, Bailey összevissza csapkod és kérlelő tekintettel felé fordul. Anya, szólj neki, hogy kapcsolja vissza. Eilish becsukja a konyhaajtót, beteszi a kicsit a ringatóba, majd elveszi a laptopját és a naplóját az asztalról, de aztán megáll és lehunyja a szemét. Az érzés, hogy valami bejött vele a házba, itt maradt vele. A telefonjára pillant, felveszi, a keze tétovázik, aztán ír egy üzenetet Larrynek, majd ismét az ablakban áll és az utcát kémleli. A sötétlő kert már nem olyan csábító, hiszen valami bejött a házba abból a sötétségből.

Larry Stack átvág a nappalin a névjegykártyával a kezében. Rámered, felvonja a szemöldökét, majd leteszi a kártyát a kisasztalra, megrázza a fejét és lehanyatlik a karosszékbe, a szakállát babrálja, miközben Eilish némán figyeli, méregeti azon a szokásos módon, egy bizonyos kor után a férfiak nem azért növesztenek szakállat, hogy belépjenek a férfikorba, hanem hogy elzárják magukat a fiatalságuktól, Eilish már nem is emlékszik rá, hogyan nézett ki frissen borotválkozva. Nézi, ahogy a lába a papucsát keresi, az arca kisimul, amint hátradől a széken, úgy tűnik, valami más jár a fejében, mígnem a szemöldöke megfeszül és egy fintor terül el az arcán. Előrehajol, ismét magához veszi a kártyát. Talán semmiség az egész, mondja. Eilish megemeli a gyereket az ölében, közelről figyeli. Mondd csak, Larry, mégis hogyan lehetne semmiség? A férfi felsóhajt, végighúzza a kézfejét a száján, felemelkedik a székből, kutakodni kezd az asztalon. Hova tetted az újságot? Fel-alá járkál a szobában, keresi, de nem találja, talán már meg is feledkezett az újságról és csak saját gondolatfoszlányai között keres valamit, amit nem tud megragadni. Ekkor megfordul és végignéz a feleségén, miközben az a gyerekét szoptatja és a látvány megnyugtatóan hat rá, az élet érzete egyetlen képbe sűrítve, amely annyira ellentétes minden rosszindulattal, hogy ettől az ő elméje is lecsillapodik. Tesz felé egy lépést és kinyújtja a kezét, de vissza is húzza, amikor a nő élesen rá emeli a tekintetét. A Garda Nemzeti Szolgálati Iroda, mondja, a GNSZI, nem a szokásos figurák, a nyomozó az ajtónk előtt, mit akartak tőled? A férfi a mennyezetre mutat, megtennéd, hogy halkabban beszélsz? Aztán belép a konyhába, a fogát szívja, felfordít egy poharat a szárítóról és megereszti a csapot, elnéz a saját tükörképe mellett a sötétség irányába, a cseresznyefák öregek és hamarosan rothadásnak indulnak, az is lehet, hogy tavasszal ki kell vágni őket. Megiszik egy pohár vizet, majd belép a nappaliba. Hallgass ide, mondja és mintha a saját hangját figyelné közben, amint egyre halkul és suttogássá válik. Biztos vagyok benne, hogy semmi az egész. Ahogy beszél, maga is érzi, hogy leválik róla a meggyőződés, mintha csak a kezére locsolta volna az ivóvizet. A nő figyeli, amint ismét leroskad a karosszékbe, hajlékony testtel, automatikus mozdulatokkal végiggörget a tévécsatornákon. Aztán Larry megfordul és azzal szembesül, hogy fogollyá tette a másik tekintete, előrehajol és felsóhajt, a szakállát huzigálja, mintha le akarná szedni az arcáról. Nézd, Eilish, tudod, hogy mit akarnak, hogy mit keresnek, információt és ezt diszkréten teszik és gondolom, így vagy úgy, de el kell árulni nekik, amit tud az ember, nyilván vádat akarnak emelni egy tanár ellen, úgyhogy logikus, ha velem akartak beszélni, talán figyelmeztetni akartak, mielőtt letartóztatnák az illetőt, figyelj, holnap vagy holnapután majd felhívom őket és kiderítem, hogy mit akartak. A nő figyeli az arcát, mintha volna valami semmiség a saját létezése középpontjában, az elméje és a teste is az alvás fensőbbségét keresi, egy perc még és felmegy a lépcsőn, felveszi a hálóingét, számolja az órákat, amíg a baba felkel, hogy megetessék. Larry, mondja és nézi, ahogy összerándul, mintha áramot vezetett volna a kezébe. Azt mondták, hívd fel őket, amilyen hamar csak lehetséges, hívd fel őket most, a szám ott van a névjegykártyán, mutasd meg, hogy nincs rejtegetnivalód. A férfi elfintorodik, lassan szívja be a levegőt, mintha igyekezne felmérni valamit, ami ott lebeg előtte, aztán teljesen szembefordul vele és a tekintetét összeszűkíti a düh. Mégis hogy érted, hogy mutassam meg, nincs rejtegetnivalóm? Te is tudod, hogy értem. Nem, nem tudom, hogy érted. Ugyan már, ez csak egy szófordulat, Larry, kérlek, hívd fel őket most rögtön. Miért megy mindig ilyen rohadt nehezen, figyelj, nem fogom őket felhívni ilyenkor. Larry, kérlek, hívd fel őket, nem akarom, hogy a GNSZI még egyszer az ajtónk előtt ácsorogjon, tudod, mit beszélnek, tudod, mit mondanak arról, mi történt az elmúlt hónapokban. Larry előrehajol a karosszékben, mintha képtelen volna felállni, a homlokát ráncolja, aztán felé mozdul és elveszi a csecsemőt a karjából. Eilish, kérlek, hallgass rám egy pillanatra, a tiszteletnek mindkét irányban érvényesnek kell lennie, tudják rólam, hogy elfoglalt ember vagyok, az Írországi Tanárok Szakszervezetének igazgatóhelyettese vagyok, nem fogok csak úgy ugrálni és szökdécselni minden egyes parancsukra.

Értem, rendben van, Larry, de miért jöttek ki a házunkhoz ilyenkor, ahelyett hogy napközben kerestek volna az irodádban, meg tudod mondani? Nézd, drágám, holnap vagy holnapután felhívom őket, most viszont félretehetnénk ezt végre és pihenhetnénk? Még ott áll előtte, de a tekintete már visszatért a tévéhez. Kilenc óra van, mondja, meg akarom hallgatni a híreket, Mark miért nem ért még haza? Eilish az ajtó felé pillant, az álom átkarolja a derekát, ahogy Larry felé lép és gyöngéden kiveszi a babát a karjából. Nem tudom, feleli, már letettem róla, hogy kövessem, este fociedzése volt, talán az egyik barátjához ment át vacsorára, vagy Samanthánál van, mostanában eléggé elválaszthatatlanok egymástól, nem is tudom, hogy mit láthat benne.

Paul Lynch: A próféta éneke
Fordította: Bartók Imre
Helikon Kiadó, Budapest, 2025
342 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft