Miklya Luzsányi Mónika: Szerelem és kard (részlet)

Tizenhatodik fejezet ~~ Az orosz táborban

1849 nyárutó

Júlia feszes vigyázzban állt a sorban, gyomrát azonban összeszorította a félelem, pedig már rég nem volt kenyere a rettegés. A csatatéren hozzáedződött ahhoz, hogy a kardja életeket olt ki. A saját életét meg sose féltette. Már gyerekként se félt semmitől, a cirkuszban is azt tanulta meg, hogy a félelem a legnagyobb ellenség: ha fél a mutatványos, akkor hibát ejt, és ez akár az életébe is kerülhet. Gyakran eszébe jutott Matthieu mondása, amikor még Vízaknán látta, hogyan ugrat lovával a sziklákon, majd később, mikoron a Mazeppát gyakorolta.

– Jól összegyúrt téged a Jóisten – nevetett a francia, mert valóban ritkán találkozott ilyen jó kiállású lánnyal. Az Isten is lóra teremtette. – Csak egy dolog hibádzik belőled: a félelem! Ami pedig alkalomadtán lehet hasznos tanácsadó.

Júlia azonban nem kedvelte a félelmet. Inkább legyőzte önerőből. Az első csata után láztól gyötört elméje megadta neki a módot arra, hogy soha többé ne rettegjen az osztrákok vérét ontani. Soha, semmikor meg nem remegett a gyomra, álljon bár szemben osztrák vértesek szuronyaival vagy puskák, netán ágyúk torkolattüzével. Talán vakmerőnek is mondták mások, de aki vakmerő, az ész nélkül cselekszik. Ő pedig mindig megfontolta, hogy mit tesz a csatatéren, még akkor is, ha őrültségnek tetszett a cselekedete. Mint megannyi haditette, Vízakna, a piski vagy a fenesi hídfő. De semmi az, mert hiába áll most itt, a zsibói kastély boltozatos nagytermében, és várja főhadnagyi kinevezését a fenesi hídon mutatott hősiességéért, s hogy megmentette a tábori pénztárat. Mégis elöntötte a félelem, hogy mi lesz most? Mi lesz ezután? De most sem magát féltette, a saját életét legkevésbé. Hanem a szabadságot, amiért annyi vér hullt. Mert minap kapták kézhez Görgey tábornok levelét, amelyben felszólítja őket a fegyverletételre.

Júlia szívében a félelmet felváltotta a düh. Ma főhadnaggyá nevezik ki, holnap meg már lehet, hogy nem is lesz katona. Mert nincs katona fegyver nélkül. Úgy érezte, nem éli túl azt a szégyenletes eseményt, hogy a magyar sereg meghunyászkodik a császáriak előtt. Szeme előtt megjelentek a katonatársai, Koroknai Ernő okos mosolya, Hoffmann Béla csalafinta tekintete, Jónás Ábel hetyke járása, Virág Illés széles vállai. Ott fekszenek mind a fenesi híd mentén holtan, tán temetetlenül.

„Hát ezért? Ezért haltak meg mindannyian? Hogy letegyük a fegyvert? – gyötörte magát. – Az utolsó emberig harcolni kellett volna! Az utolsó leheletünkig küzdeni az elnyomatás ellen! Nem meghunyászkodni, és várni a császári bakót, aki majd a fejünket veszi! Mert megtorlás lesz, az bizonyos! Véres megtorlás! Az osztrák nem fogja büntetlenül hagyni, hogy magára talált a magyar, ha csak minutumokra is!”

Elhatározta, hogy ezt a parancsot nem teljesíti. Nem teszi le a fegyvert. Megszökik, beveszi magát a Kárpátokba, szabadcsapatot toboroz, ha kell, nőkből, és addig harcol a császáriak ellen, amíg csak dobban a szíve.

Azonban az Úristen meg Gál Sándor generális másként rendelkezett.

– Júlia – kezdte a generális, amikor berendelte magához a zsibói kastélyba, a törzsparancsnokságra a főhadnagyi kinevezése után. A tábornok egy jelentést tartott a kezében. – Egykori felettese, Matta Eduárd azt írja, hogy maga igencsak sokoldalúan képzett katona. A bátorságáról már tanúbizonyságot vettünk. Mindazonáltal való, hogy ismeri a kozák harcmodort?

– Igenis, tábornok úr! Egy kozák tiszttől tanultam el még Szentpétervárott.

– És oroszul is beszél?

– Nyimnozska – válaszolta, aztán hogy látta, a parancsnok nem érti a szavát, magyarul is megismételte.

– Jelentem: Nem sokat. De megértem, amit mondanak. Franciául viszont úgy beszélek, mintha francúz anya szült volna, s a némettel is elboldogulok.

– És valósággal műlovarnő volt?

– Igenis, tábornok úr! Több mint tíz évig jártam Európát a de Bach-cirkusszal.

– Akkor még csak álca sem kell! – nevetett fel Kemény Farkas ezredes, aki szintén ott időzött a törzskari szobában.

Júlia értetlenül nézett rájuk.

– Álca?

– Az bizony! – csapta fel a fejét nevetve Kemény.

Gál tábornok azonban nem vette tréfára a dolgot

– Most egy titkos küldetéssel bízzuk meg – magyarázta. – Azt mondják, Bemet elfogták a muszkák.

– Kötve hiszem – legyintett Kemény Farkas.

– Én is, de ki kell deríteni, igaz-e – szólt Gál. – Mert más a hadállás, s nem utolsósorban a harci morál, ha Bem fogságban van, vagy ha szabad, s újra a seregei élére állhat.

– Vagy ha gyalázatosan megfutott, mint Kossuth! – köpött ki Kemény Farkas. Júlia rákapta dühtől villámló tekintetét. Ilyesmit állítani Bemről felér a szentséggyalázással. Mert nagy csalatkozás volt az is, hogy Kossuth nem tartott ki a végsőkig, hanem elmenekült, mikor már veszni látta a szabadságharc ügyét. Ám hogy Bem gyáván megfusson? Képtelenség! De hisz Kemény Farkas is ott volt a piski csatában! Látta Bem hősiességét, hogy utolsó csepp véréig védelmezte a hidat. Akkor hogyan is fordulhat meg a fejében olyasmi, hogy Bem elmenekült? Hisz nem lenne az más, mint egyszerű dezertálás. Kossuth nem katona, hanem politikus. Oda fut, ahova akar. Vagy ahova tud. Azt hagy cserben, akit akar. Bem viszont generális! Nem futhat meg, tartania kell magát a katonai parancshoz.

Júlia szikrázó szemmel nézett Kemény Farkasra. Gál tábornoknak azonban igazat adott. Ha Bem él, akkor egészen más a hadi helyzet, mintha elfogták, vagy Isten ne adja, megölték. Bemre úgy néznek a katonái, mint valami istenre. Bem az utolsó reménysugár, hogy van még esély, hogy nem esett kútba minden véráldozat.

– Akárhogy is, meg kell tudnunk, mi történt Bemmel, hisz már egy hét elmúlt, és hírt se kaptunk felőle. És ez csak úgy lehetséges, ha valaki álruhában belopódzik az orosz táborba, s kikémleli, mi a való.

– De magának még álruha sem kell – nevetett fel ismét Kemény –, hiszen maga francia műlovarnő valósággal! Jól elrendezi ezt a magyarok Istene, meglássátok!

– Műlovarnő, akinek nincs lova – hajtotta le a fejét búsan Júlia, mert még most is látta maga előtt a Pirka vörösen aranyló szőrét, nagy, barna, okos szemeit. – Leölte az átok osztrák a lovainkat Gyulafehérvárnál. Azóta csak ilyen-olyan csatalovakat adtak alám. A muszka táborba azonban jóféle ló kell. Olyan, ami nemcsak sebes, hanem elég kezes is, hogyha kell, a mutatványaimat elvégezhessem rajta.

– Ezen ne múljék! Válasszon egy lovat a ménesből! Azután húzzon női ruhát, s irány a muszka tábor!

– Értettem, tábornok úr! – vágta magát megint vigyázzba Júlia, és szívből örült, hogy új megbízatást kapott, s nem kell szégyenszemre renegáttá válnia.

Miklya Luzsányi Mónika:
Szerelem és kard
– Bányai Júlia, a honvédszázados
Időutazó sorozat
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2025
288 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft Szalmás Krisztinát.