Christoph Ransmayr: Egy félénk férfi atlasza (részlet)

Láttam egy spirálgalaxist a Bereniké haja csillagképben, e nem különösebben látványos égi zónában, amelyet Számoszi Kolón görög csillagász a kereszténység előtti III. évszázadban nevezett el egy fáraónéról: Bereniké fogadalmat tett, hogy feláldozza aranyfényű haját, ha hitvese sértetlenül tér vissza az asszírok elleni háborúból. A fáraó győztesként tért haza, Bereniké pedig levágta haját, és egy tincset belőle a szerelem istennőjének szobra elé helyezett. Ám az áldozati ajándék az éj leple alatt eltűnt, és a haragra gerjedt fáraónak, aki lopásra gyanakodott, a görög udvari asztronómus másnap éjszaka három csillagot mutatott az égen, mondván, Aphrodité istennő elfogadta hitvese ajándékát, három csillaggá változtatta, és az égre tűzte a feláldozott aranyhajat.

A spirálgalaxis halvány, sok milliárd nap fényéből összeálló tündöklésének ott a Bereniké hajában a legújabb, egyelőre vitatott csillagászati számítások szerint negyvennégy millió év kellett ahhoz, hogy az űr mélyéből teleszkópom tükréig érjen. Ellipszise az okulárban olyan volt, mint egy sötét szemhéj függönyén átsejlő szem, amely éppen felnyílni – vagy lecsukódni készült. E szemhéj, egy sarló alakú, sötét anyagból, gázfátylakból és csillagporból álló sáv önmagában is több mint ötezer fényévet tett ki a mérések szerint – de ezt az értéket is vitatták. Átkozódtam.

A nyári napforduló éjjelének csillagokkal telehintett, holdtalan ege alatt ültem a felső-ausztriai Höllengebirge peremén, egy hegyi erdő széles tisztásán felállított teleszkópjaim mögött, és olyan hangosan átkozódtam, hogy átkaim visszaverődtek a fekete hegyi fenyőfák alkotta falról. A tehenek felől, amelyek fekete szigetekként, kérődzve vagy szenderegve hevertek az alpesi rétek csupán árnyalattal világosabb ölében, az éjszakai csendben csak elvétve hallatszott egy-egy mély sóhaj.

Atmoszférikus turbulenciák, valamint csillagászati készülékem navigációs rendszerének leállása miatt eltartott egy ideig, amíg két teleszkópom lencséit és tükreit – keresőtávcsövekkel tapogatózva iránycsillagtól iránycsillagig – sikerült e távoli galaxis koordinátáihoz igazítanom, amely a különböző csillagkatalógusokban olyan beszédes neveket viselt, mint Black Eye Galaxy, Evil Eye Galaxy vagy Sleeping Beauty – Feketeszem, Boszorkányszem, Szunnyadó Szépség…

A tizennyolcadik század végén három csillagász – az angol Edward Pigott, a német Johann Elert Bode és a francia Charles Messier – egymástól függetlenül egyetlen éven belül figyelte meg e szépséget az ürességtől kongó űr mélyén, de csak Messier keresztelte el neve első betűjével és az általa felfedezett égi ködök és galaxisok hosszú sorának esedékes számával: M64.

Miközben leszállt az év legrövidebb éjszakájának csillagászati alkonya, egy menedékház melletti, rázkódásbiztos betontalapzaton felállítottam távcsöveimet – egy mázsányi súlyú Schmidt-Cassegrain tükörteleszkópot és egy nem sokkal könnyebb apokromatikus refraktort –, és drótkerítéssel védtem őket a legelő jószágok kíváncsiságától. Holdfelkeltéig akartam fürkészni a nyári napéjforduló egét, hogy aztán a hold északi részén fekvő Hidegség tengerét, ennek keleti partján pedig az Atlasz- és a Herkules-krátert látogassam meg.

Azon az enyhe nyári éjszakán már befogtam a Skorpió és a Kígyótartó területét és a bennük található kettős csillagokat, gömbcsillaghalmazokat és planetáris ködöket, és lassan megint dühbe gurultam amiatt, hogy egy reflektorblokk a szemközti hegygerincen vakító fénnyel árasztott el egy drótkötélpálya-állomást. E reflektorok szórt fénye életlenné tette és elhalványította az olyan gyenge fényű égi objektumokat és több száz millió fényévre lévő óriásnapokat, amelyek egyébként briliánsként csillogtak az űr fekete bársonyán.

Amikor elhatároztam, hogy elhagyom a fényszennyezett területeket, és a felső délnyugati csillagrégiókba térek ki, ott ugyancsak kénytelen voltam megállapítani, hogy a hegyi állomás szórt fényében még az M64, az égbolt tizenkét legfényesebb galaxisának egyike is sokat, szinte mindent elveszített ragyogásából. A csillagászat legerősebb teleszkópjaival tökéletesen fekete éjszakákon a látható univerzum egyik leghatalmasabb naprendszer-csoportosulását lehetett felfedezni a Bereniké területén – ezernél is több, esetenként négyszázötven millió fényévre lévő galaxist –, ám egyetlen, néptelen hegyi állomás reflektorának vakító fényereje mindenestül eltüntette őket. Átkozódva azt kívántam, hogy bárcsak hunyna ki az a fény egy hegyomlás, kőlavina vagy becsapódó üstökös alatt.

Ám amikor a fényforrás hirtelen csakugyan elapadt, valóságosan megrémültem. Hiszen ki akarná, hogy szitkai és átkai azon nyomban teljesüljenek? Voltak éjszakák, amikor váratlan ajándékként, áramszünetek és villámcsapások után köszöntött be a hirtelen sötétség. Ez a mai éjszaka azonban szélcsendes volt, enyhe és csillagfényes – immár pedig tökéletesen sötét is.

Szemem csak lassanként szokott hozzá a megváltozott fényviszonyokhoz – de alighogy megszűnt a fényszennyezés, a csillagok száma már az első percekben látható gyarapodásnak indult. És amikor a jobb fényviszonyoknak megfelelően átváltottam a tükörteleszkópról az apokromatikus lencseteleszkópra, a Bereniké területén is drámaian megváltozott kép fogadott:

mintha felnyílt volna az M64 galaxis szemhéja, centruma most már nem csupán fénylett, hanem ragyogott. Miután méréseket végeztek a spektrumában észlelhető vöröseltolódáson, a csillagászok fölvetették, hogy a Szunnyadó Szépség vajon nem legalább két galaxis kozmikus összeütközéséből jött-e létre, belső és külső tartományai ugyanis nagy sebességgel forogtak éppen ellentétes irányban. Ott, ahol e két szembehaladó forgatag kaotikus örvényekben egymásnak ütközött, esetleg új, szuperforró napok százezrei keletkezhettek, és velük együtt – az ilyen csillagszületések kozmikus hulladékaként – aszteroidarajok, bolygórendszerek, hűvösebb helyek is, ezek pedig újabb képzelődéseknek adhattak tápot a távolinál is távolabbi terekben viruló életről.

Most azonban alighogy felnyílt, már el is tűnt az a szem. Ami az imént még teljes szépségében tárult fel előttem, láttam okuláromban kihunyni a Feketeszem galaxist. Egy hirtelen támadt, hullámzó sötétségben az egész galaxis eltűnt! Csak látóterem peremén villant még egy-egy gyönge fényű szikra, olyan benyomást keltve, hogy ez a verdeső, fekete valami, egy minden fényt elnyelő éj száguldva közeledik felém.

Ám amikor levettem szememet az okulárról, és puszta szemmel felnéztem az égre, a Szűz, az Ökörhajcsár, az Oroszlán és a Vadászebek — a Bereniké hajával szomszédos csillagképek – nyugodtan álltak a békés égen; a fenyvesekben szellő sem rezdült, és még az alvó tehenek sem nyöszörögtek. A kozmikus katasztrófa egyedül refraktorom okulárjában tombolt, és fényévről fényévre nyelte el a csillaghímes űrt … És egyszer csak hallhattam is, hogyan szól a világpusztulás. Egy madár rikoltása volt. Egy erdei bagolyé. Nesztelen cserkészröptében nyilván a teleszkópjaiméval pontosan azonos irányban kereste vagy üldözte zsákmányát, és a lencsék kontúrok nélküli, csillagfaló szörnnyé változtatták, amelyből szabad szemmel azonban ugyanolyan keveset lehetett látni, mint egy távoli galaxisból.

Megkönnyebbülés volt-e, amit éreztem? Fáztam. A Höllengebirge délkeleti vonulatai fölött kezdett feljönni a hold, a jóságos hold, a legnagyobb csillagfaló, amely, tudtam, véget fog vetni csillagközi portyázásomnak. Sarlója a gyors emelkedő után úgy állt a hegység gerince fölött, mint lámpa a gyermek ágyánál, aki rosszat álmodott – a meghitt éjjeli pilács, amelynek nyugtató, vigasztaló fényénél a sötétség minden réme és kísértete, de minden szépsége is elhalványult.

Fordította: Adamik Lajos

Christoph Ransmayr: Egy félénk férfi atlasza
Kalligram Kiadó, Budapest, 2024
392 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft