Rosa Kwon Easton: A fehér eperfa (részlet)

ELSŐ RÉSZ

Pjongan tartomány, Korea északi része ~~ 1928

Első fejezet ~~ 1928. augusztus

A délutáni nap az udvarra tűzött, az udvarra, ahol csak egyetlen eperfa vetett árnyékot egy aprócska házikóra, hogy a nyári hőséget enyhítse. Mijong a kedvenc eperfaágán üldögélt, a fényes, erezett levelek között, és a falujuk zsúpfedeles házakkal tarkított tájképét nézegette. Éppen a nyakát nyújtogatta, hogy ehető termést keressen, amikor mozgást észlelt odalentről. Krémszínű egyenruhás, csizmás ember járkált a házuk hátsó fala mellett, majd amikor észrevette Mijong féltestvérét, a tyúkokat tökhéjjal etető Bobét, hirtelen megtorpant.

Mijong teste megfeszült, körmeit a vastag, repedezett fa kérgébe mélyesztette. A piacon gyakran bámultak a férfiak így a nővérére – mintha csak birtokolni akarták volna őt. Ám míg Bobe szégyenlősen fogadta a pillantásokat, Mijong bátran állta a tekintetüket. A Sárkány évében született, úgyhogy már tizenegy évesen készen állt a harcra: hogy felperzselje a tüzet leheletével, hatalmas farkával pedig agyoncsapja az ellenséget.

Az idegen a sapkájával legyezgette az arcát. Japán katona volna talán? Vagy olyan, mint az a férfi, aki a phenjani pályaudvaron egyszer kitépett egy kis zsáknyi gőzölgő gesztenyét egy szegény utcai árus kezéből? Vagy éppen most méri fel a házukat, hogy utána kirabolja őket? Mindez egyáltalán nem volt lehetetlen, hiszen húsz évvel korábban, amikor a japánok elfoglalták Koreát, elbitorolták apa szüleinek birtokát. Apa legalább is így mesélte. Bárcsak itt lenne apa, gondolta a kislány, de még egy hónapig biztosan nem fog eljönni. A háza ugyan csak a szomszéd faluban, két óra járásra volt innen, de apa ott élt az első feleségével és Mijong többi féltestvérével.

Mijong anyát kereste a tekintetével, aki épp sárga cukordinnyét szedegetett kúp alakú szalmakalapjában az árpamező melletti kertben. Anya is észrevehette az idegent, mert a ház felé nézett, majd kiegyenesedett, és leporolta a kezét. Bicegve indult a férfi felé, rossz lábát köleszsákként húzva maga után.

Mijong hunyorgott, hátha úgy jobban látja a férfit, de csak a bajuszát és valami elmosódott írást vett észre az ingén. Nyisd ki rendesen a szemed, csengett a fülében anya noszogatása, hogy nagyobbnak látsszon. Bár a lány nevének első szótagja, a mi „szépséget” jelentett, anya szerint a szeme túl közel ült, a bőre meg túlságosan barna volt. Ám Mijong amúgy is inkább azt szerette volna, ha a nevének második szótagja, a „bátorságot” jelentő jong határozza meg az életét.

Anya persze a tizenöt éves, magas Bobe kerek, fehér arcát a bimbózó szépség megtestesüléseként emlegette. Kétség sem fért hozzá, hogy Mijong féltestvére volt a szebb kettejük közül, aki anya előző házasságából született. Mijongot azonban mindez nem érdekelte, ő csak szaladgálni szeretett meg a kedvenc fájára mászni. A széles törzsön és a vastag, szívós ágakon kapaszkodva erősnek és szabadnak érezte magát. A buja, zöld levelek közé rejtőzve pedig gondtalanul álmodozhatott. Az eperfa fehér gyümölcse édes volt, nem fanyar és piros, mint a falu többi eperfájáé. Különleges fa volt ez, akárcsak ő.

Anya éles hangja szakította félbe az álmodozását:
– Hahó! Segíthetek valamiben?
A férfi meglepetten pördült anya felé:
– Az elektromos művektől jöttem – mondta koreaiul.

Mijong némiképp megnyugodott, amikor a férfi az anyanyelvén szólalt meg, nem azon a szaggatott japán nyelven, amit az iskolában kellett tanulnia. Persze a férfi ettől még lehetett japán. Sokan jól beszélnek közülük koreaiul, mondta apa.

Anya a férfira nézett, és a zsebkendőjével letörölte az izzadságot az arcáról.

– Ó, igen! Nó gazda mondta, hogy talán benéz ma hozzánk. Lehet, hogy hamarosan bevezetik ide is az áramot?

– Azt én nem tudom – felelte a férfi. – Én csak felmérem a kábelek helyét, és tájékoztatom a főnökömet.

Bobe a kút felé indult, messzebb a jelenettől, Mijong pedig megkönnyebbülten nyugtázta, hogy az idegen most már nem láthatja a nővérét.

Anya és a férfi tovább beszélgetett, de Mijong már nem hallgatta őket. Milyen csodálatos lenne, ha náluk is be volna vezetve az áram! Az egyik osztálytársa büszkén mesélte, hogy egyszer cukorkát vásárolt a csillogóan kivilágított phenjani éjszakai piacon, ő pedig a saját szemével is szerette volna látni azt a csodát. Meg aztán milyen jó is lenne egy lámpa mellett, nem pedig a halvány gyertyafénynél olvasni!

A fán üldögélve Mijong egy másik jövőről ábrándozott, egy olyan jövőről, amelyben a fiúkhoz hasonlóan ő is tanulhat, és amelyben egyszer tanár válhat belőle. Egy jövőről, amelyben nem kell állandóan a szüleire hallgatnia és arra várni, hogy valaki feleségül vegye, mint a többi lányt a környéken. Egy jövőről, amelyben önmaga lehet.

– Mijong-ah! – kiáltotta anya, és hangja kirántotta Mijongot az álmodozásból. – Gyere be, és takarítsd ki a vendégszobát! – Majd az idegennel együtt bement a házba.

Mijong izgalma, amit az elektromos áram bevezetése váltott ki belőle, hirtelen semmivé foszlott, és újra aggodalom vett rajta erőt. Szó sem volt róla, hogy ma vendég száll meg a házukban, úgyhogy a szoba biztosan ennek a férfinak kell. A férfinak, aki úgy nézett Bobéra, kiváltva ezzel Mijong gyanakvását. Mijong egy gyors pillantással ellenőrizte, nincs-e odalent senki, majd lemászott a fáról, és befutott a házba.

* * *

Amikor aranyból rózsaszínűre váltott az égbolt, összeterelték a csirkéket, és Bobe is hazatért felmosni. Mijong azt kérte a nővérétől, hogy amíg csak lehet, maradjon távol, addigra talán az idegen is elmegy. Mijong közben kitakarította a vendégszobát, ahogy anya kérte, és segített a vacsora elkészítésében is. Anya ma este a szokásosnál hangosabban rakosgatta a fazekakat és a serpenyőket. Bobe benyitott a konyhába.

– Vendégünk lesz ma éjszakára – jelentette be anya. – Az elektromos műveknek dolgozik, és reggel be kell még fejeznie valamit.

Mijong feszülten nézett Bobe szemébe.

– Csung-adzsossi a neve – mondta anya. Csung úr. A koreai nevet hallva Mijong válla egy kicsit ellazult. – Velünk vacsorázik.

Mijong és Bobe egyszerre tátotta el a száját. A vendégeik általában nem ettek velük. Ráadásul anya mintha csak várt volna rá, mert ritka lakomát készített neki. Szárított szardella, friss ördöghal és fehér rizs került elő egymás után, ki tudja, honnan. Vacsorára többnyire tojást és tofus szójabablevest szoktak enni, meg valami gyümölcsöt vagy zöldséget, ami az apró földjükön terem.

Anya szépen elrendezte az étkészletet az alacsony, lakkozott asztalon. Kontyát egy fabinjo, egy hajtű tartotta egyben. Ráncos, napégette arca olyan volt, mint a kemény, felrepedezett föld, amelyen dolgozni szokott. Harminchárom éves volt, de jóval idősebbnek látszott a koránál. A vállán kopott kendőt viselt. Bobe különösen szép volt ma este: anya utasítására kifésülte a haját, és új hanbokot, koreai ünneplőruhát vett fel. Anya azonban Mijongtól nem kérte, hogy öltözzön át, így ő, nagy örömére, a megszokott ruhájában maradhatott.

Csung úr keresztbe tett lábbal ült a viaszsárga ondolon, a kopott kőpadlón, ami az illesztéseknél már kezdett szétcsúszni. A szoba egyik falánál rozoga, alacsony szekrény állt. Ebbe pakolta anya reggelenként az ágyneműt. A pislákoló olajlámpás árnyékot vetett a dísztelen falakra. Mijong mindig is szerette az estének ezt a részét, amikor már végzett az aznapi feladataival, és megtölthette végre a gyomrát, amelyben már nyoma sem volt az ebédre kapott híg árpakásának. A gyomra most is hangosan korgott az esti lakomára várakozva.

Egy nagyobb tálban fehér rizs gőzölgött, az alacsony asztal közepén pedig agyagedényben már ott bugyborékolt a csípős tőkehalragu.

A főfogást színpompásan túlcsorduló kísérőételek, friss kimcsi, sült tofu és szezámmagos spenót vették körbe. Anya még egy frissítő mulnengmjont, jéghideg, fanyar marhahúslébe áztatott hajdinatészta-különlegességet is készített.

– Bobe, önts az adzsossinak egy kis makgeollit! – mondta anya.

Bobe, aki meztelen lábán térdelve ült, két kézzel öntött Csung úrnak a tejes állagú rizsborból. Nem nézett a férfira. Tekintetét a földre szegezte, pont úgy, ahogy idősebbek társaságában illik, bár a vendégük fiatalabbnak tűnt apánál.

Csung úr levágott körmei alatt kosz díszelgett. Foltos egyenruhája helyett immáron az egyik térdénél kiszakadt badzsit és kirojtosodott ujjú dzsogorit viselt. Megitta a rizsbort, ajkával cuppantott, majd mosolyogva Bobére nézett. Különleges alkalom volt a mai, mert anya csak akkor kínált alkoholt, amikor apa jött el hozzájuk, és sót, krumplit és más alapvető élelmiszereket hozott.

Miután Bobe másodszor is megtöltötte Csung úr poharát, Mijongra nézett. Mitől olyan fontos ez az ember?

– Ügyes maga, hogy fizetett munkát szerzett a japánoktól ebben a kis faluban – mondta anya, és az asztal szélére tolta az ételt. – Biztosan boldog a felesége.

– A csibsaramom örül, hogy van munkám, bár mindig azt mondja, hogy azok a rohadékok fizethetnének nekem többet. – A férfi a megszokott elnevezést használva „házembernek”, vagyis háziasszonynak hívta a feleségét.

Anya válla megroskadt, mintha nem örült volna a válasznak. Egy tálkába kanalazott a raguból, és a vendégük elé helyezte.

– Gyűlölöm a japánokat – mondta Csung úr, csámcsogva rágva a falatot –, de ha nem dolgoznék nekik, egyáltalán nem lenne pénzem. Az öcsém elveszítette a munkáját, és kénytelen volt Japánba menni. Ott jó állást talált, de így elveszett számunkra.

– Mit csinál? – kérdezte anya felvont szemöldökkel.

– Ő is villanyszerelő.

– Valóban? – hümmögött anya. – Gazdag ország ez a Japán, hogy ennyi koreait befogad, és munkát ad nekik, mint az öcsédnek.

– Igen, jól keres, de felesége, az nincs, hogy gondoskodjon róla.

Anya kezéből kiesett a kanál, de gyorsan utánanyúlt.

– A nevét meg Haramotóra változtatta. – Csung úr úgy dobolt a mellkasán az ujjaival, mintha csak a korábban viselt egyenruhája betűit tapogatta volna. – Nekem legalább még megvan a saját nevem. Jó néhány Japánban élő koreai azért változtatja meg a nevét, hogy ne nézzék le. Bárcsak ne adta volna fel a testvérem! Így az őseink valószínűleg már kiugráltak a sírjukból.

Mijong még sohasem találkozott japán nevet használó koreaival. Vajon nekem mi lenne a japán nevem, tette fel magának a kérdést. Ha az ember nevet változtat, vajon ő maga is megváltozik? Ha másik nevet viselne, akkor vajon kevésbé lenne magányos? Talán akkor fiú módra, nadrágban mászhatna fára, és nem kellene cshimát, szoknyát viselnie, ami folyton beleakad az ágakba. Talán meg kellene néznie magának azt az országot, amiről annyit hallott, de amit alig ismert. Eszébe jutott egy kép valamelyik tankönyvéből: egy szép japán nő színes kimonóban egy templom mellett álldogált. Mijongot lenyűgözte az aranyszínű templom. Vajon japán névre lenne szüksége ahhoz, hogy mohás templomkertben sétálhasson és megcsodálhassa annak a tóban tükröződő szépségét?

Csung úr maga elé emelte a fém rizsestálat, és az evőpálcikájával az utolsó szemeket is a szájába söpörte, majd kezét anya felé nyújtva jelezte, hogy kérne még. Mijong és Bobe az anyától kapott fehér kupackáit majszolgatta, de nem mert második adagot is kérni. Mijong lassan ízlelgette az utolsó finom falatokat. Anya még egy kanál rizst kanalazott a vendégnek, de közben láthatóan a gondolataiba merült.

Vacsora után Mijong segített Bobénak elmosni az udvaron az edényeket, majd megint felmászott az eperfára, és a csillagokat nézte. Az ég apró fényei a kabócák zümmögésének dallamára pislákoltak, és éjszakára álomba ringatták a falut. Ahogy Mijong felfelé mászott a fán, az ágak a szalmatetőt kaparászták. Az augusztusi hold fényében jól látszott a házuk udvara, a konyhájuk balról, a megemelt nappali középen és az abból nyíló két szoba jobbra. Anya a nappaliban aludt, a vendég a távolabbi szobában, ő és a nővére a közelebbi kisebbik szobában. Bobe már aludni készült, épp a takaróját terítette ki, árnyéka a rizspapírból készült tolóajtóra vetődött.

Mijong azt leste, hogy beszélget Csung úr anyával a bejáratnál. Meg sem moccant, nehogy véletlenül meghallják.

– Köszönöm a vacsorát! – csengett tisztán Csung úr hangja.

– Nagyon szívesen! – mondta anya. – Köszönjük a mai szorgos munkáját. Maga szerint mikor lehet végül áramunk?

Csung úr elfordult, és egy fogpiszkálóval kezdett turkálni a szájában.

– Ahogy már mondtam, fogalmam sincs. Felmérjük a környéket, tervrajzokat készítünk. Dönteni a főnököm fog.

A férfi arcára sötét árnyak vetültek. Megköszörülte a torkát, és másról kezdett beszélni:

– Emlékszik, hogy említettem az öcsémet, aki Japánban él? Nagy, szép háza és jól fizető állása van Kiotóban.

Anya közelebb hajolt a férfihoz. Mijong a fülét hegyezte.

– Koreai feleséget szeretne, és a lánya, Bobe tökéletes lenne számára. A lány meg mindennap fehér rizst ehetne.

Mijongnak elakadt a lélegzete, és a szája elé kapta a kezét. Ne, Bobe! Már megint? Három évvel ezelőtt anya már hozzáadta Mijong idősebb féltestvérét, Bokhvit egy idegenhez Mandzsúriában. Bokhvi is tizenöt éves volt akkor. Bobe és Bokhvi keresztnevének első szótagja azért egyezett meg, mert ugyanaz volt az apjuk. Egy férfi, aki már nem él. Mijong jól emlékezett arra, hogy Bokhvi ajka mennyire remegett, amikor meghallotta a hírt, de anyának a szeme sem rebbent.

Mijong visszafojtott lélegzettel várta, vajon mi lesz Bobe sorsa. Attól félt, anya talán igent mond. Csung úr és a testvére jól láthatóan őt is érdekelte. A kabócák ciripelése egyre hangosabbá vált.

– Engedje meg,… hogy elgondolkodjak a dolgon – mondta anya nyugodtan.

Mijong hangosan kifújta a levegőt. Anya nem teheti meg, hogy Bobe olyan messzire házasodjon, mint Japán, különösen azután, ami Bokhvival történt! Semmit sem hallottak felőle, amióta elment. Mijong rémálmaiban mindig egy arccal lefelé fordulva lebegő női alakot látott sodródni a folyóban. Azt beszélik, hogy ha valaki átmegy a folyón Mandzsúriába, sohasem tér vissza onnan. Fogalma sem volt róla, hogy vajon él-e még Bokhvi. Annyira szerette volna látni még egyszer azt a fülig érő mosolyát.

Kérlek, ne hagyd, hogy Bobe is elmenjen! A házasság csak elválás és fejfájás. És ha soha többé nem látja Bobét? Mijong megvizsgálta a tenyérvonalát. Bárcsak azt tudná kiolvasni belőle, hogy Bobe itthon marad! Nővér nélkül egyébként teljesen egyedül maradna. Nem lenne, aki minden reggel a kezébe csempészné a friss, még meleg tojást. Senki sem kaparná ki a zsírt a füléből fürdésnapokon az apró, hosszú szárú kanállal. Mindig hideg lenne az ágyneműje melletti hely, amikor éjszaka aludni tér.

Mijong mellkasában ott lüktetett a Bobe és a saját jövője iránt érzett félelem.

* * *

Mijong másnap szánt szándékkal lassan reggelizett, és végig anyát leste, hogy vajon mondott-e már valamit Csung úr felvetésére. A férfi még azelőtt elment, hogy a lányok felébredtek volna. Mijong úgy döntött, nem mondja el Bobénak, mit hallott, és remélte, hogy anya is ugyanígy tesz. Anya csendben szürcsölte a szokásos árpakásáját. Végül nem került szóba az előző esti beszélgetés, úgyhogy Mijong gyomrában is lazult a csomó.

Aznap délelőtt Mijong többször is anyát leste, aki Csung úr ágyneműjét püfölte a napon. Anya arcán apró izzadságcseppek gyöngyöztek, azonban egy pillantást sem vetett a söprögető Bobére. Mijong mindebből arra következtetett, hogy nemet mondott, és megkönnyebbülten ugrabugrált a ház előtt. Élvezte, hogy vasárnap nem kellett iskolába mennie.

Ebédkor anya oldalvást, egyik térdét felhúzva ült a széken, szemben Bobével. Mijong légzése felgyorsult; tudta, hogy anya akkor szokta ezt a testhelyzetet felvenni, amikor valami nagy dolgot jelent be. Amikor például közölte velük, hogy a fájós háta miatt többet kell segíteniük a ház körül, de ugyanígy ült akkor is, amikor bejelentette, hogy Bokhvi férjhez megy. Mijong felkészült a legrosszabbra.

– Bobe-ja, emlékszel még Csung-adzsossira, a tegnap esti vendégünkre? Azt mondta, hogy az öccse, aki szintén villanyszerelő, Kiotóban él.

Mijong szíve gyorsabban lüktetett, ahogy Bobéra nézett, hogy lássa, hogyan reagál. Bobe éppen szójaszószba áztatott keménytojást eszegetett, miközben egy tücsköt figyelt, ami a szobában ugrált. Anya felé fordult, de a szeme sarkából még mindig az ugráló rovart nézte.

– Koreai feleséget keres a testvérének, és azt mondta, hogy ti ketten tökéletes pár lennétek.

Bobe fém evőpálcikája csörömpölve esett a lakkozott asztalra.

– Úgy döntöttem, hogy Kiotóba utazol, és hozzámész Csung úr öccséhez – jelentette ki anya.

– Micsoda? – kerekedett el Bobe szeme.

A szobára csend ereszkedett, Mijong csak a saját szívverését hallotta. Amióta Bokhvi elment, a lány attól rettegett, hogy megint elveszíthet valakit, és most újra megtörtént.

– Jó alkalom ez arra, hogy megházasodj – mondta anya.

– De… De hát nem is ismerem! – méltatlankodott Bobe.

– Csung úr jó családból való. Távoli rokona a szomszédunknak, Nó gazdának. Ráadásul az összes partiképes fiatalember a városba megy dolgozni, és hamarosan senki sem marad itt, akihez hozzámehetnél.

Mijong szájában hirtelen megkeseredett az öreg Nó ízletes sült kukoricájának emléke.

– De miért pont Japán? – kérdezte Bobe. – Nem is szeretjük a japánokat!

Anya összeráncolta a homlokát, de a tekintete szomorú volt.

– Csss! Koreai feleség kell neki, neked pedig jobb életed lesz ott.

– Ne küldj el! Nem akarok elmenni, O-ma-ni! – könyörgött Bobe kihangsúlyozva az „anya” szó északon használt változatának minden szótagját.

Anya lebiggyesztette az ajkát, az ölében pihentetett keze pedig merevvé vált, mint valami kő-Buddhának.

Bobe abbahagyta a könyörgést. Lehajtotta a fejét, és úgy reszketett, mint aki feladta.

– Onni! – visította Mijong a nővérét szólongatva, az egyetlen embert, aki bárki másnál többet jelentett számára a világon. A tekintetével szinte könyörgött Bobének, hogy álljon ellen és csináljon valamit. Ám anya eltökélt arcára pillantva világossá vált, hogy Bobe csak veszíthet ellene. Nem vehette fel a versenyt anyával. Amikor Bobe a legutóbb szembeszegült anya parancsával – nem akart segíteni beteg szomszédjuknak a házimunkában –, bambuszbottal kapott a lábszárára. Ma pedig anya tekintete még az akkorinál is keményebben villogott.

– Lányok, kemény munka volt egyedül felnevelni titeket. Talán elsőre fájdalmasnak tűnik, de így lesz a legjobb. Egy nap majd megértitek a régi koreai mondást: a nehézségek végeztével vár a boldogság.

Valójában anya szíve volt a nehéz. Mijongot elfogta a rettegés.

– Nem! – kiáltotta, felugrott az asztaltól, és dühösen kirohant, feldöntve egy csészét. Anya meglepetten nézett rá. Mijong verésre számított, de már az sem érdekelte. Tudta, hogy ő lesz a következő.

Rosa Kwon Easton: A fehér eperfa
Fordította: Kiss Marcell
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2025
352 oldal, teljes bolti ár 6499 Ft