Nem élt tökéletes életet, de legalább a sajátját élte | Rosa Kwon Easton: A fehér eperfa

Fazekas Erzsébet |

Rosa Kwon Easton a nagyanyjának életét dolgozza fel, hasonlóan egy másik könyv (A hegyek éneke) vietnámi írójához. Mindketten meg akarták érteni, mi és hogyan történt családjukban egy, sőt több generáció tagjaival, évtizedekkel korábban az éppen zajló háború előtt, alatt, után. A tanulságokat gyerekeiknek akarják továbbadni – ez indította mindkettejüket az írásra. 

A koreai Kwon hétéves volt, amikor családja az USA-ba emigrált. Felnőttkorára érlelődött meg benne, hogy meg kell ismernie (sőt: be kell vallania – nyilvánossá tenni) a családi múltat, még ha ez nem is olyan egyszerű. „Halmoni [nagymama] nem szívesen mesélt. Amikor az apám házában talált régi, japán nyelvű ápoló-, szülésznő-bizonyítványokról kérdeztem, összeszorította ajkát. Ám nyolcvanas évei elején, a Los Angeles koreai negyedében lévő idősotthonban, lassan megnyílt. Apám, a regénybeli Ko-csan segített megérteni szavait, és a történelmi kontextust.”

Kwon a 20. századról olvasva tudta meg, milyen nehéz volt az élet a japán megszállás (1910–’45) alatt Koreában. Önéletírásokból értette meg, hogy a Japánba került koreaiak is mennyire kiszolgáltatottak voltak. Úgy véli, sok kisebbségi számára ismerős lehet mindaz ma is, mint ami a 2012-ben meghalt nagymama elbeszéléséből kiderült. A koreai-amerikai írónő rekonstruálta a nagymama életének eseményeit, és fikciókkal kevert világba építette be. Többször utazott Japánba, hogy találkozzon a múlt század közepén oda emigrált családtagjaival. Tapasztalataikat hallva visszaemlékezett azokra a küzdelmekre, amiket emigráns gyerekként ő maga is átélt Amerikában. Rokonai még harmadik generációs betelepülőként is szenvedtek a japán társadalom ellenséges magatartásától. Néhányan megőrizték nevüket, mások helyiekkel házasodva eljapánosodtak, ám sokan továbbra is kívülállók maradtak az általuk ismert egyetlen országban, a ’hazájukban’. (A súlyos filozófiai figyelmeztetés – „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!” – bennem slágerszövegként idéződik fel, majd némi internetes kutatás után, szégyenkezve tudom meg, hogy a dalnak e sora Tompa Mihály: Levél egy kibujdosott barátom után című verséből származik.)

„Mi történik az igazi valónkkal, amikor otthagyunk egy helyet, s milyen önvalót találunk az új helyen. Mit áldozunk fel magunkból?” – kérdi Kwon, utalva nagymamája ’hon-váltására’. Az emigrálás áll annak a könyvnek a középpontjában is (Betty Smith: A tree grows in Brooklyn, 1943 – magyarul Felhőkarcolók árnyékában, 1947), amit azért nevez meg az írónő, mert bevallja, a benne szereplő brooklyni fa miatt adta művének a fenti címet. Engem ugyan nem győz meg ez a magyarázat, mivel  számomra az első oldalaktól kézenfekvő, miért ez könyvének címe. Mert világos, hogy a Mijong kislánykorában sokat időzött az eperfán ülve. És, hogy milyen fontos számára ez a fa, az kiderül utószóként írt megjegyzéseiből is. Szívós, ellenáll a kemény koreai teleknek. Hasznos tárgyak és dolgok készülnek belőle, a fakéreg belső feléből például a kézzel merített papír, az ún. handzsi. Levelei gyógyhatásúak, ezeket fogyasztja a selyemhernyó. Mijong tehát kedvenc fája ágairól figyelte házuk életét. Egy napon egy idegen érkezett az elektromos művektől, akit anyja megvendégelt (már ez is szokatlan). Közben pedig Mijong szép nővéréről alkudoztak, akit a férfi Japánban élő testvérének vinne feleségnek. Mijong aggódik, mert három éve a 15 éves féltestvérét adta így férjhez az anyjuk Mandzsúriába, és azóta se hallottak róla.

• Olvass bele!

A férfi elmondta, gyűlöli a japánokat, de az öccse ott jól fizetett villanyszerelő, igaz, nevet kellett váltania. Gyönyörű fogalmazású mondatok beszélnek a kislány kétségeiről. Ám könyörgése nem vezet sikerre. Ha eggyel kevesebb az éhes száj, akkor „a nehézségek végeztével vár a boldogság”.  Anyja még ezt is hozzá szokta tenni:  „A lányok sorsa a szenvedés. Először apádat kell szolgálnod, utána a férjedet, majd fiúgyermekedet. A házasságom kudarcot vallott, az országom cserben hagyott, ezért küldtem Bokhvit Mandzsúriába. Hogy neki jobb jövője legyen.” Bobénak tehát el kellett utaznia.

A 11 éves Mijong tanárnak álmodja magát a Phenjan melletti kicsi faluban, és semmiképpen nem akar elrendezett házasságban élni. Pár évvel később, 1930 nyarának végén Bobe eljött érte. Apja pénzt ad neki, és ezzel a lehetőséget arra, hogy tanuljon és új utat törjön magának. Indulás előtt az immár nagyocska lány még egyszer, utoljára, felmászott az eperfára, s arra gondolt, „hiányozni fognak ezek az ágak, a teste meghosszabbításai”.

A továbbtanulás reményében utazik Japánba, Kiotóba. De az 1930-as években semmi nem megy egyszerűen. A város bennszülött lakói ellenségesek voltak az idegennek tartott koreaiakkal szemben (is) Mijong mérlegel és úgy véli, japánná kell válnia: Mijoko Haramoto lett a neve, de a japán gyerekek így sem fogadják be, sőt elmarják tőle egy majdnem-barátnőjét is. „Csak feladod magad. Meg kellene tartani a saját neved – mondták koreai osztálytársai. – Attól, hogy japán neved van, nem fognak másképp bánni veled. Csak hazudsz magadnak meg mindenki másnak.” Erősödő bűntudattal tanulja még szorgalmasabban a japán nyelvet. „Úgy érezte, kettéhasad, amiért kívül japánnak tetteti magát, de az ereiben koreai vér folyik.” Minél többet viselkedett japán módra, annál inkább eltávolodott tőle a gyerekkora, elhalványodott falujának emléke.

Mi lesz ezután? Nem részletezem Mijong életének fordulatait: az álláskeresést, a vallási közösséghez való csatlakozást, párkapcsolatát, házasságát, terhességét, a férje családjában való helyzetét, a gyereke neveléséből való kimaradását, elválasztásukat, magányát, főleg azután, hogy férje tuberkulózisban meghalt. A japán név mögé bújva sikerül japánnak mutatkoznia, aztán mégis lebukik: kiderül, hogy ő ’csak’ egy koreai bevándorló.

Azon az áron, hogy kisfia (Ko-csan) nevelését végül önként bízza anyósára, szakmát tanul. Már nem tanárnak készül, hanem ápolónőnek. Állást kap egy kórházban, ott szülésznői képzettséget is szerez. Katonai behívót kap – de hogy ne kelljen részt vennie a háborúban a japánok oldalán, eldönti, hogy kisfiát magához csábítja, s együtt visszaszöknek Koreába. Az út során életmentőnek és sorsfordítónak bizonyul, hogy tapasztalata van bábaként. 1943 áprilisában sikeresen megérkeznek Puszanba, ez a kikötő volt az Ázsiában elfoglalt japán területek egyik bázisa. „Mintha kitépték volna Korea lelkét és csak az üres héja maradt meg.” Korea ekkor már csaknem 33 éve élt japán megszállás alatt. A hivatalos nyelv a japán lett, és törvény kötelezett minden koreait, hogy japán nevet vegyen fel.

Mijong/Mijoko aggódik, nem tartják-e majd kollaboránsnak, hiszen Japánban találkozott szülőföldjükre visszatért koreaiakkal, akiket éppen japán kötődésük miatt otthon kegyetlenül meghurcoltak, ezért inkább újra visszamenekültek. Most a pályaudvaron állnak a gyerekkel, az asszony szorong, és megpróbál beolvadni a tömegbe. „Az idegenek, akik nekik ütköztek, valószínűleg semmi rendkívülit nem láttak Mijongban és Ko-csanban. Egy átlagos anya és a gyermeke. Az utca kiszélesedett a ragyogó, tavaszi reggelen és ők kéz a kézben sétáltak északra, a hazafelé tartó vonat irányába.”

A történet további fordulatainak megismerését innen már az olvasóra hagyom. Igyekeztem nem túl sokat idézni a könyvből, de a szöveg folytatását is érdekfeszítőnek, a fogalmazását, a látásmódját lenyűgözőnek találom.

Rosa Kwon egy évtizedig dolgozott a könyvén – s úgy érzi, ezalatt „megtaláltam, amit mindig is kerestem: önmagam egy olyan változatát, amit végre el tudtam fogadni. Jobban megértem az engem alakító körülményeket és erőket: egy se nem koreai, se nem amerikai kislányt, aki új országba került, aminek nem ismerte a kultúráját. Meg kellett tanulnom bízni magamban, abban, aki vagyok, hogy elfoglalhassam egyedi helyemet a világban.” Arra is rájön, hogy a nehéz történetek megosztásával elengedhető a traumához fűződő stigma, lehetőség nyílhat a gyógyulásra.

A véletlen műve, hogy a koreai Eperfa és a vietnámi Hegyek éneke összetalálkozott és így közel került egymáshoz olvasói listámon. Bár más-más kiadónál jelentek meg, borítójuk szín- és grafikai világa bizonyára véletlenül annyira hasonló, hogy szinte összetéveszthetőek. Belül is nagy a hasonlóság. Mindkét nagymama sorsában nagy szerepet kap a történelmi félmúlt háborúja. A vietnámi könyvhöz hasonlóan itt is rengeteg az eredeti koreai szó (egy-egy japánnal még színesebbé téve). Ebben a könyvben is kurzív kiemelést kapnak a szerző anyanyelvét idéző szavak – a szövegbe illesztett értelmező magyarázat pedig minden esetben segíti az érdeklődőt, a nyelvet tanulni kívánókat is.

A könyvet ötoldalas (!) köszönetnyilvánítás zárja. A hosszú lista tényén túl különösen elgondolkodtató a szerzőnek ez a mondata: „senkinek nem volna szabad egyedül írnia.” Ez úgy hangzik, mintha az írást csapatmunkának tartaná. De akkor mi adja az eredetiséget, hol mutatkozna meg egyedisége?

A kötet végén Kwon köszönetet mond annak a sok-sok embernek, aki elolvasta, kommentálta, javította, szerkesztette a szövegét, a könyvtárosoknak, akik tanácsokkal látták el, hogy miket olvasson el, ha írni készül, de még a recenzenseknek is, akiknek írásai összekötik őt az olvasókkal. Összeszámlálni is nehéz, ki mindenkinek jut még a hálatelt szavakból, de nem is feladatom, hogy megismételjem. Mindenesetre a majdani olvasó bátran szemezgethet, és próbálhatja megfejteni a könyvklubok és a „könyvindító bizottság” szerepét.

Kwon egy fontos mondatához – „annyi író és tudós könyvéből, cikkéből szereztem információt a regényemhez, hogy nincs elég hely mindent felsorolni” – ellenben annyit hozzáfűznék: hogy nekik inkább járna hála és köszönet. E célból irodalomjegyzéket szokás közölni – ami szolgálná az olvasó épülését is. (Igaz, én európai fejjel gondolkodom ezekről a dolgokról.) Ugyanakkor helyénvalónak érzem a családra vonatkozó  hálálkodást:  „Köszönöm néhai apai nagyanyámnak (Soongdoh Só), hogy engedélyt adott, és megosztotta az emlékeit. Apámnak (David Sunho Kwon), hogy segített lefordítani és elbeszélni nagymama történetét és hogy gyöngéd világossággal elmondta a sajátját.” (Ezzel talán arra utal, hogy az apából feltörtek a régi érzelmek a saját anyjára emlékezve, és már maga is világosabban látta a múltat.) „Köszönöm anyámnak (Jean Yoon Kwon), hogy etetett engem, míg apát hallgattam.” (Ez a megfogalmazás alighanem jól jellemzi a koreai kulturális szokásokat.) „Köszönöm nagynénimnek (Soon Yetasook), hogy anekdotázott nagymamáról.”

Rosa Kwon Easton: A fehér eperfa
Fordította: Kiss Marcell
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2025
352 oldal, teljes bolti ár 6499 Ft,
online ár a kiadónál 5850 Ft,
e-könyv változat 4599 Ft
ISBN 978 963 543 5166 (papír)
ISBN 978 963 543 5722 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A szerző nagyanyja életét regényesen feldolgozó A fehér eperfa pazar, megható portré a harmincas évek Japánjában élő, két világ között őrlődő, fiatal koreai nőről, akinek nincsen más választása, a családja jövője érdekében vissza kell szereznie az identitását.
1928, Korea japán megszállás alatt él. A tizenegy éves Mijong aprócska, Phenjan melletti falujának határán túl mutató álmokat dédelget. Tanár szeretne lenni, nem kíván előre elrendezett házasságot kötni, saját maga akar dönteni a jövőjéről. Amikor lehetősége nyílik, hogy Japánban éljen a nővérével és továbbtanuljon, talán nem is lehetne boldogabb, pedig az édesanyját és a koreai nevét is kénytelen maga mögött hagyni.
Kiotóban egyre ellenségesebben viselkednek a koreaiakkal, Mijong pedig gyorsan rájön, hogy a túlélés érdekében japánná kell válnia. Japán néven, Mijokóként nővér lehet, de ahogy telnek-múlnak az évek, úgy érzi, hogy kezdi elveszíteni önmagát. Egy koreai gyülekezetben vigasztalódik, és valami olyat talál, amire egyáltalán nem számít: célt és fiúgyermeket adó szerelmet egy aktivista oldalán. Mikor a háború közvetlen közelről fenyeget, Mijong egyre inkább szembesül új otthonának korlátaival. Választania kell. Döntése pedig örökre megváltoztatja az ő és szerettei életét.