S. F. Williamson: Sárkányok nyelvén (részlet)

Egy ~~ Megint drakónul álmodom

A hosszú, szövevényes mondatok álmomban könnyebben találnak meg, mint éber állapotban, és mielőtt kinyitnám a szemem, az elmém egyetlen szón akad meg.

Mengkhenyass.

Mit jelenthet?

Átfordulok, az álom ködét gyorsan fellibbenti a tolóablakokon keresztül beáramló napfény. A padlón, egy kupac takaróba burkolózva kuzinom, Marquis horkol. Az apja megint az egész éjszakát átdiskurálta a szüleimmel; sztrájkokról, tiltakozásokról és sárkánytűzről suttogtak. Kezd rendszeressé válni Marquis jelenléte a hálószobám padlóján.

Fazekak és serpenyők csörömpölése szűrődik fel a lenti konyhából, én pedig levetem magam az ágyról, ahogy a gyomromba hasít a felismerés. A Drakón Nyelvészeti Akadémia kancellárja jön hozzánk vacsorára. Ide, a szüleim házába.

Ma este.

Hetek, sőt, hónapok óta várok erre a napra. Dr. Rita Hollingsworth azért látogatja meg a mamát, hogy megvitassák a mama sárkánydialektusokról szóló elméletét, ám számomra is jó eséllyel szolgál, hogy lenyűgözzem dr. Hollingsworthöt, és – amit már szinte remélni sem merek – nyári gyakornoki állást szerezzek az Akadémia fordítói osztályán.

– Marquis! – A kuzinom fejéhez vágok egy párnát. – Ébresztő!

Belemorog a vánkosába.

– Az isten szerelmére, Viv! Azt hittem, hogy lustálkodni fogunk.

– Túl sok a tennivaló – válaszolom. – Tízre a könyvkötőnél kell lennem.

Magamra kapom a köntösöm, és az íróasztalomhoz nyargalok. A professzorom ajánlólevele frissen, ropogósan várakozik rajta. Hangos csattanással kinyílik az ajtó, Ursa ront be puccba vágba. Marquis felnyög, ahogy a kislány végigtapos rajta, és rózsás kis ajkát a füléhez nyomja.

– Kuzin? – suttogja hangosan. – Ébren vagy?

– Most már biztos, brumikám. – Nevetek, és kitárom a karom. Puha és meleg, tej és méz illata árad belőle. – Hová készülsz?

– Nem mondhatom meg – feleli Ursa, s a szeme egyre jobban elkerekedik. – Egy titkos helyre.

– Titkos hely? – Marquis ördögi vigyorral az arcán felül. – Az a kedvenc fajtám.

Ursa felkuncog, és hagyja, hogy kibogozzam a haját, ami belegabalyodott a kasztazonosítóját tartó, foszladozó szalagba.

A kezemben forgatom a szalagot, és szitkozódni kezdek.

– Ursa! – csattanok fel. – Már rég meg kellett volna kérned a mamát, hogy cserélje le. Tudod, nem kockáztathatod, hogy elveszíted.

A saját azonosítóm után nyúlok, ami a nyakamban fityeg egy fekete bársonyszalagra fűzve. A gondolat, hogy Ursát megállíthatják a kasztazonosítója nélkül, rettegéssel tölt el. Az a két kis szó – második kaszt – jelenti a különbséget aközött, hogy van valamink, vagy nincs semmink.

Kishúgom csak az orrát húzgálja, és az asztalom mögötti falra mutat. Papírkivágások díszítik: Marquis vázlatai a különböző sárkányfajokról, a felvételi levelem a Londoni Egyetemre, és egy akvarell. Megacélozom magam, hogy készen álljak a kérdésre, amit Ursa minden áldott nap feltesz.

– Hol van Sophie?

Vonakodva a festmény felé fordulok, és igyekszem nem tudomást venni a hirtelen rám törő vágyakozásról. A saját vigyorgó arcom néz vissza rám, mellette pedig a legkedvesebb, legrégebbi barátomé.

– Már megmondtam. – Két tenyerem közé simítom Ursa arcát. – Elment.

Nyár óta nem láttam Sophie-t, mióta megbukott a felmérőn, és lefokozták harmadosztályúvá. Néhány hét leforgása alatt kénytelen volt feladni közös álmunkat, hogy együtt járjunk egyetemre, és a családja marylebone-i otthonából egy harmadkasztú negyedben lévő menhelyre költözött. Az eredményhirdetés emléke is borzongással tölt el. Sophie erőtlen pityergésére, ahogy a földre rogyott, akár egy leeresztett lufi, az apja komor arcára, ahogy lehajolt, hogy elolvassa a kezében lévő papírt.

A bűntudat szökőárként árasztja el a testemet, a szuszt is kiszorítja a mellkasomból.

– Sophie most már a harmadik kasztba tartozik, Ursa – mondja Marquis idegesen pislogva felém.

Letépem a festményt a falról.

– Ursa! – A mama hangja harsan a lépcsőről. – Idelent várlak, csillagom.

Ursa egyetlen pillantás nélkül kiviharzik a szobából, és néhány másodperccel később becsapódik a bejárati ajtó. A szemetesbe hajítom a képet, aztán előveszek a szekrényemből egy csipkeblúzt és egy nadrágot.

– Felöltözhetnék? – fordulok Marquis felé, mielőtt ismét szóba hozhatná Sophie-t.

Bólint, összeszedi a holmiját, és elhagyja a szobát. A könnyeim forrón, elkerülhetetlenül záporoznak, miközben elcsatolom a frufrumat. Aztán dühösen kipislogom őket a szememből. Amit Sophie-val tettem, megbocsáthatatlan, de már túl késő változtatni a dolgon. Meghoztam a döntésemet – egy hitvány, de szükséges döntést –, és most együtt kell élnem a következményekkel. Az én bánatom semmi ahhoz képest, amit Sophie érezhet.

Néhány pillanattal később kopogtatnak. Kinyitom az ajtót. Marquis áll a küszöbön, és a karját nyújtja.

– A könyvkötőhöz? – rikkantja vidám vigyorral.

Tejeskávészínű trencskót visel, sötét haját tökéletes frizurába fésülte. Belekarolok, és azonnal alábbhagy a nyugtalanságom. A percek lassan vánszorognak, elkerülhetetlenül közelítve a pillanat felé, amikor le kell nyűgöznöm Rita Hollingsworth-öt a portfóliómmal. Elönt a várakozás izgalma. Ha a ma este a tervek szerint alakul, egy lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy kimondhassam: Vivien Featherswallow vagyok, drakón tolmács.

Fitzroviában nagy a nyüzsgés, szorosan átölelem Marquist, ahogy az édességeket és csecsebecséket áruló utcai árusok között kanyarog. Többen hangosan üdvözlik. A kuzinomat mindenki szereti; könnyed bája és sziporkázó elméje már kiskorunk óta számtalan előnyhöz juttatott bennünket. Szakállas férfiak egy csoportja antik könyvek gyűjteményét vizslatja, pápaszemeiket a magasba tartva csodálják az aranykötésű enciklopédiákat. Az ismerős bolgár nyelv édesen duruzsol a fülemben. Az egyik standról kézzel festett ikonok sora bámul vissza rám.

– Lázadó sárkányokat tartóztattak le Durhamban! – rikkantja egy újságárus. – Veszélyben a békeszerződés?

Marquis megfordul, hogy elolvassa a szalagcímeket, én pedig felhorkantok.

– Még hogy veszélyben? Már több mint ötven éve érvényben van. Mintha néhány lázadó képes lenne megdönteni.

A brit sárkánykirálynő és Wyvernmire miniszterelnök asszony között köttetett békemegállapodás biztosítja az emberek és a sárkányok zavartalan együttélését. Nélküle, no meg a kasztrendszer nélkül még mindig túlnépesedés és hajléktalanság fenyegetne, ráadásul tovább vadásznának az emberekre és sárkányokra is. Nem értem, hirtelen miért vannak oly sokan ellene.

– Szaftos pletykát hallottam a minap – mondja Marquis, miközben Marylebone felé vesszük az irányt.

Átlépek egy mély repedést a járdán, egy sárkányfarok csapódott be itt még a háború idején.

– Hugo Montecue legújabb barátnője azt állítja, hogy a sógora látott az égen egy sárkányt és egy aeroplánt, amint egymás mellett repültek.

– Ez hazugság. A sárkányok és az aeroplánok a maguk kijelölt útvonalán járnak, hogy elkerüljék az ütközést – kántálom a betanult szöveget, és kinyitom a könyvkötöde ajtaját. Odabent fülsértőn felharsan egy csengő.

– Nos – fog bele Marquis –, talán a lázadók végre elérték, amit akartak. Talán közelebb járnak a békeszerződés megsemmisítéséhez, mint gondolnánk.

Nagyot sóhajtok.

– Ha a barátaid azt hiszik, a kormány hagyja, hogy a lázadók csak úgy repkedjenek, nagyobb pupákok, mint gondoltam.

– Csak féltékeny vagy, mert Hugo Montecue-nak új barátnője van.

– Ó, dugulj el! – mordulok rá mogorván. – Arra jó volt, hogy segítsen átmenni számtanból, ez minden. Remek tanárnak bizonyult.

Marquis elvigyorodik.

– Azt meghiszem.

A táskámban kotorászom az érmék után, hogy kifizessem a könyvkötőt, de felhevül az arcom. A kis románcaimnak, még a hamisaknak is, épp oly titokban kell maradniuk, mint a kuzinoménak.

– Te beszélsz? – motyogom magam elé. – Úgy váltogatod a szeretőidet, mint a selyemsálaidat.

A könyvkötő átnyújtja a bekötött portfóliót, mire elmormolok egy köszönömöt. A drága bőrborító alatt a legnívósabb fordításaim lapulnak, és hirtelen büszkeség tölt el.

Minden fordítás áldozatot követel, épp a folyamat kíméletlensége vonzott mindig annyira. Az egyik s másik nyelv szavai között nincs közvetlen összefüggés, és egyetlen fordítás sem lehet teljesen hű az eredetihez. Tehát, bár szavainkkal többé-kevésbé áthidalhatjuk a nyelvek közti szakadékot, valami mélyebb jelentés mindig kimondatlan marad; egy titok, mely láthatatlan azok számára, akik csak egyetlen nyelv használatával tájékozódnak a nagyvilágban.

A tolmács ezzel szemben olyan lény, aki több pár szárnnyal repül.

A hónom alá csúsztatom a portfóliót, kilépek Marquis után az üzletből, majd hazafelé vesszük az irányt, közben elhaladunk a Londoni Egyetem mellett. Már két hónapja a diákjai vagyunk. Kihagytam a gimnáziumi végzős évemet, hogy hamarabb járhassak oda. Annyira szeretem, hogy lassan unni kezdem a hétvégéket. Még mindig irigykedem Marquisra, aki férfi lévén engedélyt kapott, hogy beköltözzön a kampusz területére, de tudom, hogy léteznek olyan egyetemek is, ahova egyáltalán nem engednek be nőket.

– Nézd a helyzet jó oldalát! – szokta mondogatni Thomas bácsi.

És én látom is. Napsütötte kampuszával, tornyos épületeivel és hatalmas könyvtárával a Londoni Egyetem mindent megtestesít, amiről valaha is álmodtam.

Álmok… A drakón szó jut eszembe ma reggelről.

Mengkhenyass.

Komodoniul van, az egyik sárkánynyelven, melyet Britanniában nemigen beszélnek, leszámítva a szingapúri kereskedőket. A fordítása már ott van a nyelvem hegyén, mégsem érem el.

– Lassíts! – rikkantja hirtelen Marquis.

Egy népes csoport vonul végig a Fitzroviába vezető úton. A táblára pillantok, amely mellett elhaladnak, ahogy beözönlenek a térre.

Hisz ott található Sophie menhelye is.

– A békeszerződés korrupt! – kiáltja egy hang.

A zilált külsejű gyülekezetbe egyszerre fehér egyenruhás, sisakos férfiak keverednek.

A béke őrzői.

Önkéntelenül is a kasztazonosítóm után nyúlok, s a szemem sarkából látom, hogy Marquis is így tesz.

– Szabadítsátok fel a harmadik kasztot! – rikácsolja egy nő torkaszakadtából.

Ő és a társai táblákat emelnek a magasba.

Megdermedve figyelem, ahogy a földre teperik, s a tömeg megrohamozza, eltapossa.

– Igazságot a sárkányoknak! – ordítja egy másik hang.

Egyre több békeőr bukkan fel, mind ezüst gumibotot szorongat a kezében. Félreugrok, amikor a tüntetők egy újabb csoportja viharzik el mellettem; az egyik tábla az arcomba csapódik. Marquis keze után nyúlok, miközben a két tábor egybeolvad és továbbhömpölyög a téren.

– Gyere! – Marquis hazafelé ráncigál.

Sietve átbotladozunk a macskaköveken, és hirtelen elvakít egy villanás. Néhány lépésnyire egy ezüstszínű bot emelkedik a magasba, s megcsillan a napfényben.

– Le Wyvernmire-ral!

A levegőben sikolyok harsannak, ahogy a gumibot lecsap. Vér fröccsen a kabátomra és a portfólióm borítójára.

Fordította: Kéri Andrea

S. F. Williamson: Sárkányok nyelvén
Anassa Könyvek
Agave Kiadó, Budapest, 2025
464 oldal, teljes bolti ár 7980 Ft