Nicholas Kardaras: Digitális téboly (részlet)

Bevezetés (részlet)

Időszámításunk előtt történt: 2019 júliusának végén, néhány röpke hónappal azelőtt, hogy a Covid-világjárvány bombaként csapódott volna be New Yorkba is. A queensbeli Woodside-ban ültem apámmal a konyhájában, és beszélgettünk. Apám ekkor már haldoklott: lassú, fájdalmas halállal, amit a rák okozott. Csupán néhány hónapja volt hátra. Már nem érte meg azt, amit a Covid művelt a világunkkal az egyik legszürreálisabb évben, amit valaha is megéltünk.

Mégis néhány, a társadalmunkat érintő zavaró folyamattal kapcsolatban nagyon is jó megérzései voltak. Az én görög apám egy másik kor és hely szülötte volt, és érezte, hogy valami alapjaiban nincs rendben azzal, ahogy ma élünk.

Élete utolsó hónapjaiban minden héten elrepültem hozzá Austinból, ahol egy mentálhigiénés klinikát vezettem. Igyekeztünk a legtöbbet kihozni az utolsó időből, ami adatott nekünk együtt. Az egykor erős és büszke apám csontjait megtámadta a rák, és katéterrel és tolókocsi segítségével tudott csak létezni. Akár a legkisebb mozdulat is fájdalmas grimaszt és nyögéseket váltott ki belőle.

Kamaszként túlélte északgörög faluja náci megszállását, átélte később a véres kommunista polgárháborút, és utána hajóval Amerikába emigrált. New York Washington Heights részében telepedett le az 1960-as években. Három munkahelye volt egyszerre, a hét minden napján dolgozott, hogy családja megélhetését biztosítsa, és a bátyámat és engem egy jobb élet reményében egyetemre küldjön. Túlélte mindezt, de a rák vissza-visszatérő támadásával már nem tudott megküzdeni.

Szívszorongató volt látni a leépülését. Ugyanakkor hiába adta fel sorra az összes szerve a szolgálatot, az elméje éles maradt – néha kicsit túlságosan is. Gyakran lepett meg a meglátásaival. Mindenféléről beszélgettünk: politikáról, aktuális eseményekről, a tudomány újabb vívmányairól, civakodó rokonokról… bármiről, ami csak eszünkbe jutott.

A léha Kardashianok és ostoba tweetek világában apám egy korábbi korszak gyermeke volt, amikor még az emberek finomkodás nélkül kimondták, amit gondoltak. Tisztán gondolkodott, morális és intellektuális bizonyosságát nem zavarták meg korunk hóbortjai.

Lassan azonban idejétmúltnak kezdte érezni magát: idegenként egy furcsa világban. Amikor mindazokról a dolgokról meséltem neki, amik izgalomban tartottak – például a mesterséges intelligenciáról, a közösségi médiáról, az identitás változó természetéről –, ő csak rám mosolygott mindentudó mosolyával, és azt mondta: – Ó, Niko, én már csak annak örülök, hogy nem fogom megélni azt a világot, amit most lefestettél nekem.

Felfoghatatlan volt számára a technológiára épülő világ, ahol az emberek már nem is néznek egymásra, csak ülnek a képernyő előtt, és elveszettnek és üresnek érzik magukat. Gyűlölte a technikai megszállottságot. Mindig is kertészkedett, és szeretetét gyakran fejezte ki finom ételek elkészítésével. Engem pedig mindig megszidott, amikor a látogatásaim alkalmával a telefonomra pillantottam, hogy lássam, jött-e valami a munkahelyemről. – Niko, ne nézegesd már azt a hülye telefont! Légy itt, ha egyszer itt vagy – korholt. Sosem hallott az annyira divatos mindfulnessről, nem olvasta Ram Dass könyveit, de értette, amiről szó volt bennük. Jobban, mint a legtöbb ember.

Kinevetett, amikor elmeséltem neki, hogy Görögország egyes részeit „kék zónának” nevezik, ahol az emberek hosszú életet élnek. Mondtam neki, hogy talán megcáfolja az orvosok jóslatait, és még sokáig fog élni, mint az apja, aki jóval a kilencvenedik életéve után halt meg. – Niko, gőzöm nincs a piros vagy kék zónákról, de azt tudom, hogy én itt élek. Annak idején sokkal egyszerűbb életet éltünk; emberibb életet. Nem volt ez a sok ostobaság… Nem így kéne élnünk az életünket.

Az 1930-as, 40-es években egy távoli északgörög faluban nőtt fel. Nem volt az otthonukban sem áram, sem folyó víz. Kemény, már-már spártai életet éltek. És mégis: úgy mesélt a náci megszállást megelőző gyermekkoráról, mint a béke, boldogság és természetszeretet idejéről. Azok a fák, amelyeket gyerekkorában ültetett, még ma is ott állnak a falujában. Fennen hirdetik apám és a természet szimbiotikus kapcsolatát. Gondoskodott a természetről, cserébe a természet is gondoskodott róla. Az emberek keményen dolgoztak, de az élet ritmusát kiszámítható célszerűség jellemezte, és nem az a kaotikus, kapkodó tempó, ami a mai városi emberre jellemző. És az értékek is mások voltak: az emberi kapcsolatokat többre tartották, mint a pénzt vagy az autókat.

Sokat gondolkodtam ezen. Igaz, hogy jellemzően idealizáljuk a múltat, de talán nem ok nélkül. Elvégre az elmúlt évtizedben mást sem csináltam, mint arról írtam cikkeket, hogyan idézi elő modern világunk a mentális állapotunk romlását. Mentálhigiénés klinikák vezetőjeként a legkülönfélébb pszichés és függőségi problémákkal találkoztam. És a helyzet napról napra romlott.

Az elmúlt pár évben egy egyszerű talány megértésén fáradoztam: Miért romlik a társadalom mentális állapota, miközben egyre inkább a technikai vívmányokra hagyatkozunk? Apám halála után döbbentem rá, hogy az ő élete választ adhat sok-sok kérdésemre. Azt akartam megérteni, miért vagyunk ennyire betegek, és miért romlik az állapotunk rohamosan.

Mert ahhoz kétség nem férhet, hogy nagyon, nagyon betegek vagyunk. Mialatt a Candy Crush, az Instagram vagy a cicás videók világában onanizálunk, soha nem látott számban fogy a népesség: 2019-ben, még a Covidot megelőzően több mint 200 ezer ember – többnyire fiatal felnőttek – halt meg pszichés okokra visszavezethetően (öngyilkosság, drogtúladagolás vagy alkoholizmus következtében). Ha ehhez hozzávesszük a soha nem látott mértékű elmagányosodást, szorongást, extremitást, politikai zavargásokat és tömeges lövöldözéseket, akkor egyértelműen egy szakadék szélén egyensúlyozó társadalom képe tárul elénk.

A Covid óta pedig ezek a tendenciák csak még rosszabbak lettek.

Mi történik?

A válasz egyszerű: az ember nem tud a huszonegyedik század technológiai világában megfelelően létezni. Nem tudunk elszigetelt, aktivitástól mentes, képernyőhöz tapadt, az élet valódi értelmétől oly távol álló életet élni. A szomorú valóság, hogy a modern élet pontosan ellentétes minőségű, mint amire vadászó-gyűjtögető ösztöneink sarkallnának minket. Mélyen belénk van vésve a személyes kontaktus iránti vágy, genetikailag az aktív életet keressük, pszichénk pedig értelmet keres a mindennapokban.

A digitális korban józan eszünket megtartani szinte lehetetlen. Őrült világban élünk, ahol túlhajszolt, kialvatlan, íróasztalhoz kötött, túlingerelt, valódi cél nélküli, stresszes emberek digitális versenyfutása zajlik. Örökké bekapcsolva kell lenni anélkül, hogy valódi feltöltődésre, igazán emberi cselekedetekre időnk lenne.

És akkor még nem is beszéltünk Mark Zuckerberg metaverzumáról, amit be akar népesíteni velünk. Jövőképében a testet öltött internetben, egy holografikus és kivetült közös virtuális valóságban élnénk… Mintha Zuckerberg soha nem látta volna a Mátrixot. De Zuckerbergről és a metaverzumról majd később lesz még szó.

A baj az, hogy mindez – minden egyes eleme – szembemegy azzal, amihez az evolúció során alkalmazkodtunk. Mivel a technológiai fejlődés meghaladta a biológiait, szó szerint kezdünk beleőrülni. Az eszközeink tesznek minket őrültté. A csodálatos technológia elcsábított és rabul ejtett minket, amitől pszichésen és fizikailag is betegek lettünk.

A pandémia szürreális világa csak további olajat öntött technológiai megszállottságunk tüzére. A technológiai mamutcégek a régi mondás alapján jártak el: „Ragadd meg a krízisben rejlő lehetőséget!” A szociális távolságtartás a digitális függőségünket turbósebességre kapcsolta, pedig már réges-régen átléptük azt a határt a képernyő előtt töltött időben, ami még egészségesnek volt mondható.

A Covid hatására a távmunka, táviskola, távbarátok és távélet lett a normális. Isten hozzátok, grillezés a kertben, osztálytermek, bevásárlóközpontok… Isten hozzád, egykori életünk! És Isten hozott, hermetikusan elzárt élet, mindenütt jelen lévő képernyők, maratoni Netflix-nézések, Facebook-verem, Zoom-találka nagymamával, és az Amazon által felkínált legkülönfélébb termékek! Ebben az új valóságban pedig egyre magányosabbnak, üresebbnek és depressziósabbnak érezzük magunkat.

A 2016-os A képernyő rabjai című könyvem úttörő munkának bizonyult a technológiai függőség témájában. Akkoriban még sokan vitatkoztak azzal a kijelentésemmel, hogy a digitális eszközökre, akárcsak a heroinra, rá lehet szokni. A médiában sokan nekem szegezték a kérdést: „Micsoda? Még hogy digitális drog?” Interjút adtam a CNN-nek, az NPR-nak, a Foxnak és a GMA-nak. A sok kételkedő kérdés ellenére a könyv rátapintott valamire, és a Digitális heroin című New York Post-beli cikkem igazi szenzáció lett. Több mint hétmillióan olvasták, és ezzel a lap legolvasottabb cikke lett 2016-ban.

Ma már mind orvosi körökben, mind pedig a laikus népesség körében is elfogadott tény, hogy a képernyő függőséget okoz, és ártalmas lehet a mentális egészségünkre. Sok kutatás bizonyította, hogy erősítheti a depressziót, a szorongást, az ADHD-t és az öncsonkításra való hajlamot. A The Social Dilemma (Társadalmi dilemma) és más dokumentumfilmek egykori számítástechnikai szakemberek életén át mutatja meg a digitális világ szándékoltan függővé tevő természetét.

Belső céges e-mailek bizonyították, hogy a Facebook munkatársai között felmerült, hogy meg kellene változtatni a károkat okozó algoritmust, de ezt a döntéshozók egyértelműen elutasították. És mit reagált a cég arra, hogy a termékük kamaszok halálát is okozhatja? „Ez az üzlettel együtt járó járulékos veszteség.” Az egykori vezetőségi tag, a leleplezésben élen járó Frances Haugen a kongresszusi meghallgatáson elmondta, hogy a profit szempontjából nem lett volna szerencsés megváltoztatni a kártékony algoritmust, amely sokakban erősítette az öngyűlöletet és öngyilkos hajlamot, mivel a segítségével sokakat be lehetett húzni az oldalra. Úgy tűnik, a Facebook szemet hunyt afelett, hogy kamasz lányok halhatnak meg miattuk, mindaddig, amíg a cég elképesztő mértékű nyereséget termel.

A Facebook belső dokumentumai ahhoz hasonló tendenciákra vetettek fényt, mint amiket korábban a nagy dohánycégeknél láthattunk: ők is tudták, hogy a termékük rákkeltő, mégis úgy döntöttek, hogy a gyerekeket is megcélozzák a reklámjaikkal. Haugen szenátus előtti vallomását követően Richard Blumenthal szenátor egyenesen a következőket mondta: „A Facebook és a nagy internetes cégek most ugyanannak a pillanatnak a kapujában állnak, mint annak idején a dohánycégek: a számvetés kapujában.”

Ehhez hasonló számvetés várt a Purdue Pharmaceuticals nevű gyógyszergyártó cégre is, amikor nyilvánosságra került a belső levelezésük. Ebből kitűnt, hogy tudtak arról, hogy a látszólag ártalmatlan fájdalomcsillapító, az OxyContin komoly függőséget okoz. A cég korábban nyilvánosan tagadta a gyógyszer addiktív jellegét, és így okozója lett a több tízezer életet követelő opioid-járványnak.

Mára bizonyossággá vált, amit sokan korábban is sejtettek a techóriásokról. Azt eddig is tudtuk, hogy a felületeiket úgy hozták létre, hogy rákapjanak az emberek, és minél több időt töltsenek ott, ami nagyobb profitot hoz nekik. Ma már bizonyítékunk van arra, hogy a szándékolt függőség miatt kialakult káros mentális változásokkal ezek a cégek tisztában voltak, és elfogadták mint lehetséges mellékhatást.

Kutatások igazolják, hogy a közösségi média okozta kiüresedett, mozgásszegény, függő, elidegenedett és öngyűlölő életstílus depresszióhoz és reménytelenséghez vezet. Igen ám, de minél depressziósabbak és kiüresedettebbek vagyunk, annál többet nyúlunk ahhoz a digitális droghoz, ami a problémát okozza: igazi 22-es csapdája. Körbe-körbejárunk, és a techcégek minden egyes digitális menekülésünknél jól megtömik a zsebüket.

Hogyan lehetne mindezt rendbe tenni? Sajnos a válasz nem egyszerűen az internetes cégeknek a tartalmaikkal kapcsolatos felelősségét érintő korábbi törvénykezés megváltoztatása, de még csak a trösztellenes rendelkezések sem elegendők. Habár mindkét területen szükség lesz változtatásra, ezek önmagukban nem fogják megoldani a techóriásokkal kapcsolatos problémákat. Nem fogják egyik napról a másikra hatástalanítani azt a digitális mérget, amelyet ezek az oldalak öntenek magukból. A kormányzati közbelépés pedig alkotmányos kérdéseket vethet fel, és a tartalom cenzúrázását jelentheti. Ebben az esetben vajon ki döntene arról, hogy mi számít problémás tartalomnak vagy dezinformációnak? Mark Zuckerberg? Elon Musk? Netán Jack Dorsey, a Square vezérigazgatója? Összetett problémával állunk szemben, amire nem könnyű megoldást találni.

Van azonban egy nagyon erős fegyver a félinformációk és a szándékos félreinformálás ellen: a kritikus gondolkodás. A média és a politikusok energiáikat a téves, félrevezető információk előállítóira fókuszálják (ez többnyire hisztérikus kirohanásokat jelent a félrevezető információk mérgező hatásairól), viszont nem fordítanak elegendő figyelmet a befogadói oldalra, vagyis a néző/hallgató/olvasó azon képességére, hogy a problémás információt felismeri-e. Ha az emberek használnák az eszüket és a kritikus gondolkodást, akkor már régen immunissá váltak volna az információ- és dezinformáció-dömpingre. A racionális gondolkodás fegyverével felvértezett ember képes lenne a tényeket a kitalációtól megkülönböztetni. A legnagyobb probléma, hogy a logika és a kritikus gondolkodás nem tananyag, vagy ha mégis tanítottak ilyesmit az iskolában, a közösségi médiából ömlő tartalmak hatására mostanra ez a tudás elpárolgott az emberekből.

Fiatalon sokat küzdöttem az álmatlansággal, és olyankor Art Bell rádióműsorát hallgattam. Art Bellnek nagyon kellemes hangja volt, műsorában pedig a legkülönfélébb vendégek fordultak meg. Egyik este el lehetett csípni a fizikus Brian Greent, aki a húrelméletről értekezett, másnap viszont könnyedén bele lehetett futni egy időutazó jetivadász értekezéseibe. A műsor időnként nagyon informatív volt, máskor roppant szórakoztató. Art Bell úgy gondolta, a hallgató van annyira intelligens, hogy különbséget tegyen ezek között a tartalmak között, így soha senkit nem zártak el a mikrofontól.

Ma, amikor olyan sokat vitatkozunk a cenzúráról és a hamis információkról, jó lenne, ha nem feledkeznénk meg erről: arra kellene a figyelmünket összpontosítani, hogy segítsük az embereket az értelem és a kritikus gondolkodás használatában. Ahogy a régi mondás tartja, az ember csak azt képes megváltoztatni, amit irányítani tud: saját magát. A technológiai óriásokkal és közösségi médiával kapcsolatos problémáink egyik lehetséges megoldása tehát az lehet, ha a klasszikus értelemben vett tudást hangsúlyozzuk, és a tiszta, analitikus gondolkodást megerősítjük, miközben a digitális világ háborgó vizein hajózunk.

Nem állítom azt, hogy nincs szükség szabályozásokra és jogalkotási kezdeményezésekre, amelyek megakadályozhatják, hogy a technológiai óriások tudatosan kárt okozzanak a felhasználóknak. Amint említettük, foglalkoznunk kell a techóriások és a káros hatású közösségi média problémájával, amely a mentálhigiénés válságot okozza – nemcsak a fent említett techfüggőség és az azt kísérő kiüresedés és depresszió miatt, hanem azért is, mert a platformjaik veszélyeztetik a tiszta gondolkodás képességét.

A polarizáló közösségimédia-felületeken való folyamatos jelenlét olyan módon változtatta meg az agyunk felépítését és az információfeldolgozás módját, amely eredendően kóros és egészségtelen, és aláássa a racionális gondolkodás lehetőségét. Valójában ahogy a közösségi média elnyelte a világunkat, kialakult egyfajta bináris fekete-fehér gondolkodás – ami az árnyalt kritikai gondolkodás ellentéte. De hát végül is 144 karakterben vagy véget nem érő egyoldalú vitákban nehéz árnyalatokat elképzelni.

Sajnos ez a polarizáló bináris gondolkodás nemcsak a jelenlegi kulturális krízist és politikai megosztottságunkat gyorsította fel, de a Twitter, a Facebook, az Instagram és most már a TikTok használatának klinikai következményei is vannak, hiszen a szürke árnyalatait nem ismerő bináris gondolkodók érzékenyebben reagálnak mindenre, kevésbé rugalmasak, és fokozott impulzivitásra és érzékenységre hajlamosak – mindez számos mentális zavar összetevője és tünete.

A Facebook eleve a „dögös vagy sem” választás mentén jött létre, amely ma „tetszik – nem tetszik” választásként él tovább. A platform szerves része ez a fajta bináris választási lehetőség, amely a szélsőségesen polarizáló tartalmak más formáival együtt elválaszthatatlanul beágyazódott a genomjába. Ezt nevezik „szélsőségesítő huroknak”. Minden közösségi médiaplatform önerősítő, bináris jellegű rendezési mechanizmusként működik, amely algoritmusok által táplált, egyre intenzívebb tartalmakat küld a felhasználónak. Ennek célja, hogy az érzékelt preferenciák alapján izgalomba hozza az ősi gyíkagyat, az amygdalát. Ha a baloldallal szimpatizálsz, az algoritmusok egyre nagyobb és nagyobb mennyiségű baloldali tartalmat küldenek feléd. Ha pedig a jobboldallal, akkor ugyanez történik az ellenkező irányban is. Így szélesedik és mélyül a szakadék.

A közösségi médiának ez a fő programozási irányelve olyan rendszerré fejlődött, amely a felhasználó elfogultságát véglegesen megerősíti. Az egyén eleve meglévő meggyőződései felerősödnek, miközben a platformok még erősebben magukhoz akarják láncolni a felhasználókat. Elvégre minden mélyén a médiaoldalak profitszerzése áll. Sajnálatos azonban, hogy ez a szélsőségesítő hurok nagyon sok felhasználó számára pszichés méregként hat.

Nem sokkal A képernyő rabjai megjelenése után magam is szembesültem ennek a pszichés méregnek a hatásaival: a mentálhigiénés intézményekben, ahol dolgoztam, egyre több olyan fiatallal találkoztam, akik szélsőségekben látják a világot, és nem képesek megküzdeni a mindennapi stresszel. Eltúlzott reakcióik voltak mindenre, dühösek, magányosak, kiüresedettek voltak, nem volt határozott identitásközpontjuk, könnyen lehetett őket manipulálni, össze voltak zavarodva, énképük nagyon negatív volt, depressziósak voltak, gyógyszerezték magukat, és összességében nem voltak képesek kibontakozni.

Szinte mindannyiukban közös volt, hogy fekete-fehérben látták a világot. Egyre több olyan fiatal felnőttet küldtek hozzám, akinek komolyabb személyiségzavara volt. Merev, egészségtelen mintázat volt jellemző a gondolkodásukra és a viselkedésükre. És nem csak a klinikán megforduló betegeknél tapasztaltam ezt: az egész társadalomban olyan fokú polarizáció jelent meg, amellyel korábban soha nem találkoztam.

Marshall McLuhan híres mondata csengett a fülemben: „A médium maga az üzenet”, azzal a különbséggel, hogy mostanra a médium (digitális, bináris, közösségi) már nemcsak üzenet, hanem közben át is alakítja a befogadó agyát. Megszűnik a mélységgel és összetettséggel bíró spektrumgondolkodás, és helyébe egy korlátolt, bináris, kétosztatú gondolkodás lép. Sajnálatos módon ez a fekete-vagy-fehér típusú, dichotomikus gondolkodás a borderline személyiségzavarnak is az egyik legjellemzőbb tünete.

És hogy hova vezet mindez? Nem tudjuk pontosan, de a borderline zavarral küzdő egyén – vagy társadalom – esélyei orvosi beavatkozás nélkül nem túl rózsásak. A Covid pedig csak tovább rontott a helyzeten. Mintha olajat öntöttünk volna az amúgy is tomboló tűzre: a karantén, a távolságtartás és a virtuális élet megduplázta a képernyő előtt töltött idő mennyiségét, és megháromszorozta a depresszióval küzdők számát. A drogtúladagolási és öngyilkossági ráta soha nem látott magasságokba emelkedett.

Fordította: Kós Krisztina

Nicholas Kardaras: Digitális téboly (Digital madness)
Jaffa Kiadó, Budapest, 2022
360 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft