Elhagytuk a valóságot | Nicholas Kardaras: Digitális téboly

Bogárdi Iván |

Nem értem az X, Y, Z és α generációkat. Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyet a statisztikusok baby boomernek hívnak. A háború utáni születésrobbanás nemzedéke vagyunk. Mi még levelet írtunk tollal, telefonfülkéből hívtunk (tárcsázva!), bejelentés nélkül látogattuk egymást, és ha valaki nem volt otthon, akkor nem volt otthon. Egymásra néztünk, amikor beszélgettünk. Minket furcsa emberek vesznek körül a buszon, az utcán, mind a saját külön világában, a mobilban elveszve, lehajtott fejjel.

Miközben furcsállom a fiatalabb nemzedékek digitális életformáját, belátom, én sem tudok függetlenedni tőle. Laptopon írom ezeket a sorokat, interneten keresem hozzá a kiegészítő infókat, a hátteret (na tessék…), és mi tagadás, minduntalan eltévelyedek a témámtól, amikor egy kósza gondolat miatt másra kattintok, vagy egy üzenet ugrik fel a képernyőn. Bevallom, még a mesterséges intelligenciával is konzultálok, és nagy önuralommal ellenállok az ajánlatának, hogy helyettem megírja az egészet, mert én még az ilyesmit tisztességtelennek, plágiumnak tartom.

De amiről most írok, valóságos, Nicholas Kardaras könyve, papír anyagú, lapozható… Vajon a Digitális téboly segít megérteni azt a mentális és társadalmi válságot, amit a szerző a digitális világ következményeként tár elénk?

Kardaras nemzetközileg ismert pszichológus szakemberként sok kongresszuson vesz részt. Az egyik kongresszusi élményét idézi fel kötetében: holland kollégája egy VR-szemüveges tehenet vetített a vászonra – a tudós társaság kuncogott. Aztán rádöbbentek, hogy a látvány egyáltalán nem komikus, inkább tragikus. A VR-szemüveg azt hitette el a tehénnel, hogy jobb és zöldebb mezőn legel. A virtuális valóság boldoggá tette a tehenet, s ettől jobban tejelt. Mi, emberek már egy képernyőkből felépült illúzió-világban élünk, amelyik egyre tökéletesedik. A Facebook felvette a Meta nevet, előrevetítve a jövőt, amikor már nem is kell képernyő a látszatvilághoz, hanem mindannyiunkat a saját metaverzumunk fog körülvenni és annak részei leszünk. Megerőltetés nélkül, gombnyomásra röpködhetünk a felhők között, merülhetünk az óceán mélyére, érhetjük el a Himalája csúcsát vagy uralkodhatunk, hősködhetünk egy akármilyen mesevilágban.

Csábító? Ezt írja: „...szép lassan belemerülünk a csábító digitális álmok meleg fürdőjébe. És ahogy egyre jobban belemerülünk az álomba, úgy leszünk egyre gyengébbek, betegebbek, technológiafüggők és egyben tehetetlenek a technológiafüggésünkkel kapcsolatban.”

A látszólag végtelen válaszlehetőség építi ki az algoritmust, ami minden pillanatban táplálja hitünket és tévhitünket. „Hála az adathalászatnak és a jövőbe látó algoritmusoknak, ha valaki egy adott politikai ideológia elkötelezett híve, ma már egy olyan valóságban élhet, ahol ez az adott ideológia az egyeduralkodó.”

Indulatosan és a személyeskedés szintjén támadja a közösségi média alapítóit, irányítóit és haszonélvezőit: a leghíresebbeket, Steve Jobsot és Mark Zuckerberget, de a kevésbé ismertek is megkapják a magukét. Nem elégszik meg azzal, hogy pénzéhes gazemberekként írja le őket, hanem még a küllemükön is gúnyolódik. (Ezzel nem tudok egyetérteni.) Valamennyire azért megérthető Kardaras felháborodása, hiszen pszichológusként húsz év alatt ezrével kezelt képernyőfüggő pácienseket, minden korosztályban. És azt tapasztalta, hogy „valamennyi fiziológiás és mentális mérce alapján egyre betegebbé válik a társadalmunk: soha nem látott méreteket öltött a depresszió, a szorongás, az öngyilkosság, a túladagolás, a függőségek, a szívbetegség, az elhízás és a rákos megbetegedések.”

• Olvass bele!

Nicholas Kardaras egyike volt az elsőknek, aki szélesebb közönség számára szenvedélyesen és provokatívan mutatta be, hogy a képernyőhasználat nem csupán társadalmi jelenség, hanem neurológiai és pszichológiai szempontból is súlyos következményekkel járhat.

A képernyő rabjai című könyvében Kardaras azt állítja, hogy a képernyőfüggőség hasonló agyi mechanizmusokat aktivál, mint a drogfüggőség. Klinikai tapasztalataira és kutatási eredményekre hivatkozva hangsúlyozza, hogy a digitális eszközök túlzott használata különösen a gyerekeknél okozhat fejlődési zavarokat, figyelemproblémákat, sőt depressziót is.

Már az 1990-es évektől kezdve több pszichológus és neurológus vizsgálta az internet- és videojáték-függőséget. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2018-ban hivatalosan is elismerte mentális betegségként a gaming disordert. Kardaras viszont nemcsak a játékokra koncentrált, hanem kiterjesztette a figyelmet az általános képernyőhasználatra (mobil, tablet, közösségi média) is, és ezzel sokak számára új megvilágításba helyezte a problémát. Művének hangja hatásos, mert szenvedélyes, közérthető stílusban ír. Nem riad vissza attól, hogy megnevezze azokat a tech-cégeket, amelyek szerinte tudatosan építenek a függőségre.

„A Homo sapiens legújabb változata, a »Homo kanapéhozragadiens« hasa a dagadó tésztához hasonlóan nő.” E mondatba épült a fordítás egyik legszellemesebb találata. Ez a nyelvi lelemény pontosan tükrözi Kardaras maró evolúciós iróniáját, ráadásul vizuálisan is működik. Kevésbé tetszik nekem a geek magyar megfelelője, az internetgurukat, informatikai szakbarbárokat megjelölő „kocka” – noha már több évtizede jelen van a szókincsükben. Ezek a se-lát-se-hall kockafejűek a géphasználat élőhalottjai, techno-zombik. Kós Krisztinának, miközben gördülékeny hazai változatot készített, bizonyára sok helyen kellett szembenéznie a lefordíthatatlan kifejezések magyarításával.

Ha Kardaras magyar lenne és ma írná a könyvét, bizonyára szentelne egy fejezetet a Digitális Polgári Körök elnevezésű tébolynak. Dühösen elemezné a technológia és a hatalom összefonódását. A digitális tér itt az identitásformálás és politikai radikalizálás eszköze – ahol a „mi” és „ők” közti különbség algoritmusokkal mélyül, és az ellenfélből ellenség lesz, minden emberi mivoltától megfosztva. Az idegen érdekek kiszolgálásának vádja tovább mélyíti a szakadékot.

A Digitális téboly végítélet-hangulatú könyv. Inkább publicisztikai, mint tudományos igényű – ami nem baj, de csalódhat, aki mélyebb elemzést vár. A technológiafüggést gyakran erkölcsi válságként mutatja be, nem pedig komplex társadalmi jelenségként. Nem taglalja, hogy a digitális eszközök milyen pozitív szerepet játszhatnak oktatásban, közösségépítésben vagy mentálhigiénés támogatásban.

Sajnos zavaró a harmadik rész filozófiai kitérője, mintha azzal egy másik könyv kezdődne. A negyedik rész pedig a nagybátyjáról szól, aki idealizált, szinte mitikus figura, és ez a rész inkább emlékirat vagy személyes vallomás, mintsem a digitális világ kritikája.

Természetesen „ősi wellness” javaslatokat is tesz – hosszú séták, mély meditáció, természetközeli munka, offline olvasás – a könyv végén, ám ezek mind időigényesek. Ha valaki mindet be akarná építeni a napjába, akkor az ősi wellness teljes munkaidős „önápolási projektté” válik. A csendes, meditációs sétán belestresszelünk az ég áhítatos csodálatába – és tovább…

Kardaras könyvének magyar változata az angol nyelvű eredetivel szinte egyidejűleg jelent meg. A figyelmét most a tinédzserekre és a fiatal felnőttekre fordítja, azokra, akik nem is emlékezhetnek arra, hogy milyen volt a világ képernyők nélkül. Ez az emlékezet segít kritikus távolságból látni a digitális világot. Az érvelése néha széteső, sőt személyeskedő, mégis sok fontos kérdést vet fel. De gondolkodásra késztet és arra, hogy visszatérjünk a valóságba.

Nicholas Kardaras: Digitális téboly (Digital madness)
Fordította: Kós Krisztina
Jaffa Kiadó, Budapest, 2022
360 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
online ár a kiadónál 2999 Ft,
e-könyv változat 2250 Ft
ISBN 978 963 475 6729 (papír)
ISBN 978 963 475 7559 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Nicholas Kardaras már 2016-os, A képernyő rabjai című könyvében megkongatta a vészharangot a képernyőalapú kütyük terjedésével kapcsolatban, amelyek komolyan veszélyeztetik gyermekeink lelki egészségét.
Új, kijózanító könyvében a pszichológus szerző a tinédzserek és a fiatal felnőttek körében vizsgálja a közösségi média mentális egészségre gyakorolt hatásait. A függőséget okozó és egyre erősebb ingerekkel bombázó felületeknek köszönhetően folyamatosan emelkedő ingerküszöbünk mellett az offline világ unalmasnak tűnik – miközben az ember valójában arra van programozva, hogy ott érezze jól magát, és a felszínes, de olykor annál intenzívebb közösségi médiás kapcsolatok helyett a személyes kapcsolataiban teljesedjen ki.
A tudományos alapossággal, de könnyedén olvasható nyelvezettel megírt könyvből kiderül, hogyan romlik a technológiai fejlődéssel egyenes arányban fiataljaink mentális állapota, akik képtelenek letenni az egyre okosabb és jobb minőségű kütyüket, s miközben a különféle közösségi oldalakba merülnek, rekordmagas a köreikben az elmagányosodás, az elidegenedés, a különböző személyiségzavarok, a depresszió, az öngyilkosságok aránya.
A Digitális téboly nemcsak ismerteti azokat a kutatásokat, amelyek feltárják a technológia mérgező hatásait, hanem kiutat is kínál. A könyv ezért kulcsfontosságú segítséget nyújthat azon szülőknek, pedagógusoknak, terapeutáknak, közegészségügyi szakembereknek és döntéshozóknak, akik tenni is szeretnének a fiatalok lelki egészségéért.