Kik beszélnek bele az első randidba? | Paolo Genovese: Túlagyalt randevú

Riedl Annamária |

A romantikus vígjátékok világában ritkán találkozni olyan filmmel, ami nemcsak a szívet dobogtatja meg, de a fejet is megdolgoztatja. Paolo Genovese legújabb rendezése, a Túlagyalt randevú (Follemente) pontosan ezt teszi: humorral, érzékenységgel és meglepően pontos önreflexióval mutatja be, mi zajlik bennünk egy első találkozás pillanataiban. Elmondom, miért érdemes megnézni – akkor is, ha már túl vagy néhány csalódáson.

A Túlagyalt randevú pontosan az a mozi, amihez az ember nem előzetesek alapján ül be, hanem megérzés alapján, és utólag örül, hogy megtette. A rendező, akit a világ a Teljesen idegenek – azóta több mint húsz országban adaptált – forgatókönyve révén ismert meg, ezúttal is a hétköznapi kapcsolatok eddig ismeretlen (vagy kevéssé vizsgált) rétegeire világít rá, még ha ez elsőre nem is tűnik fel.

A történet egyetlen vacsorameghívásból bontakozik ki: Lara és Piero az első randevún próbálja megismerni egymást – ettől egy átlagos romantikus vígjáték még nem kerülne fel a megnézendők listájára. A rendező azonban csavar egyet a szokásos sémán. A két főszereplő fejében ugyanis négy-négy belső „én” zajong, vitázik, figyel, óv, szorong és lelkesít – ezek az alteregók megszólalnak, karakterként jelennek meg, és azonnal tükröt tartanak Lara és Piero, de a néző elé is.

Mindenkinek ismerős az a hang, amit a randi előtt hallasz: „Ne menj el, úgyis csalódás lesz!” Vagy ami két korty bor között figyelmeztet: „Túl sokat beszélsz, most már hallgass el!” Genovese filmje erről a hangról szól. A belső káoszról, ami a modern emberben lejátszódik akár egy hétköznapi interakció során is. Arról, hogy milyen nehéz valóban önmagunkat adni, ha közben minden egyes mondaton nyolcan vitatkoznak bennünk.

A film  ügyesen játszik ezzel a belső világgal, amihez nagyon is érzékenyen is nyúl, miközben végig megmarad a szórakoztató, olaszosan lendületes, szerethetően neurotikus stílusban. A főszereplők – Pilar Fogliati és Edoardo Leo – jól hozzák a mai harmincasokat: önreflexívek, kissé elcsigázottak, mégis reménykednek, hogy talán ezúttal nem rontják el. A film vizuálisan letisztult, nem hivalkodó, és éppen ez teszi el- és befogadhatóvá. Az igazi truváj azonban a ritmusban és az ötletes belső párbeszédekben rejlik: mintha a néző saját magát hallaná vissza, csak éppen más arcokkal – ami, lássuk be, elég kényelmes verzió tud lenni.

Olaszországban a film meglepően gyorsan lett kasszasiker – nem véletlenül, hiszen Genovese egyre jobban érzi, mitől működik ma egy film. Aktuális véleményt fogalmaz a modern párkapcsolatokról, de közben sosem válik didaktikussá vagy erőltetetté. A rendező mindig a saját nyelvén szól, az olasz szófordulatokat nem fordítja le angolra, mégis univerzálisan érthető marad. Bebizonyítja, hogy egy romantikus vígjáték is kínálhat mélységet, és hogy emberi kapcsolataink újraértelmezése és az önismeret nem feltétlenül csak a pszichológus kanapéján nyilvánul meg.

A film egyaránt szól az első randijukra készülőknek, és azoknak is, akik már régen lemondtak arról, hogy újból belevágjanak ilyesmibe… A Túlagyalt randevú nem könnyed limonádé, hanem okos és pontosan adagolt szívmelengetés. Továbbá emlékeztet arra, hogy a legtöbbször nem az okoz bajt, amit kimondunk, hanem amit magunkban tartunk. A sokszor elhasznált alapkezdetből kibomló történet bebizonyítja, hogy Genovese mesteri módon mutatja meg az emberi természet árnyalatait. Talán nem feltétlenül a legjobb filmje ez – de biztosan az egyik legaktuálisabb. A világ nem lett egyszerűbb azóta, hogy először szeretünk bele valakibe, de most már legalább megtudhatjuk, közben mi zajlik bennünk. És ha már így van – miért ne nevessünk rajta?

(A premier előtti bemutató az Istituto Italiano di Cultura Budapest szervezésében jött létre, a film már látható a hazai mozikban.)