Dráma az egész világ | Huma Qureshi: Eljátszott életek

Csernus Anikó |

Legutóbbi színházélményem finoman szólva is óriási csalódás volt. Személyes tragédiaként éltem át, amikor a zenés darab címében szereplő testőrök helyett látványmegoldásokat kapok, tűzijátékot, diszkófényeket, füstszagot és élő vagy döglött galambokat. Úgy érzem, megsértenek, amikor a látvány több próbál lenni, mint a tartalom – hiszen a színházat az ókorban éppen azért teremtették meg, hogy a történet, az emberi dráma álljon a középpontban, ne a maníros megjelenés. (A szatírjáték csak kiegészítés volt.)

Mégsem ábrándultam ki teljesen a színház világából – és ez Huma Qureshinek is köszönhető, aki az Eljátszott életek című könyvvel megmutatta, hogy mennyi munka, mennyi feszült várakozás és mennyi emberi dráma van egy darab megírása mögött. Pont ezért a Nincs Időm Olvasni Kihívás (NIOK) augusztus havi könyvétől sem vártam túlzottan sokat, így viszont a regény többet adott a vártnál. (Viszont eldöntöttem, egy ideig kerülni fogom a csillagtetős színház által kínált, de a jegyárakkal nem arányos élményt.)

A pakisztáni gyökerű, de Angliában élő és alkotó Qureshi regényének színdarabszerű szerkesztésmódja – kimerevített pillanatok, feszes jelenetek, a függöny mögötti csend – arra késztet, hogy olvasás közben is páholyban ülő nézőnek érezzem magamat. A szereplők mozdulatai, szavai és hallgatásai mind a színpadra valók: időnként tudatosan játszanak szerepet, eljátsszák, hogy minden rendben van. Csakhogy Qureshi pontosan tudja: nem mindig a család jelenti azt a helyet, ahol biztonsággal lehet „nem jól lenni” – olykor éppen ott a legnagyobb kényszer a hibátlan előadásra. Csonka Ágnes pontosan ültette át magyarra Qureshi szikár, gyakran rövid párbeszédeit és leírásait. Sokszor a szünetek, a rövid fejezetek beszédesebbek, mint a tekergőző körmondatok – jó, hogy a fordítás nem lett több, mint amit az eredeti szöveg megkövetel.

Az Eljátszott életek történetének középpontjában egy testvérpár áll, Mira és Hana. Kettejük viszonya egyszerre szeretetteli – bár ezt nem tudják jól kimutatni –, ám időnként fojtogató. Közös múltjuk láthatatlan zsinegként köti össze őket. Időnként szorosan hurkolódik rájuk, máskor könyörtelenül elszakad. Mira színdarabot ír – az elkészült mű tükörként működik, amelybe egyiküknek sem könnyű belenéznie. A gyerekkorból hozott, születési sorrend által is formált játszmák a darabban felnagyítva mutatkoznak meg: ki a békeközvetítő, ki a lázadó, ki az, aki mindig „nem elég jó”? Ezek a szerepek nem véletlenek, s a pszichológus Kevin Leman könyvében (Születési sor(s)rend) ezt részletesen le is írta. Qureshi pedig (bár nem pszichológus) pontosan érzi, mennyire kimerítő folyamatosan fenntartani a tökéletesség látszatát.

Mira életének része egy hirtelen, magyarázat nélküli kapcsolatmegszakadás – amit ma ghostingnak nevezünk. Ez nem a regény fő témája, de épp elég ahhoz, hogy érzékelhessük: a történet elején Mira nem botrányos vagy kaotikus életet él, hanem éppen keresi a helyét, kapcsolatait, önmagát. Hana eközben maga a megtestesült stabilitás és tervezhetőség, házasságát is feladatnak tekinti, ahogy a karrierjét is. Mindaddig fent tudja tartani ezt a kapcsolatot és szőnyeg alá tudja söpörni a problémákat, amíg meg nem születik benne a vágy az anyaság iránt. Szóval… egy kicsit mindannyian Mirák és Hanák is vagyunk.

• Olvass bele!

Amióta Virginia Woolf (épp száz éve) megalkotta Mrs. Dalloway figuráját, tudjuk, hogy az angoloknak mennyire fontos a társas összejövetel, vagyis a party/parti – talán az elmagányosodást leplezi, talán csak figyelemelterelésre szolgál. Ez a motívum itt is felbukkan: a gondosan szervezett találkozók mögött sokszor a kapcsolat kiüresedése sejlik fel. Hana és Samir házasságában ezek az estek egyszerre tesztjei és tükrei annak, mennyire képesek együttműködni. Ha a parti zavartalanul sikerül, az reményt adhat életük közös folytatására: a házastársak ugyanazt akarják, egy irányba néznek. Ám ha nem sikerül közösen levezényelni a vendéglátást, akkor ugyan hogy lehet egymásba kapaszkodni a továbbiakban? De ahogy nincs tökéletes parti – hiszen emberek vagyunk, és tágas közösségi térben is mozgunk –, úgy kapcsolataink sem vezetnek mindig a boldog befejezés felé. Egy adott ponton óhatatlanul szembejön a regény egyik legfontosabb kérdése: ha egy kapcsolat nem fejlődik, akkor vége? Meddig elég az állóvíz?

A helyszín, London, tökéletes hátteret ad: nem tolakodóan, hanem finoman jelöli a távolságokat. Nemcsak utcák és városrészek választják el a szereplőket egymástól, hanem a közöttük növekedő, lassan áthidalhatatlan érzelmi szakadék is. Amikor a belvárosba kell utazni egy vacsora miatt, az is üzenet: már így is elég távol vagyunk, minek növelni a távot fizikailag is? Az évszakok váltakozása is dramaturgiai eszköz: az ősz itt is az elmúlás metaforája, a kibontakozó tetőpont előjele.

Olvasni ezt a könyvet olyan, mintha egy család legintimebb szobáihoz kapnánk kulcsot. Néha kényelmetlen, sőt kellemetlen – de éppen ezért valódi. Nem baj, ha a szereplők nem szimpatikusak: ettől emberiek. A könyvek a történet végén összekötő kapocsként működnek, és mivel angol regényről van szó, Jane Austen sem hiányzik a polcról, ahogy egyéb feminista olvasmányok sem. De vajon megismerhetjük a másikat a kedvenc könyvei alapján, segíthet az olvasás a továbblépésben? Eközben a „mit fog szólni a falu?” transzgenerációs kódja dolgozik: Hana egy ideje már érzi, hogy kapcsolata nem szolgálja a fejlődését, kialakult anyai vágyának beteljesülését, válóperes ügyvédként megteheti-e, hogy a már nem kielégítő maradás helyett a függetlenséget választja? Mira ebből a szempontból is ellenpólusa, hiszen őt sohasem érdekelte a külvilág véleménye.

Az Eljátszott életek végig bátor kérdéseket tesz fel: van-e kiút abból a láthatatlan, régi kötődésből, amit még a gyerekkor szőtt? Mira és Hana rajztanár édesanyjuk mellett nőttek fel, apa nélkül. Életük nem volt tragikus, amíg a művész édesanya jelen volt, csakhogy ő hirtelen elhunyt, árván hagyva 19 és 21 éves lányait. Hana így nagyon hamar kényszerült felnőni, miközben Mira még a saját útját kereste. A valódi kérdés talán az, hogy a felnőtté válás kényszere mennyire határozza meg egy élet történetét – és hogy van-e katarzis a hétköznapok csendes, mégis sorsfordító tragédiáiban. Qureshi válaszaiban nincs didaktika – a függöny akkor gördül le, amikor a néző (az olvasó) maga dönt úgy, hogy a szerepeket hátrahagyva lelép a színpadról.

A bevezetőben említett három testőr színpadi jelenléte belőlem nem váltott ki katarzist, ellenben Qureshi jól felépített regényének lezárása olyan, amilyennek lennie kell – nekem pedig reményt adott, hogy másutt még lehet jó színházélményem.

Függönyt fel – vagy le? Ez már rajtunk múlik.

Huma Qureshi: Eljátszott életek
Fordította: Csonka Ágnes
Libertine Kiadó, Budapest, 2025
326 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft
ISBN 978 615 651 2321

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Olyan anyagból vagyunk szőve, mint álmaink” – szól Shakespeare híres mondata. De mi van akkor, ha az álmaink rémületesek, képmutatók és tele vannak emberi játszmákkal?
Huma Qureshi regényében egy női testvérpár sorsát követhetjük: egymással való küzdelmüket, kapcsolataikat, vágyaikat, csalódásaikat. A cím – Eljátszott életek – kétértelmű: egyszerre utal a veszteségre és a tehetetlen játszmázásra.
Az egyik testvér, Mira, színművet ír, miközben nővérével, Hanával mindketten szerepet játszanak. Az elkészült mű tükörként működik. Egyiküknek sem könnyű belenéznie.
Van-e kiút a gyerekkorból eredő, körénk épült és időközben megcsontosodott érzelmi pokolból? Mit jelent a valódi közelség és a valódi kapcsolódás? Létezhet-e katarzis hétköznapi életünk kézzelfogható tragédiáiban, vagy az csupán a színházi drámák sajátja? Ezekre a kérdésekre keresi a választ ez a bátor és őszinte könyv.