Odze György: Diplomata útlevél és Írói különszoba (részlet)

Koppenhága

Mert attól kezdve mindenkinek ez volt az agyában és az emlékeiben, hogy ez hogy történhetett, pedig sokkal korábban kezdődött, évekkel korábban, a budapesti repülőtér forgalmi irodájában, sem a dátumok, sem a helyszínek nem számítanak, csak a percek számítanak, azok a percek, amelyekre az ember egészen pontosan emlékszik, azok, amelyek mélyen bevésődnek, pedig akkor még az ember nem tudja, hogy ezek fontosak és hogy bevésődnek, csak attól lesz fontos, hogy aztán hónapok múlva is arra ébred, mintha mindez abban a percben történne és azok a percek nem érnek véget, nyári szombat este volt, hét óra körül,

már csak ketten voltunk szolgálatban aznap, a többiek hazamentek, az éjszakások még nem érkeztek meg, már valamelyest nyugalom, mi is indultunk haza, Dani még ült a telefonnál és randevút beszélt meg Ágival, hogy akkor hová menjenek táncolni, sok lehetőség erre akkor nem nyílt, 1971-ben jártunk, végül a Casinót választották, nekem mozijegyem volt, ezért aztán türelmetlenül álltam a hatalmas ablak előtt, ami a betonra és a kifutópályára nézett, szép látvány volt, mozgalmas, mindig szerettem, a repülés szórakoztató és izgalmas része volt az életemnek, pedig csak forgalmista voltam, mi írtuk a járatok dokumentumait, megbeszéltük a pilótákkal a tankolást, a repülési időket, a rakodást és persze, minden más dolgot is, jó volt velük beszélgetni,

Dani végre befejezte a beszélgetést, még a repülőtér régi épületében dolgoztunk, a meteorológia mellett, a terasz alatt, akkoriban még volt terasz, voltak nézelődők, mi meg hallgattuk a süketelésüket, na nézd, leszállt az erfransz, ilyeneket mondtak, mielőtt elindultunk, szokásom szerint még egy pillantást vetettem a sarokban álló telexgépre, ami akkoriban a nemzetközi kapcsolattartás egyetlen eszköze volt, ezen értesítettük a külföldi repülőtereket a gépek indulásáról, ezen kaptunk értesítést az érkezésükről, a nappali forgalmisták ezeket összegyűjtötték és odaadták az éjszakás forgalmistáknak,

éjszakánként már nem volt jelentős forgalom, ha tíz után elment a 220-as, az Athén-Kairó, akkor már csak egy-egy menetrenden kívüli turistajárattal volt munkánk, meg az Aeroflot tehergépeivel, amelyek Afrika felé itt szálltak le üzemanyagért, de a szovjet pilótákkal nem volt sok munka, bejöttek a hatalmas tányérsapkáikban, Dobri vecser, és már mentek is.

Szóval a telex. Akkoriban kis légitársaság volt a Malév, ismertük egymást arcról, jó is volt, szerettük ezt a helyzetet. Tudtuk, melyik repülőgépünk hol jár, ha szabadnapjaimon napközben hallottam a hajtóművek hangját és felnéztem az égre, nagyjából meg tudtam mondani, hogy melyik az a járat, és nem is tévedtem. Szenvedély volt, végtelen nagy szenvedély, mint a morfium. Volt, hogy ki is telefonáltam a forgalmi irodába, hogy a Margitsziget fölött a Helsinkit láttam-e ereszkedni. A fiúk pedig a forgalmi irodából többnyire meg is erősítettek. Volt benne öröm, igazi öröm.

Érkezések, indulások, menetrend, tudtunk mindent fejből, ez volt az életünk. Szerettünk ott dolgozni. A repülőtér Magyarország volt, de már nem egészen. Amikor az ember ott állt, a Swissair pilótafülkéjében, és figyelte, hogy a svájci kapitány hogyan fut át Mont Blanc golyóstollával a terhelési lap rovatain, akkor az már majdnem olyan volt, mintha külföldön lettünk volna, amúgy tiszta rutin, én is siettem, Mercédesz, így hívták a kis légiutaskísérőt, akivel akkoriban gyakran találkoztam, nem voltam szerelmes belé, kedveltük egymást, régimódi, elegáns, jólnevelt lány volt, nem voltak barátnői, szeretett otthon zongorázni, Schubert volt a kedvence, Genfben járt iskolába, és ez látszott is rajta, nem, szó sem lehetett másról, mint hogy operába meg hangversenyre jártunk, amikor éppen nem repült, az utolsó üzenet Koppenhágából érkezett MA751 TXT, ez a rövidítés a telexnyelvben azt jelentette, hogy a repülőgépet szerencsétlenség érte és már jött is a következő, az áldozatok listája FATALITIES CONFIRMED, a személyzet névsora,

elsőként Szentgyörgyi Dezső kapitány, a legjobb magyar pilóta, uramisten, reggel még, persze, az ember mindig erre gondol, hogy reggel még mind életben voltak, hogy beszélgettünk, hogy ez, ami történik, ez tulajdonképpen lehetetlen, Menyhárt József, Jancsovics Pál, Tolnai Klári, mind a többiek, sorban, mi van, kérdezte Dani és ez egy olyan kérdés volt, amire nem lehetett felelni, ezt a szót, hogy lezuhant, az ember nem mondta ki, felvettem a telefont, felhívtam a diszpécsert, azért hívtam őt, mert fogalmam sem volt arról, hogy kit kellene hívnom, leültem a rongyos fotelbe, előttem az asztalon a bádog hamutartó, aminek a szélén fekete nyomot hagytak a leégett csikkek, mögöttem a nagy, fekete tábla, amelyre a járatokat írtuk fel, hát lezuhant, mondtam ki mégis, Koppenhága lezuhant,

Palics, a diszpécser csak hallgatott, aztán odaszólt valakinek, bazdmeg, Koppenhága lezuhant, az Odze mondja, és csak jöttek a telexek tovább, ONE SURVIVOR, DDR CITIZEN, ez igen, az egyetlen túlélő egy endékás, hogy történt, a tengerben, már megközelítés közben, most mi legyen, hívtam Mercédeszt, elkezdett sírni, moziba ma már nem megyünk, mondtam Daninak, ő is lemondta Ágit, kimentünk a büfébe, lehajtottunk egy konyakot, mi történt veletek, kérdezte Cékás, a sovány, kopasz, csalódott tekintetű büfés, olyan sápadtak vagytok, semmi, feleltük, mi a fasz lenne, a forgalmistákkal soha nem történik semmi,

aztán este bemondta a rádió, eddig tisztázatlan körülmények között, Szentgyörgyi, Menyhárt, Jancsovics, Lantos, Aladi, mintha valami képzeletbeli futballcsapat tagjait sorolták volna fel, Tolnai Klári, Iván Margit, Téglás, Galgócziné, Szalainé, megittam egy konyakot a Muskátliban, a Landler Jenő utcában, a pultra támaszkodva, ott persze senki sem beszélt Koppenhágáról, csak szidták az új gazdasági mechanizmust, szidták Kádárt, arról beszéltek, hogy Armstrongot nem is lőtték ki a Holdra, az egész csak stúdiófelvétel volt, és persze Gagarin és Lajka kutya is, naná, egyik sem jobb a másiknál, én meg közben majdnem elsírtam magam, ami hát nevetséges, persze, végül is van ilyen,

apám éppen Frankfurtban volt, üzleti úton, onnan telefonált, látta a televízióban az IL-18-as vezérsíkját, az valahogy megmaradt, miután a törzs kettétört, lebegett a dán hullámokon, mint valami ottfelejtett játékszer, a repülőtéren senki sem beszélt róla, szerencsétlen körülmények összjátéka, ez volt a hivatalos álláspont, voltak pletykák, meg hírek, ahogy szokás, mi történt, mindenki ezt akarta kérdezni, de nem kérdezte senki, nem beszéltünk róla, vannak dolgok, amik túl közel vannak, hajózni muszáj, de közben meg az életek, a Tolnai Klári, Jancsovics, a többiek, a repülőgépek felszálltak és leszálltak, mi írtuk a terhelési lapokat, Mercédesszel sem beszéltem róla, még a legmeghittebb pillanatokban sem, de ilyenkor marad valami az emberben, valami, ami nem múlik el, és azt gondolja, hogy nem lehet rosszabb, de kiderül, hogy még mindig lehet sokkal, sokkal rosszabb,

Odze György: Diplomata útlevél & Írói különszoba 
Gondolat Kiadó, Budapest, 2024
334 oldal, teljes bolti ár 5500 Ft