Jessikka Aro: Putyin világháborúja (részlet)

Elöljáróban

A tömegmédia fegyver. Az információ fegyver.
Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter (2015)

2016 nyarán a lengyel fővárosban, Varsóban találkoztam Michał Rachoń újságíróval. A NATO védelmi szövetség csúcstalálkozója kapcsán szervezett konferencián tartottam előadást az orosz közösségimédia-hadviselésről, és Michał, a lengyel közszolgálati televízió, a TVP riportereként interjút készített velem.

Ez a találkozás – talán Michał bámulatos beszédkészségének köszönhetően is – mélyen az emlékezetembe vésődött. Kitűnő anyagokat készített korábban Oroszországról, kritikus éleslátással közelítve a témáihoz. A következő évben újra találkoztunk, azzal a céllal, hogy interjút készítsek vele egy könyvhöz, amelyen akkoriban dolgoztam – az orosz trollokról és az információs hadviselésről.

Michał ekkor beszélt nekem arról a katasztrófáról, amely az orosz részről terjesztett hazugságok következtében két táborra szakította a lengyel társadalmat és az újságírókat: a 2010-es szmolenszki repülőgép-szerencsétlenségről, amely a lengyel elnök és további 95 ember halálát okozta.

Tudtam a balesetről, hisz külföldi tudósítóként dolgoztam korábban. Annak idején úgy tudtuk, hogy a baleset a pilóta hibájából történt. Állítólag sűrű ködben kezdte el a leszállást, méghozzá Lengyelország köztársasági elnökének és a légierő parancsnokának nyomására, az orosz légiforgalmi irányítók figyelmeztetései ellenére, és fának ütközött. A mai napig ez az uralkodó nézet.

2017 őszén azonban ott ült velem szemben ez az általam nagyra becsült lengyel kolléga egy varsói étteremben, és azt állította, hogy a baleset szabályszerű kivizsgálására valójában soha nem került sor. Voltak bizonyítékok arra, hogy Oroszországnak köze lehetett a balesethez, ám azokat az újságírókat és kutatókat, akik a Kremlhez vezető szálakat és a robbanóanyagok jelenlétét vizsgálták, befeketítették Lengyelországban, összeesküvés-elméletek terjesztésével vádolták őket, és egyeseket ki is rúgtak.

Hitelt érdemlő vizsgálat hiányában az áldozatok hozzátartozói közül néhányan kénytelenek voltak maguk finanszírozni kisebb, nem hivatalos kutatásokat, hogy kiderítsék az igazságot.

Arról sem tudtam, hogy azon a nyáron, amikor Michałlal megismerkedtem, felnyitották a hat évvel korábban eltemetett magas rangú állami vezetők sírjait a lengyel temetőkben. A vizsgálat során megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb felfedezéseket tettek. A katasztrófa után az elhunytak földi maradványait részint kegyeletsértő módon kezelték, részint összekeverték őket a hazaszállítás során Oroszországból, az akkori lengyel vezetés pedig asszisztált ehhez azzal, hogy nem engedte a hozzátartozókat belenézni a koporsókba a temetés előtt.

Sosem felejtem el azt a beszélgetést, amikor Michał mindezt elmesélte nekem. Mintha megállt volna az idő.

Kétségtelenül sokkoltak ezek az információk, ám ami igazán meglepett és aggasztott újságíróként, az az volt, hogy személyesen kellett ismernem egy élvonalbeli lengyel újságírót ahhoz, hogy minderről tudomást szerezzek.

Bár Lengyelországban akkoriban még naponta szerepelt Szmolenszk a hírekben, az oroszoknak a tragédiában játszott szerepéről szóló diskurzus rejtélyes módon mindössze néhány lengyel médiumra korlátozódott.

Döbbenten álltam. A legtöbb információval ellentétben ez nem terjedt el nemzetközi szinten. Elakadt. Olyan volt, mintha vasfüggönyt húztak volna Lengyelország és a világ többi része közé az információs térben.

Mintha csak a Szovjetunióban lettünk volna.

Mintha a Kreml hibrid háborút folytatna a Nyugattal szemben.

Michał segített ötletekkel a forrásokat illetően, és elkezdtem beleásni magam néhány lengyel újságíró kiváló oknyomozó anyagaiba. Valaki vagy valakik az évek során angolra fordították és összegyűjtötték egy honlapon a legfontosabb cikkeket és a szmolenszki balesettel kapcsolatos tudományos kutatási eredmények egy részét.

Minél többet tudtam meg az orosz vezetők és hatóságok szmolenszki intézkedéseiről, annál világosabbá vált számomra, hogy Oroszország milyen szisztematikusan és csillapíthatatlanul folytatja gyilkos hadjáratát a Nyugat ellen a 21. század folyamán. Illetve hogy mennyire sok fedett műveletet hajtott végre a Kreml ez idő alatt, információs támadásokkal ködösítve el a nyomokat, miközben szövetségesei a nyugati országokban óvták a jó hírnevét.

Évekig foglalkoztatott annak a gondolata, hogy Szmolenszkről írjak. A munkám miatt azonban annyi bűntényszámba menő támadás céltáblájává váltam, hogy a könyvterv megvalósítása elhúzódott. Aztán 2022 februárjában, miközben szülői szabadságon voltam, a Kreml új szintre emelte az Ukrajna elleni népirtó agresszióját. Ekkor láttam munkához. Eljött az ideje nemcsak annak, hogy a szmolenszki tragédiáról írjak, hanem a Kreml terrorizmusba hajló hibrid háborújáról is az egész nyugati világ ellen.

Elkezdtem kapcsolatokat építeni Lengyelországban: felkerestem két szmolenszki áldozat, Natalia Januszko és Janusz Kochanowski nagyszerű családját, illetve kapcsolatba léptem azokkal a lengyel oknyomozó újságírókkal is, akiknek a munkáját régóta figyelemmel kísértem. Megismerkedtem egy dán származású mérnökkel és egy lengyel dokumentumfilmessel is, akik a szmolenszki incidens felderítésének szentelték minden erejüket az embert próbáló nehézségek ellenére.

Könyvem megírása során azoknak az általam megismert embereknek a rendkívüli bátorsága lelkesített, akik az elnémítást szolgáló óriási nyomás ellenére igyekeztek kideríteni az igazságot, és másokkal is megosztották az eredményeiket. Példájuk ösztönzésül szolgálhat mindazok számára, akik a jó ügy érdekében küzdenek. Ezek az emberek segítségemre voltak abban, hogy e könyv olvasóinak szeme elé tárjam azt, amit ők már régóta a bőrükön éreznek: hogy Putyin világháborúja mindaz ellen irányul, ami érték számunkra, és számos fronton, a szemünk láttára zajlik Európa szívében.

Könyvem további fejezeteiben a Kremlnek Észtország, Finnország, Németország, az Egyesült Államok és számos más ország ellen folytatott, részben közvetetten, Németországon és afrikai országokon keresztül irányított, hibrid hadműveleteiről fogok beszámolni. Ezekben a fejezetekben is elképzelhetetlenül bátor, önfeláldozó civilek, kutatók és újságírók által nyújtott információkra hagyatkozom.

Nem csupán a Kreml támadásait igyekeztem részletesen dokumentálni, hanem azt is megpróbáltam bemutatni, hogy a célba vett országok hatóságai hogyan reagáltak – vagy nem reagáltak – ezekre. Hogyan védték – vagy nem védték – meg a célországokat és azok polgárait. Az talán nem meglepő, hogy a Kreml terrorista eszközökkel állóháborút vív az ellenállásunk felőrlésére. Ami viszont megdöbbentő, az az, hogy egyes nyugati országok nem tesznek erőfeszítéseket ellene.

2022 augusztusában a kisgyermekemet gondos kezekben hagytam otthon, és Varsóba utaztam, hogy információkat gyűjtsek ennek a könyvnek a megírásához. Mielőtt találkoztam volna Michał barátommal, elsétáltam egyedül a Varsó központjában lévő Piłsudski térre, megnézni a szmolenszki áldozatok emlékművét.

A tér szélén felállított fekete gránittömb egy hatalmas repülőgép-lépcsősort formáz. A reptereken az utasok ilyeneken lépdelnek fel a gépekre. Ezek a lépcsőfokok az ég felé vezetnek.

Egy másik szögből nézve a gránittömb alakja a repülőgépek farokszárnyának formájához hasonlít. Ugyanakkor az emlékmű katafalkra is emlékeztet, olyan magas, ünnepi ravatalra, amelyre a templomban helyezik a koporsót.

Megilletődtem, elcsendesültem az emlékműhöz érve. Mint oly gyakran e könyv írása során, forró könnyek gyűltek a szemembe. A gránittömb oldalába neveket véstek, nevek egész sorát: a szmolenszki repülőgép-szerencsétlenség kilencvenhat áldozatáét.

Jessikka Aro: Putyin világháborúja
Fordította: Jankó Szép Yvette
Corvina Kiadó, Budapest, 2025
384 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft