A nő, aki magának akarta Indiát | Szunyogh Szabolcs: Máglya Indiában

Riedl Annamária |

„Élvezem a szépségemet, mert az egy rövid időre megadatott nekem, és a jó dolgok bizony rövid életűek” – vallotta Amrita Sher-Gil, a magyar-zsidó-indiai festőművész, aki Párizsban diadalt aratott, Indiában megtalálta saját hangját, és mindössze huszonnyolc évesen, tragikusan fiatalon érte a halál. Szunyogh Szabolcs könyve nem csupán művészéletrajz, hanem lenyomata egy szenvedélyes, ellentmondásokkal teli életnek, ami örökre beírta magát a modern indiai festészet történetébe.

Amrita Sher-Gil életútját Szunyogh nem pusztán dokumentálja: átéli kettős kötődését és lírai érzékenységgel tárja fel belső feszültségét – hiszen európai művészeti tradíciókon nevelkedett, és ezzel egyidejűleg volt India iránt szenvedélyesen elkötelezett. Már egészen fiatal kori munkáiban is hangsúlyosan foglalkozott a nők helyzetével a művészetben és a tudományban, így a Magyarországon kevéssé ismert festő története méltó bemutatást követelt.

Amrita Sher-Gil 1913-ban született Budapesten, apja Umrao Singh Sher-Gil pandzsábi szikh arisztokrata, anyja, Gottesmann Mária Antónia művelt magyar zsidó családból származott. Ez a kelet–nyugati kettősség formálta művészetét és világlátását. A család katolikusként nem tartotta a vallást, és ez tovább árnyalta Amrita identitását. Gyermekkorát Budapesten és az indiai Simlában töltötte. Budapesten pezsgő avantgárd környezetben nőtt fel, nagybátyja, Baktay Ervin indológus buzdította rajzolásra. Tizenhat évesen Párizsba került tanulni, a Grande Chaumière és az École des Beaux-Arts növendékeként ismerkedett meg Cézanne, Gauguin és Modigliani művészetével.

A párizsi ’diadal’ időszaka Amrita számára nem csupán művészi fejlődést, hanem személyes sikert is jelentett. Szunyogh érzékletesen mutatja be ezt az időszakot: „Hogyan is érezhetné valaki egy forma gyönyörűségét, egy szín finomságát vagy egy vonal ritmusát úgy, ha csak a szemével látja, és nem ízleli meg?”

Ez az élmény gazdagította Amrita művészetét. 1932-ben festette meg kivételes érzékenységű Young Girls című képét, amellyel nem csupán a híres Salon des Artistes Français aranyérmét szerezte meg, hanem ő lett a Grand Salon legfiatalabb és egyedüli ázsiai tagja is. Ez a sikertörténet nem csupán statisztikai adat: egy fiatal nő diadala volt a művészeti elit világában, egyszersmind magabiztosságának, tehetségének és kulturális kettősségének kinyilatkoztatása.

A festmény mérföldkőnek számít a saját pályafutásában és az indiai modern festészet történetében. A mindössze tizenkilenc éves lány még festőnövendékként alkotta meg a két fiatal lányt ábrázoló képet, amely elnyerte a francia Salon d’Automne egyik díját. Ez akkor különösen nagy jelentőségű volt a nem európai – és ráadásul nő – alkotó számára, és azonnal a nemzetközi figyelem középpontjába emelte Amritát. A korabeli kritikusok Matisse és Gauguin érzékenységéhez hasonlították festészetét, ugyanakkor hangsúlyozták, hogy már ebben is felismerhető egyéni hangja.

• Olvass bele!

A kép egyediségét a valósághűség és a pszichológiai mélység különleges ötvözete adja. Az álló és az ülő lányalak lágy fényekben, finom színátmenetekkel jelenik meg, testtartásuk és tekintetük egyszerre sugároz intimitást és feszültséget. A kompozíció a francia posztimpresszionista hagyomány színtisztaságát és formai egyszerűsítését egyesíti a keleti figurális ábrázolás nyugodt monumentalitásával. Az indiai identitásra csak a modellek arcvonásai és öltözetei utalnak.

A Young Girls sikere után rövid időn belül hazatért Indiába, hogy tudatosan dolgozza fel a saját kulturális örökségét, így a kép egyszerre zárta le párizsi korszakát és nyitotta meg érett, indiai témájú festészetét. Amrita később gyakran emlegette, hogy ebben a műben érezte először: megtalálta a saját hangját – a nyugati festői fegyelem és a keleti líraiság harmóniáját.

1934 után Amrita festészetét nem csupán vizuális élmény jellemezte, hanem társadalmi elkötelezettség is. „Csak Indiában tudok festeni. Máshol nem vagyok természetes, nincs kellő önbizalmam. Európa Picassóé, Matisse-é, Braque-é – India csak az enyém” – hangzik el a regényben. Ez a gondolat egyben művészi manifesztum is: Amrita elhatározta, hogy Indiát nemcsak megfesteni hivatott, hanem új látásmóddal is felruházni. Dél-Indiában a Bride’s Toilet, Hill Women, Child Wife sorozat alakjai egy új, emberközeli, szociális érzékenységgel átitatott modern indiai művészet alappillérei lettek. A Bride’s Toilet című művén nemcsak egy menyasszony csendes készülődését adta vissza, hanem valami többet: „a fény az új élet ígéretét, az árnyék a társadalmi elvárás terhét jelképezi” – írja Szunyogh Szabolcs.

De Amrita végül hazatérése után tudatosan kezdte keresni az indiai művészeti hagyományokhoz vezető utat, és különösen megragadta az Ajanta és Ellora barlangfestészete: a földszínek, a lapos felületek, a ritmikus kontúrok és a nyugodt, meditatív hangulat. Ezeket a motívumokat az európai olajfestői technikáival olvasztotta össze. 1936 decemberében fel is kereste a barlangokat, és az ott látottak hatása egyértelműen érződik újabb művein: visszafogott, meleg tónusok, monumentális, egyszerűsített alakok és az empatikus figyelem a hétköznapi emberek iránt. A barlangfestmények kijelölték „indiai” festői küldetését is.

Utazásai során mélyen megérintették az egyszerű falusi emberek – főként nők – méltósággal viselt szegénysége, nyugodt tartása és természetes szépsége. Ezt a csendes erőt, a mozdulatok és arcok időtlenségét festményein is megörökítette. Saját kultúrájának szívveréseként mutatta be: az árusok menetét, a menyasszony készülődését.

A karrier mellett a magánélete sem volt mentes a nem szokványos pillanatoktól. Egan Viktorral, az unokatestvérével még gyermekkorukból ismerték egymást: „velünk nőttek a kapcsolatok, egymás világát ismertük jól.” Annak ellenére, hogy szülei ellenezték kapcsolatukat, Amrita kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy jegyesek legyenek. Egyik levelében ezt írta:

„…egyszerűen megkérdeztem: Miért ne mennénk össze?”
„…mert én csak egy diák vagyok.”
„Amikor befejezed a tanulmányaidat, akkor meg lehet esküdni.”

1938 júniusában Magyarországra utazott, hogy házasságot kössön a fiatal orvossal. Az esküvő után India felé vették az irányt, és Gorakhpurban telepedtek le. Itt kezdődött Amrita művészetének második szakasza: „Új átalakulási periódus közeleg, egy tudatosabb festés felé, több megfigyelés és stilizáció a természet értelmezésében.”

A házasság nem volt hagyományos: Viktor elfogadta Amrita szabadságát, még azt is, hogy esetenként más férfiakkal is kapcsolatot tart fenn. 1939-ben visszatértek Indiába, majd 1941-ben Lahorba költöztek, ahol Amrita újult erővel festett. Itt azonban feszültségek és személyes válságok is kísérték mindennapjaikat. Amrita egyre sötétebb hangulatú leveleket írt, alkotóként leblokkolt és depresszió gyötörte. 1941 decemberében váratlanul megbetegedett – a hivatalos diagnózis vérhas volt, de felmerült egy esetleges abortusz szövődménye, orvosi mulasztás vagy tragikusabb ok, esetleg gyilkosság is. December 5-én, 28 évesen halt meg. Hamvait hindu szokás szerint a Ravi folyóba szórták.

„Most döbbenek rá, hogy csupán az egyszerű embereket tudom igazán becsülni, azokat, akik hűek a gyökereikhez” – vallja a könyvben Amrita. Ez a szemlélet, a művészi érzékenység, a kulturális kettősség és a szabadságvágy teszi őt halhatatlan ikonná.

A Máglya Indiában többféle atmoszférát sugároz: a lapokat átjárja a párizsi műtermek tiszta fénye, az indiai monszun párája, illata, az évszázados barlangtemplomok melege. Drámai képei – „hamvak a folyóban”, „lángoló ecsetvonások” – egyszerre idézik meg az identitás, a szenvedély és a tragédia találkozását. A könyv súlyos érzelmi utazás is: végigvezet a párizsi diadal, az indiai kiteljesedés és a tragikus vég ívén, miközben az olvasó úgy érzi, maga is részese Amrita életének – annak minden fényével és árnyékával együtt.

Szunyogh Szabolcs: Máglya Indiában
– Amrita Sher-Gil szenvedélyes élete 
KAS Kiadó, Budapest, 2025
222 oldal, teljes bolti ár 3960 Ft,
online ár a lira.hu-n 3600 Ft
ISBN 978 615 691 5245

­* * * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A külföldön leghíresebb magyar festőművésznőt kevesen ismerik nálunk. Édesanyja beregszászi volt, édesapja pedig egy indiai rádzsa. Munkácsy Mihályon kívül csak ő nyerte el a Párizsi Szalon aranyérmét huszonkét éves korában. Festményei ma dollármilliókért kelnek el a nemzetközi műkincspiacon. A műértők Picassóval, Chagall-lal, Modiglianival emlegetik egy szinten. Úgy hívták: Amrita Sher-Gil.
Rövid és viharos élete volt. Szenvedélyesen élt, csodálatosan festett, tragikusan fiatalon, huszonnyolc éves korában halt meg. India őrzi az emlékét, képei az Újdelhi Modern Múzeum legféltettebb kincsei közé tartoznak. Milliomosok, nábobok, forradalmárok, miniszterek rajongtak érte, hiába, ő más szeretett. Megölték? Megmérgezték? Kik? Miért? Amikor kiesett kezéből az ecset, a 20. század egy szépséges nőt és nagy zsenit veszített el. Magyar volt anyanyelve és magyar dalokat énekelt. Sírja nincs, holtestét az indiai hagyományoknak megfelelően máglyán elégették. Hamvait egy folyóba szórták. A lelke, a művészete velünk van.