Desmond Shum: Kínai ​rulett (részlet)

2017. szeptember 5-én az ötvenéves Whitney Duan nyomtalanul eltűnt Pekingből. Az előző nap még látták irodájában a Genesis Beijingben – ezt az ingatlanfejlesztési vállalkozást mi hoztuk létre több mint 2,5 milliárd amerikai dollár értékben. Itt, ebben a futurista tájkertekkel és olasz márvánnyal díszített elefántcsonttoronyban, ahol szúrós szemű biztonsági őrök kísérik a látogatók minden lépését, Whitney milliárdos projekteket vezényelt le. És most hirtelen nyoma veszett. Hogy történhetett ez meg? És kicsoda Whitney Duan?

Whitney Duan a feleségem és üzlettársam volt több mint egy évtizeden át. Ekkorra már elváltunk, de éveken keresztül szorosan együttműködtünk, bizalmas viszonyban álltunk, és közösen vágtunk bele a leghajmeresztőbb vállalkozásokba. Megvalósítottuk közös álmunkat, hogy nagy dolgokat viszünk véghez Kínában, Kínának. A szegénységből érkezők megszállottságával vinni akartuk valamire az életben. Nem győztünk ámulni a saját sikereinken.

Létrehoztuk a világ egyik legnagyobb légi szállítási központját Pekingben, a Fővárosi Nemzetközi Légikikötőben. Kigondoltuk és felépítettük a legelegánsabb szállodát és irodaközpontot Kína fővárosában, mégpedig egy elsőrangú telken, a metropolisz lüktető szívének közvetlen közelében. Százmillió dollárokat hozó részvényügyleteket bonyolítottunk le. Otthonosan mozogtunk Kína legbelsőbb hatalmi berkeiben, meghitt kapcsolatokat ápoltunk államférfiakkal, a Kínai Kommunista Párt prominens személyiségeivel és családjaikkal. Tanácsokkal láttuk el az egész Kínát hatalmukban tartó tisztségviselőket. Társadalmi és politikai változások előmozdítói akartunk lenni, hogy Kína élhetőbb országgá váljon. Hittünk abban, hogy már azzal jót tehetünk, ha jól megy a sorunk. Osztottunk-szoroztunk: nettó vagyonunk dollármilliárdokra rúgott.

De most Whitney eltűnt. Angliai otthonomból felvettem a kapcsolatot a házvezetőnőjével, aki elmondta, hogy Whitney nem jött haza a munkából azon a szeptemberi napon, és azóta se látták. Mintha köddé vált volna. Rátelefonáltam olyanokra, akik az általunk alapított vállalatnál dolgoztak, és megtudtam, hogy nem Whitney az egyetlen, akinek nyoma veszett. Eltűnt cége két igazgatója, valamint egy fiatal munkatárs, aki az épületgondnoki feladatokat is ellátta. Azóta se hallották hírét egyikőjüknek sem. Én magam csak július végén utaztam el Pekingből, a fiunkat hoztam el az anyjához a nyári szünetre. Eltűnődtem: lehet, hogy én is eltűntem volna, ha még néhány hétig Kínában maradok?

A megmagyarázhatatlan eltűnések nem számítanak ritkaságnak Kínában, ahol a Kommunista Párt a hatalom egyetlen birtokosa. Jóllehet a kínai alkotmány rögzít emberi jogi biztosítékokat, a párt ügyészei fittyet hánynak ezekre a paragrafusokra, és a leggyatrább ürügyekkel elfoghatnak és a végtelenségig őrizetben tarthatnak bárkit. Manapság a kínai kommunista ügynökök még külföldön is lecsaphatnak emberekre, ha hírlapkiadók, üzletemberek, könyvkereskedők és disszidensek kerülnek a célkeresztbe. Hallunk eleget az amerikaiak visszás módszereiről, ha valakire rávetül a terrorizmus gyanúja. Hát Kína sem marad adós a maga változatával.

Felhívtam Whitney szüleit, de nem tudtak semmit. Puhatolóztam barátoknál és a Kommunista Párt olyan vezető tisztségviselőinél, akik neki köszönhették magas pozíciójukat. Senki se volt hajlandó közbenjárni az érdekében. Annyira tartottak attól, hogy Whitney ügye őket is besározhatja, és annyira féltek a párt Központi Fegyelmi Vizsgálóbizottságától – mivel arra jutottam, hogy ez a szervezet tarthatja fogva Whitney-t –, hogy óvakodtak segítőkésznek mutatkozni. Minél többet kérdezősködtem, annál inkább erősödött bennem a felismerés, hogy a kínai pártrendszerben dolgozók minden egyes emberi kapcsolatukat a nyereség és veszteség alapján teszik mérlegre. Whitney rendkívül hasznos volt a barátai számára. Tucatjával intézett el előléptetéseket a Kínai Kommunista Pártban és a kormányban. Egyengette a karrierjüket, és számtalan órát töltött azzal, hogy terveket kovácsolt velük a következő lépésekről. De most, hogy Whitney veszélybe került, számukra már csak ballaszt volt, holtsúly, amitől meg kell szabadulniuk.

Miközben lázasan törtem a fejem, mitévő legyek, hogyan találhatnám meg a volt feleségemet, a fiam anyját, a nőt, aki oly meghatározó szerepet játszott életem alakulásában, elgondolkoztam az elmúlt éveken, a hihetetlen események láncolatán, amelyek idáig vezettek.

Amikor Whitney eltűnt, vagyona hatalmasabb volt, mint amiről bármelyikünk is álmodhatott volna kapcsolatunk hajnalán. Patriarchális társadalom ide, patriarchális társadalom oda, ez a rendkívüli tehetséggel megáldott nő páratlan hozzáértéssel játszott az új idők Kínájának rulettszerű politikai miliőjében, és szövetsége egy politikai titán családjával mesés sikerekhez segítette. Aztán egy nap nem jött be a számítása. Azt hitte, kiismeri magát Kína valóságában, de tévedett. Én voltam az üzlettársa és a férje. Együtt jutottunk el a csúcsig. Ez itt az én történetem, és az övé is.

Első fejezet

Ha a származásomat nézzük, egyáltalán nem tűnt valószínűnek, hogy a 21. század fordulóján fontos pozíciót fogok majd betölteni Kína politikai és gazdasági életében. Nem születtem bele a vörös arisztokráciába, a szüleim nem tartoztak abba a kommunista elitbe, amelyik 1949-ben magához ragadta a hatalmat. Távolról sem. A személyiségem sem tűnt éppenséggel alkalmasnak a szerepre.

1968 novemberében születtem Sanghajban egy olyan családba, amelynek egy részét a kommunisták hatalomra jutása után üldözték Kínában, a másik részét viszont nem. A kommunista doktrína szerint „öt fekete kategória” létezett: földbirtokos, nagygazda, ellenforradalmár, osztályidegen és jobboldali. Az 1949-es kommunista forradalom előtt apai ágon az őseim földbirtokosok voltak. Kétszeresen megbélyegzettnek számítottak, ha figyelembe vesszük azt a súlyosbító körülményt, hogy rokonaik éltek külföldön. Bárhol máshol a világon ezek a tényezők elismerést váltottak volna ki, de az ötvenes-hatvanas évek Kínájában a gazdasági siker és a külhoni kapcsolatok csak arra voltak jók, hogy az embert „született pártütőnek” könyveljék el. A család alacsony státusa miatt apám nem járhatott jó iskolákba – ez pedig olyan haragot oltott belé a világgal szemben, amely végigkísérte egész életében.

Apám felmenői földbirtokos középnemesek voltak, a Jangce folyó deltájában elterülő kisvárosból, Szucsouból származtak, amelyet fényűző kertjei és festői csatornái miatt Kína Velencéjének is neveznek. A családi legendárium úgy tartja, hogy a Csang Kaj-sek nacionalista hadserege ellen harcoló kommunista csapatok közeledtének hírére a Shum klán az összes értéktárgyát a családi birtokon álló egyik kútba dobta. A földterületet ezt követően elkobozta a kommunista kormány, és ma egy állami tulajdonban lévő kórháznak ad helyet. Sok évvel ezelőtt, egy családi találkozón egy idős rokon egészen pontosan leírta nekem a helyszínt, és megpróbált rávenni, hogy ássam ki a kincset. De mivel a kínai kormány állami tulajdonnak tekint mindent, ami a föld alatt van, nem álltam kötélnek.

Apai nagyapám neves ügyvéd volt a forradalom előtt Sanghajban. Amikor a kommunisták magasabb fokozatba kapcsoltak, nagyapámnak, sok más jómódú emberhez hasonlóan, lett volna lehetősége arra, hogy elszeleljen. Visszariadt azonban a kilátástól, hogy alantas menekült legyen. Az ő szemében Hongkong, a sanghaji migránsok kedvenc végcélja nem ért fel szülővárosával, amelyet ekkor a Kelet Párizsaként emlegettek. Felült a kommunista szólamoknak, hogy a párt partnerként tekint a tőkésosztály tagjaira egy „új Kína” megépítésében, és otthon maradt.

Apám sose bocsátotta meg neki ezt a végzetes döntést. Apja gyanútlanul hitt a pártnak, és ennek ő itta meg a levét, ráment a fiatalsága. 1952-ben a kommunista hatóságok bezáratták nagyapám ügyvédi cégét, és kirakták az egész családot, apámat és még két fiút és egy lányt a háromszintes sanghaji sorházukból, amelyet nagyapa aranyrudakért vásárolt a forradalom előtt. Nagyapám mindenkit visszavitt Szucsouba. Mindenkit, kivéve a tízéves apámat, akiről az a döntés született, hogy maradjon Sanghajban, és járja ki az általános iskolát.

Az elkövetkező néhány év nehéznek bizonyult. Apám folyamatosan ingázott az egyik rokontól a másikig, kosztért és kvártélyért kuncsorogott. Nemegyszer éhesen feküdt le. Egy nagybácsi különösen kedves volt hozzá, jóllehet a forradalom vele is alaposan elbánt. A kommunista hatalomátvétel előtt sikeres üzletember volt, ám miután államosították a vállalatát, riksahúzónak osztották be az egyik gyárba, amely eredetileg az ő tulajdonában állt. A kommunisták mesterien értettek ahhoz, hogyan rombolják le az ember legbecsesebb tulajdonságait: a méltóságát és az önérzetét.

Apám megtanulta, hogy egy kommunista országban egy kapitalista ügyvéd ivadékának leszegett fejjel kell járnia. A nélkülözések szívóssá tették, képes lett arra, hogy támasz nélkül is boldoguljon. Megpróbáltatásai azonban csak tovább tüzelték apja iránti haragját, amiért nem menekítette ki a családot Kínából.

A sanghaji évek alatt megtapasztalt éhezés és magány rányomta a bélyegét apám kapcsolatára a többi emberrel. Gyűlölt elfogadni bármit bárkitől, és rögeszméjévé vált, hogy csak magára számíthat. Ugyanez a szemlélet vert gyökeret bennem is, és még ma is rossz érzéssel tölt el lekötelezettnek lenni. Csak később, miután találkoztam azzal a nővel, aki a feleségem lett, tanultam meg, hogy ez az érzés elszigetel másoktól. Ha az élet hullámvasútján sosem fogadsz el szívességet, mondta Whitney, akkor más se fog szívességet kérni tőled, és sosem fogsz kiépíteni mélyebb kapcsolatokat. Jóllehet hosszú éveken át féltem apámtól, most már magányos alaknak látom, aki egymagában csatázott a világgal.

Hátrányos származása miatt apám nem juthatott be a jobb egyetemekre. Egy tanítóképző főiskolán kapott helyet Sanghajban, ahol kínai nyelvet és irodalmat tanult. Korosztályához képest magas volt, több mint 180 centi, játszott a főiskola röplabdacsapatában. Konok szorgalma és atletikus testalkata nem kerülte el anyám figyelmét. A tanítóképző főiskolán jöttek össze 1962-ben. Anyám szintén feltűnő jelenség volt, kínai mércével magas a maga 172 centijével, és ugyancsak sportoló: rövidtávfutó. Az akkori idők postabélyeg méretű fekete-fehér felvételén kifejezéstelen arccal néznek a kamerába drapp színű Mao-zubbonyaikban – ettől függetlenül szép párt alkottak.

Fordította: Tábori Zoltán

Desmond Shum: Kínai rulett.
Igaz történet hatalomról, korrupcióról és bosszúról
Libri Kiadó, Budapest, 2022
288 oldal, teljes bolti ár 4299 Ft