Lucinda Riley: Bűntény az internátusban (részlet)

Prológus

St. Stephen’s Gimnázium, Norfolk
2005. január

Ahogy az alak felment a végzősök zegzugos folyosókról nyíló, cipősdoboznyi méretű szobáinak otthont adó emeletére, csupán az ódon öntöttvas fűtőtestek kattogása és neszezése hallatszott, amelyek már ötven évvel ezelőtt is csak nehezen bírták befűteni az épületet és átmelegíteni annak lakóit.

A Fleat-ház, amely az iskolát alkotó nyolc tömb egyike volt, annak építtetőjéről, az intézmény százötven évvel korábbi igazgatójáról kapta a nevét. A lakói által csak Fleapitként, azaz Bolhafészekként emlegetett, vörös téglából emelt, lehangoló látványt nyújtó viktoriánus építményt közvetlenül a háború után alakították át kollégiummá.

A már nagyon is időszerű felújítás során a Fleat-házra került sor utolsóként. A tervek szerint fél éven belül felszedik a folyosókat, a lépcsőket, a hálószobákat és a közösségi tereket borító elnyűtt, fekete linóleumot, az elsárgult tapétát lecserélik magnóliaszínűre, az ősrégi zuhanyozókba pedig csillogó acélszerelvények és ragyogóan fehér csempék kerülnek. Minderre az egyre nagyobb elvárásokat megfogalmazó szülők igényeinek a kielégítése miatt volt szükség, akik ragaszkodtak hozzá, hogy gyermekeik már-már szállodai körülmények között tanuljanak és éljenek.

A hetes számú szoba előtt az alak megtorpant és fülelt. Bár, péntek lévén, az emeleten lakó nyolc fiú már bizonyára rég felkerekedett, hogy a közeli Foltesham városkájában található kocsmába menjen, azért nem ártott az óvatosság. Mivel semmilyen neszt nem hallott, az alak lenyomta a kilincset, és a szobába lépett.

Miután halkan becsukta maga mögött az ajtót, és villanyt kapcsolt, az illetőnek nyomban megcsapta az orrát a kamaszokra jellemző, átható szag: a szennyes zoknik, az izzadság és a tomboló hormonok keveréke, amely valósággal beette magát a Fleat-ház falaiba.

A bűz által felidézett kellemetlen emlékek hatására az alak megremegett, és majdnem elesett a padlóra hányt ruhakupacban. Fogta a szobában lakó fiú szekrénye tetejére kikészített két fehér tablettát, kicserélte azokat két hasonló pirulára, majd sarkon fordult, lekapcsolta a villanyt, és távozott.

Az egyik közeli lépcsőn közlekedő, pizsamás alak nyomban megdermedt, amint meghallotta a lépteket. Rémülten a lépcsőfordulóban található, sötét mélyedésbe húzódott. Bárki, akit tíz óra után rajtakaptak, hogy nem a szobájában tartózkodik, büntetésben részesült – márpedig ő eleget szenvedett már aznap.

Ahogy mozdulatlanul állt a sötétben, a szíve vadul kalapált, miközben a szemét is behunyta, mintha az bármit is javítana a helyzeten. Lélegzet-visszafojtva fülelt, ahogy az illető felment a lépcsőn, alig néhány centire a feje fölött, majd megkönnyebbülve hallgatta az egyre távolodó lépteket. Ezután, még mindig remegve, előmászott a rejtekhelyéről, és gyorsan a szobájához osont. Ágyba bújt, majd megnézte az időt az ébresztőóráján. Az izgalomtól még jó ideig nem jött álom a szemére, így aztán a fejére húzta a paplant, és végre szabadjára engedhette a könnyeit.

Körülbelül egy óra múlva Charlie Cavendish benyitott a hetes számú hálóba, és az ágyra vetette magát.

Mivel már elmúlt tizennyolc, ráadásul péntek este volt és mindössze tizenegy óra, úgy érezte magát, mint egy szaros ketrecbe zárt nyúl.

Mi több, másnap reggel hétkor a kápolnában kellett lennie. A félév során eddig kétszer is ellógta az áhítatot, ezért nem engedhette meg magának, hogy harmadszor is hiányozzon. Millarral kapcsolatban így is behívatta már magához Jones. Annak ellenére, hogy az igazgató a kirúgást is kilátásba helyezte, ha nem változtat a viselkedésén, Charlie-t bosszantotta, hogy azt várják tőle, legyen jó fiú. Az apja egyértelműen az értésére adta, hogy nem nyújt neki anyagi támogatást az általa tervezett tanulmányi szünethez, ha nem szerez tisztességes jegyeket az érettségin, valamint vállalható bizonyítványt.

Márpedig az rohadt nagy szívás lett volna.

A férfi eleve nem támogatta, hogy Charlie egy évvel később kezdje meg az egyetemet. Teljes mértékben elutasította a kicsapongás minden formáját. A gondolat, hogy a fia egy thaiföldi tengerparton lebzsel, minden bizonnyal bedrogozva, egyáltalán nem illett az elképzeléseihez, már csak azért sem, mert mindezt az ő pénzén valósítaná meg.

Közvetlenül a tanév megkezdése előtt volt egy oltári nagy veszekedésük Charlie jövőjét illetően. A sokat foglalkoztatott londoni ügyvéd, William Cavendish mindig is azt hitte, hogy egy nap a fia az ő nyomdokaiba lép. Ezzel szemben Charlie-nak ez soha eszébe sem jutott.

Aztán a kamaszévei vége felé belenyilallt a felismerés, mit is várnak el tőle – látszólag teljesen függetlenül attól, ő mire vágyna.

A srác mindig is úgy tekintett magára, mint aki bármilyen helyzetben feltalálja magát, és csakis a kalandnak él. Imádott mindent, ami veszélyesnek számított. Ha csak rágondolt, hogy az egész életét az ügyvédi kamara merev és fojtogató légkörében kell töltenie, egyből a rosszullét környékezte.

Különben is, az apja „előmenetelről” alkotott elképzelése teljesen idejétmúlt volt. Manapság bárkiből lehetett bármi. A szülei nemzedéke másról sem bírt süketelni, mint egy „tiszteletre méltó életről”.

Charlie DJ akart lenni, és arra vágyott, hogy Ibizán stírölhesse a táncparketten vonagló, félmeztelen csajokat. Ez már igen! Nem beszélve arról, hogy rengeteget lehet keresni lemezlovasként.

Nem mintha valaha is anyagi gondokkal kellene szembenéznie. Hacsak a még mindig facér, ötvenhét éves nagybátyja hirtelen úgy nem dönt, hogy utódokat nemz, Charlie lesz a több ezerhektáros családi birtok várományosa.

Azzal is voltak ám tervei. Elég lenne csak eladnia néhány hektárt valami ingatlanfejlesztőnek, és máris nagyot kaszálna vele.

Nem is annyira a jövője miatt aggódott, sokkal inkább az nyomasztotta, hogy a sóher faterja miatt a jelenben vannak anyagi problémái.

Fiatal volt, és élvezni akarta az életet.

Ezek a gondolatok kavarogtak Charlie Cavendish fejében, ahogy automatikusan az ötéves kora óta minden este bevett két tabletta után nyúlt, majd fogta a pohár vizet, amelyet a prefektusa hagyott neki ott.

A nyelvére helyezte a két pirulát, nagyot kortyolva lenyelte őket, majd az ágya melletti szekrényre tette a poharat.

Egy percig semmi sem történt, miközben Charlie sóhajtozva rágódott a helyzete igazságtalan mivoltán. Aztán hirtelen, eleinte alig észrevehetően érezte, hogy remegni kezd.

– Mi a…?!

Az egyre erősödő remegés idővel kontrollálhatatlanná vált, és Charlie torka szűkülni kezdett. Immár kétségbeesetten eltántorgott az ajtóig, miközben értetlenkedve levegő után kapkodott.

Megragadta a kilincset, lenyomni azonban már nem tudta. Az egyik kezét a nyakához emelve, habzó szájjal, félig eszméletlenül elterült. Ahogy egyre kevesebb oxigénhez jutott a szervezete, a testét pedig átjárta a méreg, a létfontosságú szervei sorra felmondták a szolgálatot. Végül a belei is elernyedtek, és a Charlie Cavendishként ismert fiatalember immár megszűnt létezni.

Fordította: Tóth Bálint Péter

Lucinda Riley: Bűntény az internátusban
General Press Kiadó, Budapest, 2023
416 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft