Az egyik kéz üt, a másik simogat – csak nem kértük | Női sorsok (ezúttal is) a 35. Thealteren

Tóth Anett |

Mára a háborúk fegyverré tették a szexuális erőszakot. Nemzeteken és nemzedékeken átívelő, embereket láthatatlanul is összekötő, szinte elkerülhetetlen traumává. Az áldozatok hangját sokszor igyekeznek elnémítani, mégis vannak, akik nem hallgatnak, és elmesélik a történeteket – még ha azok erős gyomrot és sok türelmet igényelnek is. Egy ilyenre is sor került a 35. Thealteren. 

A Kislányom, mondd, hogy nem igaz! a háború rémségeit három különleges színésznő tolmácsolásában mutatja meg Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni és Polcz Alaine szövegeit felhasználva. A dokumentarista koncert-színház a második világháborút idézi fel, ám itt a frontvonal helyett koszos pamlagok és pincék felől világítja meg. Ezúttal a legkevesebb figyelemre méltatott háborús bűn, a szexuális erőszak kerül a középpontba. Három különböző korú színésznőt láthatunk – Döbrösi Laura, Levko Esztella és Száger Zsuzsanna – és ez remekül példázza, a női test és személyiség elleni agresszió nem válogat.

Mindhármuktól eltérő, de egyaránt remek játékot láthatunk. Sokszor szenvtelenül, szemrebbenés nélkül, szinte derűsen beszélnek a testi és lelki nyomorról, mintha az efféle tettlegesség természetes lett volna. Mert akkor az is volt, s ma sok helyen még mindig az.

Döbrösi olykor kislányos, de rendkívül kifejező, karakán, Száger szenzitív, még Levko kellően elfogulatlan, ugyanakkor empatikus. A szövegek tárgyilagosak, meglepő módon elbírják a fekete humort és a cinizmust is, ami segít picit eltávolodni, és amivel könnyebb a téma felé fordulni, hogy ne tépázzon meg annyira.

A darab tényszerűen avat be a rémes részletekbe. Kilencven perc éppen elég, hogy a nézőnek az előadás után okozzon egy álmatlan éjszakát, és ahhoz is, hogy megfőjön a leves csipetkével – mert szó szerint ez történik a színpadon. Bár kicsit ambivalens érzéseket vált ki, hogy a forró leves illata árad, míg hallgatjuk a történeteket, amiktől az ember gyomra összeszűkül. De hát az éhezés is visszatérő elem, s az illatfelhő legalább kicsit megmelegít, míg harsognak a rideg orosz katonadalok.

Ezeket a Soharóza kórus – Dóra Emese, Horváth Réka, Jankó Dániel, Karosi Roland, Kertész Endre, Kégl Lóránt, Kovács Boróka, Sipos András, Tárnoki Tamás, Varga Zsuzsa – adja elő. Sajátos a hangulat: az orosz és magyar dalokkal éreztetik a két nemzet együttélését a háborús időkben, és közben remekül példázzák, hogy az életnek nem volt olyan szintje, ahova ne tették volna be a lábuk az oroszok. Hol tolakodóan lépnek fel, hol visszavonulnak, s közben azt az illúziót keltik, hogy nem is rossz a jelenlétük.  Az ebédlőasztal ezzel szemben maga a biztonságos közeg a viaszosvászon terítővel meg a villanyrezsóval, ami körül a nők kiadhatják magukból a fájdalmas emlékeket.

Öröm az ürömben, hogy az előadás kikerül egy fontos kérdést, amit a cím is sugall: miért is nem illik beszélni erről a témáról. Nem reflektálnak rá, eleve adottnak veszik, hogy erről nem szívesen beszélnek. A szégyen akaratlanul is örökre ott marad. Mégis szenteltek neki egy darabot. Ennek ellenére a téma számos más fontos aspektusát boncolgatja Gardenö Klaudia rendező, például a nagy fokú túlromanticizálást, mikor az erőszakot elszenvedő az idő múlásával enyhíteni próbálja saját traumáit efféle mondatokkal: „Legalább gyengéden fektetett a pamlagra, legalább utána megvigasztalt” – és hasonlókkal. Ugyanakkor a színésznők remekül ábrázolják azt a fajta realitásérzéket is, aminek segítségével más férfiakról sem tételeznek fel jobbat. Hiszen amit egy orosz katona megtesz a hazájától távol, azt megteheti egy német is vagy épp egy magyar: a szexuális erőszak egy háborús fegyver bármely nemzet katonái körében. (Lásd erre Sofi Oksanen könyvét: Ugyanaz a folyó. A szerk.) A lényeg: az egyenruha és a lehetőség.

A darab nem démonizálja túl az orosz katonákat. Árnyaltan érintik a kikerülhetetlen „háborús ösztönök” felfogást is. Vagyis az agressziót nem bocsátják meg nekik, de elismerik emberségüket bizonyos szituációkban. Elhangzik, hogy az öregeket és a gyerekeket nem bántják, és amit valakitől elloptak, azt esetleg másnak odaadják. Ez a fajta együttlétezés, a közös étkezések, ahogy beintegrálódtak ezek a katonák a nők mindennapjaiba – bizony igen sokkoló. Az esetenkénti jó cselekedetek persze nem változtatnak a tényeken, hogy számos nő gerince tört meg vagy el a nem kívánt aktus alatt, vagy kellett abortuszt elszenvednie áldatlan körülmények között. Az áldozathibáztatásra is árnyaltan kitér a darab, nem maradhat el a jól ismert „miért hagytad magad?”.

Mindezek mellett öröm látni, hogy az előadás nem áldozatokat, hanem erős nőket láttat, akik túléltek megannyi szörnyűséget, s azok mégsem ölték ki belőlük az empátiát és a reménykedést. Mert minden túlélhető…

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az élet ugyanabban a mederben folyik majd tovább.

Fotók: thealterphoto2025

Kislányom, mondd, hogy nem igaz!
történetek a hátországból
dokumentarista koncert-színház
Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Napló és
Polcz Alaine Asszony a fronton c. művei alapján a szöveget színpadra alkalmazta:
Hársing Hilda
Látvány: Erős Hanna
Zenei vezető: Kaszab Sebő
Koreográfia: Ferenczy-Nagy Boglárka
Rendező: Gardenö Klaudia
A Sarolta Kulturális és Közéleti Tér
és a Soharóza közös produkciója.