Christopher Clarey: A harcos (részlet)

Rafael Nadal bal kezével próbálta leírni a nevét, és nem lett szép a végeredmény. Próbálta bal kézzel megmosni a fogát, és nem volt könnyű. Próbálta bal kézzel eldobni a dartsnyilat, és el sem találta a táblát.

Nadal erőfeszítéseit megörökítették az utókornak egy rövid videóban, amelyet a Nike adott ki Spanyolországban, 2008-ban, legnagyobb teniszsikereinek évében.

Vicces módon illusztráltak egy paradoxont. Nadal úton volt afelé, hogy a bolygó legnagyobb férfi teniszezőjévé váljon, annak ellenére, hogy nem is a domináns kezére támaszkodott.

„Szinte mindenben jobbkezes vagyok” – mondta egyik első interjúnkban, miközben jobb kezével feldobott és elkapott egy teniszlabdát, hogy hangsúlyozza mondandóját.

Ez vonatkozik a golfra is, ami régi szenvedélye a teniszpályán kívül. Viszont nem így van a fútbolnál, ami teljesen egyértelmű mindenkinek, aki látta őt a labdával Indian Wells gyepén, vagy nézte a 2008-as, Spanyolországban megrendezett jótékonysági mérkőzést, ahol többször is betalált Iker Casillasnak, a spanyol nemzeti válogatott kapusának.

Nadal fürge és erős a bal lábával, de a gyengébbik jobbal is nagy károkat tud okozni. És a futballban mutatott ügyessége keltette fel Toni nagybátyja figyelmét, amikor azon töprengtek, hogyan fejlesszék minél magasabb szintre Rafa teniszét.

Volt egy nagy gondjuk.

Miután hároméves korában először ütögetett Tonival, Rafa kifejezetten egy kétkezes fonákot, és mellé – egy ilyen korú gyereknél egyáltalán nem szokatlan módon – egy kétkezes tenyerest. „Egyszerűen még nem volt elég erős hozzá, hogy egy kézzel üssön” – mondta Toni.

A legmagasabb szinten nagyon kevés teniszező üt mindkét oldalról két kézzel, de ennek a kis csoportnak van néhány nagyon illusztris tagja: Pancho Segura, Frew McMillan, Gene Mayer, Szeles Mónika, Byron Black, Marion Bartoli, Peng Suaj, Hszie Su-vej és a bársonyhangú francia Fabrice Santoro, akire a pályán mutatott bűvészmutatványai miatt jogosan ragasztották rá a „Mágus” becenevet.

Bartoli a 2013-as wimbledoni tornán meglepetésszerű győzelmet aratott női egyesben. Szeles, a honosított amerikai, aki az egykori Jugoszláviában nőtt fel, mielőtt Floridába költözött, az egyik legnagyobb női játékos volt, aki kétkezes ütéseivel felszálló ágban támadta a labdát, és a nőknél egészen szokatlan módon folyamatos nyomást alkalmazott. Szeles még magasabbra is emelkedhetett volna, ha nincs az a szörnyű késes támadás a hamburgi pályán, 1993 áprilisában, amelyért lelki nyugalmával, valamint pályafutásának két évével fizetett.

Az ember azt gondolhatná, hogy Nadal gyorsaságával és kivételes atletikusságával könnyedén kompenzálhatja a kisebb kinyúlást az ütéshez, ami természetes velejárója a kétkezes alapütéseknek. Viszont ez nem lett volna optimális megoldás, és a férfi teniszezőknél nincs is sok megnyugtató példa rá.

Gene Mayer 1980-ban elérte a világranglista negyedik helyét. Fabrice Santoro 2001-ben, legjobb évében, a tizenhetedik helyig jutott. Ám olyan férfi teniszezőnek, aki mindkét oldalról két kézzel ütött, nem sikerült az első helyre felkapaszkodnia, és Grand Slam-tornát sem nyert. „És nehéz elképzelni, hogy te leszel az első” – mondta Toni az unokaöccsének.

Amikor Rafa tízéves lett, Toni – miután konzultált Jofre Portával, egy mallorcai edzővel – arra kezdte őt ösztönözni, hogy csatlakozzon a fősodorhoz, és váltson át egykezes tenyeresre.

Hogy melyik kezét használja, az végső soron Rafael döntése volt, de unokaöccse futballban mutatott rúgáspreferenciája alapján Toni meg volt győződve, hogy a bal kéz a megfelelőbb választás, és úgy érezte, akkor ad bele nagyobb erőt a kétkezes ütésekbe is, amikor bal oldalról lendít.

„Egyszerűen ezt tűnt a természetesebb oldalának. Annak kellett a tenyeres oldalnak lennie.”

Az átszokás a balkezes tenyeresre fokozatosan ment végbe, rövid edzésekkel kezdődött a szerény manacori salakos pályán. A döntés nemcsak Rafael játékát változtatta meg, de magát a sportágat is.

Végül ez a tenyeres lett az az ütés, ami meghatározta őt. Ez teremtette meg az alapot salakos dominanciajátékához és a többi borításon elért sikereihez. Patrice Hagelauer, a nagyszerű francia edző számára, aki 1983-ban Roland Garros-győzelemhez segítette Yannick Noah-t, Nadal tenyerese inkább volt suhintás, mint ütés. Én inkább balkezes ostorcsapásnak láttam.

Ha megkérdezed Nadalt, melyik ütést kedveli a legjobban, habozás nélkül válaszol. „A tenyerest, nem is kérdés. Amikor jól játszom, valódi örömöt szerez. Érzem, hogy tudom kontrollálni. Azt teszek vele, amit akarok.”

Darren Cahill Nadal tenyeresét „az általam valaha látott egyik legfigyelemreméltóbb ütésnek” nevezte

„A puszta fizikája miatt – magyarázta Cahill – A pörgetés, amit beletesz, a kézsebesség és az a tény, hogy jobbkezesként ilyen gyorsaságra képes ballal, egyszerűen lenyűgöző. Maga a gyönyörűség.”

„Ádáz” gyönyörűség, hogy egészen pontosak legyünk. A nadali tenyeres – a hozzá tartozó nyögéssel együtt – a harciasság kifejeződése volt, arra tervezték, hogy romboljon. Sokkal inkább tűnt kézművesnek, mint gépi precizitásúnak; nyersnek és rusztikusnak, mint letisztultnak. Több mozgó rész volt benne a feltétlenül szükségesnél. De az egyéni jellemzőkkel együtt is egyike volt a hosszú sporttörténelem legfélelmetesebb fegyverének. Nadal olyan pörgetést tett bele, ami akkorát rúgott, mint egy második szerva. Vagy éppen kilapította az ívet, és figyelmeztetés nélkül lecsapta a vonalra a labdát. De a leghalálosabb támadás az volt, amikor tett néhány higanyszerű tánclépést jobbra, és ütött belőle egy bentről kifelé tenyeres nyerőt. És amikor már sikerült volna alkalmazkodnod ehhez a kellemetlen valósághoz, visszafogta az ütőjét, és vajpuha nyesése elérhetetlen távolságban pattant a salakon.

A váltáshoz idő kellett.

„Az első torna, amit balkezesként játszott végig, meglehetősen problémásra sikeredett – emlékezett vissza Toni. – De meg kellett tenni ezt a lépést.”

Az eredettörténet az évek során valamelyest átalakult. Toni azt szokta mondani, ő döntötte el, hogy Rafael balkezes teniszező legyen, mert tisztában volt ennek előnyeivel. A balkezes játékosok meglehetősen ritkának számítanak a profi teniszben, a száz legjobb játékos nagyjából tizenöt százaléka tartozik ebbe a csoportba, és szélesebb merítésnél is hasonló a helyzet. A társadalomban még kisebb a számuk, körülbelül tizenegy százalék.

Az újdonság hatása azonban valós, és a nagyon kifelé nyesett adogatás bal oldalról – ahonnan a legtöbb kritikus pontot megjátsszák – valódi aduász lehet, mert megnyitja a pályát.

„Te ismered Tonit, rengeteget tréfálkozik – mondta nekem Jofre Porta Mallorcán. – Mindenkinek azt hangoztattam, hogy Toni döntése volt Rafa váltása bal kézre, ezért sokan úgy döntöttek, ők is kezet váltanak csak amiatt, amit Toniról mondtam. Egyszer Írországban voltam, és találkoztam egy sráccal, aki nem tudott jól játszani, mire megkérdeztem tőle: »Miért nem próbálod meg a másik kezeddel?« Azt felelte: »Valójában jobbkezes vagyok, de apám azt mondta, a ballal kell játszanom.« Istenem! Ez a Rafa-sztori rengeteg problémát generált. Aztán egy nap Toni azt mondta: »Nem, ez nem igaz. Rafael választott kezet, nem én kényszerítettem!« Én meg: »És ezt csak most mondod? Az emberek azt hiszik, meghibbantam!«

Porta azonban látott logikát a váltásban, mert Rafael fiatal volt, és már addig is ballal adogatott. A nagybátyja szerint Nadal akkoriban még egyik kezével sem tudott jól szerválni, és a bal tűnt a kisebbik rossznak. Toni azóta elismerte, hogy a döntés valószínűleg korlátozta Rafael szervakapacitását a pályafutása során. Néhány edző felfigyelt rá, hogy a pronáció – a csukló és az alkar elforgatása a labda megütésekor – nála nincs úgy optimalizálva, mint a legtöbb világklasszis adogatónál. Más specialisták, például a sportpszichológus Mark Kovacs, nem vettek észre ilyen hiányosságot.

„Ezért tud kizökkenni a ritmusából adogatásnál – elmélkedett egy alkalommal Thierry Tulasne, az egykori francia játékosból lett edző. – A mozgása nem automatikus vagy spontán. És ezért van szüksége olyan sok időre adogatás előtt, hogy az agya fel tudja dolgozni a megfelelő mozdulatsort.”

Nadal a maga furcsaságaival és világklasszis tehetségével kétségtelenül különcnek számít, de a teniszben nagyszerű társaságnak örvend, ha a nem domináns kézzel való dominanciáról van szó. Ez részben azért van, mert a legjobb teniszezők általában nagyon korán elkezdik a sportot, néha még azelőtt, hogy egyértelműen kialakulna a kézdominancia. Dr. Mininder S. Kocher, a Harvard Medical School sportorvosi részlegének aligazgatója azt nyilatkozta a New York Timesnak, hogy a jobb- vagy balkezesség „általában két-három éves korban mutatkozik meg, és öt-hat éves korra fejlődik ki”, de hozzátette, hogy néha „nem integrálódik teljesen nyolc-kilenc éves korig.”

Azokat a játékosokat, akik háromévesen kezdtek teniszezni, ez kissé összezavarhatja: az olyanokat, mint Nadal vagy Angelique Kerber, az egykori német világelső, aki természetes jobbkezes, de bal kézzel kezdett el játszani, és aztán úgy is maradt.

A természetes balkezesek sokkal gyakrabban válnak jobbkezessé. Ez volt a helyzet Carlos Moyànál is, Nadal zsinórmércéjénél, az első mallorcai játékosnál, aki a világranglista élére tudott állni.

„Senki nem kényszerített; egyszerűen csak ezt a kezemet használtam, amikor három-négy évesen elkezdtem teniszezni – mondta Moyà. – Lehet, hogy valaki éppen így adta a kezembe az ütőt.”

De játékos pályafutása végére Moyà már azt kívánta, bárcsak máshogy adták volna oda neki. „Ha újrakezdhetném, balkezes lennék.”

Nadal fejlődését látva biztosan még több okát látta, hogy ezt a következtetést vonja le. Nadalt a korai időszakban más kiváló balkezesek is segítették. 2005-ös kitörésének évében Marcelo Rios óta ő lett az első balkezes játékos, aki bejutott a top 10-be.

Federer üdvözölte Nadal megérkezését, és azt mondta, sokkal érdekesebbé és vonzóbbá vált a játék azáltal, hogy egy balkezes is bekerült az elitbe – még ha ezért Roger nagy árat fizetett is…

Fordította: Novák Gábor

Christopher Clarey: A harcos. Rafael Nadal géniusza
21. Század Kiadó, Budapest, 2025
400 oldal, teljes bolti ár 7890 Ft