Ki a betegebb? | Marsha Norman: Jóccakát, anya / Bástya Színház

Bedő J. István |

Marsha Normannak, a most bemutatott dráma szerzőjének az életrajzát célszerű elolvasni, mielőtt a néző beül a Bástya Színház kéttenyérnyi nézőterére. A darabban ugyanis az ötvenes, de inkább hatvanas Thelma semmilyen, üres, értelmetlen élete mutatkozik meg elsőként, és az elfuserált családi viszonyokban kicsit már jártas néző egyre jobban ismeri fel az ismerősei életét. Talán csak egyes momentumokat, nem is az egészet, de ettől egyre jobban kezd viszketni mindene. És nem is csalódik, mert a továbbiakban egyre nagyobb elismeréssel tekint Marsha Normanra, aki éppen azt az elfuserálást hámozza ki hőseiből, ami a dráma első mondatában elhangzó végkövetkeztetést hozza ki Thelma lányából, a szép és eszes Jessyből: „Én öngyilkos leszek, anya.”

Ilyen kötelességtudó öngyilkosjelöltet még nem látott a drámairodalom. Jessy mindent előkészít, hogy Thelma az ő halála után mindent a helyén találjon. A lassanként kibomló beszélgetésből előbb kiderül, hogy Jessy epilepsziás, ki tudja, mióta előforduló kisebb és nagyobb rohamokkal, férjezett, majd elvált (pontosabban: elhagyott), és most anyja gondozásával tölti ki az idejét. Amúgy meg igyekszik teljesen elvonulni a világtól, nem hagyja el a családi házat, a ritkán érkező vendégek elől is a szobájába bújik.

És most, ennyi év után végre kérdéseket tesz fel, sőt válaszokat is kap. Ez a beszélgetés azonban már évtizedekkel elkésett. Most tudja meg, hogy anyja és apja sosem szerették egymást, nem Jessy ifjú feleségként elszenvedett lovas balesete váltotta ki a rohamait – szóval már csak az eltitkolások okait kell Jessynek kiszednie az anyjából. Ez maga a darab. És Thelma, ez a többé-kevésbé igyekvő, de szerethetetlen nőszemély hol ordítva, hol sírva, nyöszörögve végzi el halálba készülő lánya felvilágosítását.

Györgyi Anna Thelmaként lényegében belepusztul abba, hogy se hisztériás edénydobálással, se tiltással, se fenyegetéssel nem tudja megingatni a lánya döntését. Mert Jessy/Kiss Anna Gizella valami földöntúli nyugalommal fogadja Thelma dühkitöréseit, témaelterelő fecsegéseit, megoldási ötleteit. Ugyanis Jessy már eljutott arra következtetésre, hogy számára egyetlen dolog maradt, amiről önálló döntést hozhat: az élete. Alkalmas párt nem talált (a házasságba az anyja szuszakolta be), állást nem tud vállalni, mert a közösséget nem tűri, a rohamai pedig megakadályozzák az értékelhető munkavégzésben – végül még az anyja ápolása sem életcél számára.

Györgyi Anna valami bipolárisra emlékeztető módon vált át a feldobottságból az elkeseredettségbe, a dühkitörésből a megsemmisültségbe. Thelmának néha csak a keze rebben meg, máskor idegesen tömi szájába a bonbonokat, amikkel magát jutalmazza – vagy inkább kábítja. De még a tevékenységei is üresek, keresztrejtvényfejtés, horgolás. És tényleg nem érti, hogy mi a baj, ő mit rontott el, egyáltalán mi romlott el köztük – amire válaszként Jessy nem mondja ki, de tudja, ha kimondaná, Thelma akkor sem értené: MINDEN. Vajon milyen ez a Thelma? Talán testileg egészséges, csak az öregséggel járó elbutulás jön ki rajta? Vagy ellenkezőleg: beteg? Nem működik valamelyik agyi területe?

Kiss Anna Gizella végig egy megértő vagy inkább megbocsátó felnőttkorú gyermekként magyarázza éppen csak a legszükségesebbeket anyjának – de tudja, hogy Thelma ebből alig ért valamit, csak robot módjára igyekszik majd végrehajtani, azt is rosszul. És ha nem talál valamit, nem indul a mosógép, ha megtalálhatatlanul elbújik a mosópor, Jessy akkor is szelíd, akkor is eltökélten magyaráz, nem jön ki a sodrából. Pontosít, részletez, nyugodt marad, bármilyen reakciót kap Thelmától.

Marsha Norman valójában nem válaszolja meg a darabban a kérdéseket Thelma elmeállapotáról. Csak Thelma és egykor volt férje képtelensége a szeretetre, meg Jessy szeretetlensége okozta, hogy az utolsó nagy, megtisztító beszélgetés már szinte fölöslegesen hangzik el. Jessy – ahogy elhatározta, kilép az életből. Thelma/Györgyi megrázó hatású, amint ott marad az elsötétülő házban, és ugyanolyan üres fejjel, ahogy a nagy bejelentés előtt volt – ismét nem ért semmit. Csak most Jessy árván maradt cigarettatöltőjét csattogtatja a kezében.

Blaskó Borbála rendezőként ezzel a kamaradrámával hatalmas színészi feladatot tesz mindkettőjük vállára. A felületes, könnyű eszű, végletesen impulzív anya és az okos, mindent végiggondoló, higgadt, de problémákkal megvert lánya között nem párbeszéd zajlik, valójában elbeszélnek egymás mellett. Jessy konkrétumokat kérdez magukról, a szülei házasságáról, a rokonokról, és csak „mint alvadt vérdarabok” hullanak ki Thelma szájából a sokáig elhazudott igazság töredékei. De minden késő már.

Rákay Tamás nagyon egyszerű teret teremtett, amiben csak a fények emelik ki időnként a szereplőket – vagy lökik magányba őket. Thelma ruhája keresetten köpenyszerű – mintha a nylprint otthonka amerikai megfelelője lenne, Jessy pedig a laza selyemnadrág és a fényes blúz kombinációjában mintha már az angyalok közé távozásra készülne.

A színlap külön felhívja a figyelmet, hogy az anya-lánya párost valódi anya és lánya játssza. De ez másodlagos ahhoz képest, hogy két nagyon jó színésznő gyilkolja egymás lelkét a darabban.

Fotók: Kállai Tóth Anett

Részletek, jegyvásárlás