Norman Ohler: Kemény anyag (részlet)

I. Gyógyszer

Amikor Arthur J. Giuliani a Szövetségi Kábítószer-iroda (Federal Bureau of Narcotics, FBN) ügynökeként 1946. április 8-án Berlin amerikai szektorában kábítószer-felügyeleti ügynök lett, a harminchetedik évében járt. Beszélt egy kicsit franciául és olaszul – New York utcáin szedte fel –, de egy szót sem értett németül. Az egykori Nagynémet Birodalom fővárosa romokban hevert, a brit és az amerikai légitámadások ütötte sebek még mindenütt ott tátongtak rajta. A romváros titokzatos sziluettjében még ólálkodtak a múlt kísértetei, de közben már jelentkeztek a világpolitika jövendőbeli konfliktusai is; a város elgyötört lakosai kétségbeesetten kutattak a normális élet elérhetetlen kincse után. Berlin minden ellenőrzés alól kiszabadult, úgy látszott, hogy nem lehet szabályok közé szorítani, a romeltakarító női brigádoknak csak nagy nehézségek árán sikerült járhatóvá tenni az utcákat. Egy rom-metropolisz, amelyben emberek ezrei húzták meg magukat a törmelék között – többnyire munka nélkül – a kimerültség és az újrakezdés izgalmas lehetősége közepette.

A tönkretett gazdaság valóságos paradicsomot teremtett a seftelők és a csalók számára. A legszükségesebb árucikkek a feketepiacról érkeztek, ahol protézistől a harisnyakötőig mindent meg lehetett kapni. Ezek az illegális kereskedelmi helyek – több mint három tucat – keleten és nyugaton is megvoltak, a gyanakvás és a kétségbeesés egy leheletnyi aranyásó-hangulattal elegyedett bennük, és valódi megnyilvánulásai voltak annak a „tökéletes zűrzavarnak és cinizmusnak, amely ma Berlinben uralkodik” – ahogy azt a Washington Daily News1 írta.

Hershey’s csokiszelet, Graham keksz, Oreo, Butterfinger szelet, Jack Daniel’s: a háborúban kiéhezett németek ezekért a fogyasztási cikkekért odaadták a Leicájukat, de akár az egyik veséjüket is. Lovagkeresztemet egy Snickersért! Zsebórámat egy adag margarinért! A nők kicsinosították magukat, kirakatnak használták testüket. Fura alakok mászkáltak fel és alá, oda-odasutyorogva valamit a járókelőknek, csuklójukon órák sora, hosszú kabátjuk bélésén rengeteg kitüntetés, kalapjuk hetykén a tarkóra lökve, és lehetőség szerint mindig cigarettacsikk fityegett a szájuk sarkában. A szövetséges katonák kezükben lobogtatták a sok bankót – hazaküldeni nem volt szabad. „A bűnözés mind kiterjedésében, mind formáiban olyan méreteket öltött, amilyenre a nyugati kultúrtársadalmak történetében eddig még nem volt példa”, fogalmazta meg egy kortárs kriminológus. Megfigyelhető volt a „bűnözés amatőrösödése”. „Ebben a városban mindenkinek van titka. Mindenki csal és szélhámoskodik, mivel másképp nem tudna életben maradni.” A széles tömegek mindennapjaihoz hozzátartozott a törvénybe ütköző dolgok elkövetése, az alvilág ellenállhatatlan erővel vonzotta a polgári világ maradványait. A törvényeket nem tisztelték többé, a Hitler-diktatúra elmúlt, most már minden szabad volt: „Ebben a közegben a feketepiaci üzletelés a törvényszegések normális formáját jelenti.” Általánossá vált a capcarap: ez az orosz szó azt jelentette, hogy valamit – többnyire egy feltűnés nélküli, gyors kézmozdulattal – elcsórnak valakitől. Ekkoriban Berlinben mind a négy győztes nagyhatalomnak – az Egyesült Államoknak, a Szovjetuniónak, az Egyesült Királyságnak és Franciaországnak – rengeteg tennivalója akadt, mert ezt a várost már nem a náci hatalom, hanem az ősi ösztön, a túlélés ösztöne uralta. A szövetségesek a legkülönbözőbb feladatkörökre „munkacsoportokat” hoztak létre, többek között a minden kontroll alól kiszabadult drogkereskedelemre is.

Nagy problémát jelentett az a hatalmas mennyiségű narkotikum, amely a legyőzött Wehrmacht raktáraiból vagy a lebombázott házak romjai alól került elő, és amelyet rögtön forgalomba is hoztak. Kapható volt a Temmler cég metamfetamintartalmú Pervitinje, a Bayer heroinja, a darmstadti Merck cég kokainja – állítólag a világ legjobbja ‒, valamint az Eukodal, az az euforizáló hatású opiátszármazék, amely állítólag Hitler kedvence is volt, szintén a Mercktől. Nehéz életkörülményeik miatt egyre több ember nyúlt olyan szerekhez, amelyek segítettek nekik elviselni a mindennapi élet nappalait vagy éjszakáit. Az egyéb bűnözési formák száma 1946 első félévében 57%-kal nőtt, de a kábítószerrel kapcsolatos bűntettek 103%-os emelkedést mutattak. A feketepiacon „eszméletlen összegeket fizettek a csempészett drogokért: 20 márkát adtak egy morfiuminjekcióért, 2400 márkát 50 darab, 0,003 grammot tartalmazó kokaintablettáért”. Giulianit aggasztotta ez a magas árrés, mert „itt fogják majd felhasználni a náci alvilág profitjait”.

„Képzeljük el, hogy valaki 1776-ban a vadnyugaton egy hatékony hivatalt akar működtetni, és akkor nagyjából képet alkothatunk arról a dzsungelről, amelyben itt élünk”, írta elődje, Samuel Breidenbach a Washingtonba küldött utolsó levelében, aztán bedobta a törölközőt. Az utódot azonban nem lehetett egykönnyen kihozni a sodrából, ő bizony elszánta magát, hogy rendet teremt, és új drogtörvényt készít elő, amely egész Németországra kiterjed majd. Örömmel vállalta ezt a feladatot friss amerikai katonai egyenruhájában, kábítószer-felügyeleti ügynökként, annál is inkább, mivel a hadügyminisztériumtól kapott fizetése huszonöt százalékkal magasabb volt a civil béreknél. Giulianit nem zavarta, hogy a nagyhatalmak eközben a saját érdekeik szerint rángatták Berlint. Ő mint amerikai békét, jólétet és szabadságot hozott – mi lehet ebben rossz?

Nem mindenkiben keltett rossz érzéseket ez a zűrzavaros korszak. Hans Magnus Enzensberger, az akkor tizenhét esztendős író, akinek nem kellett visszamennie az iskolába – mert még nem kezdődött újra az oktatás –, úgy írta le az összeomlott világot, mint egy nagy oktatási intézményt. „Most iskola nélkül is sokat lehet tanulni a politikáról és a társadalomról: például megtanuljuk, hogy egy kormány nélküli ország egész kellemes hely lehet. Megtanuljuk, hogy a rendetlenség is lehet jó. A feketepiacon megtanuljuk, hogy a kapitalizmus mindig kínál lehetőséget a találékony embereknek. Megtanuljuk, hogy a társadalom olyasvalami, ami képes megszervezni önmagát, mindenféle központi parancs vagy irányítás nélkül. A szükség idején megtanuljuk, mik az emberek valódi szükségletei. Megtanuljuk, hogy az emberek igen rugalmasak, és jobb nem hagyatkozni az ünnepélyesen hangoztatott meggyőződéseikre. Egyszóval: az ínség ellenére is pompás ez az időszak, ha az ember fiatal és kíváncsi – az anarchia egy kurta nyara.”

Arthur Giuliani, aki Berlin-Zehlendorfban, az amerikai főhadiszálláson dolgozott, szintén nem tagadhatta elragadtatását, amit a szokatlan körülmények váltottak ki belőle. „Egyszerűen lehetetlen elképzelni, milyen mértékben vált rommá Berlin – írta Washingtonba. ‒ Talán évek elteltével majd ki lehet ásni valamennyi információt a pincékből, ahol most minden az alatt a tonnányi törmelék alatt hever, amely egykor a felettük álló épületeket képezte, de ezt az időt még nem látjuk.” Szorgos munkát végzett, hol elkobzott valamit, hol letartóztatott valakit, és tevékenységének bizonyítékait fényképekben küldte el a Szövetségi Kábítószer-iroda központjába. E felvételeken például egy pár magas sarkú női cipő látható, másokon autóajtók, amelyeknek kartámaszai tele voltak tömve kábítószerrel, kivájt burgonyák, egy Hershey’s kakaósdoboz, tele kokainnal… egy heroinos oldattal átitatott női bugyi. Egy preparált könyv, amely az olvasmányon túl egyéb táplálékot is tartalmazott az elme számára.

Az ilyen apró nyomozási eredmények azonban nem sok haszonnal jártak, hiszen a probléma strukturális jellegű volt. A régi náci hatóságok eltűnésével olyan légüres tér jött létre, amit jól ki tudtak használni az illegálisan kereskedők. Hogyan teremtsen itt rendet Giuliani? De aztán feltűnt egy reménysugár, méghozzá váratlan irányból: egy régi Gestapo-detektív, név szerint Werner Mittelhaus jelentkezett nála levélben. „Régóta szeretnék már írni Önnek, mert be akarok számolni a Birodalmi Kábítószer-ellenes Központ utolsó évekbeli tevékenységéről.” Mittelhaus ott dolgozott, és egyetlen kívánsága volt csupán: „Én magam is örömmel dolgoznék ismét a kábítószeres bűnözés felderítésében. Úgy vélem, hogy érdekli Önt ez a tevékenység itt, Németországban, és boldog lennék, ha a drogcsempészet elleni harcban a segítségére lehetnék.” Ajánlatát a következő szavakkal zárta: „Sohasem voltam tagja az SS-nek, csak az NSDAP-nek [a náci pártnak], a részlegem előírásainak megfelelően. Náciellenes állásfoglalásomat bizonyítani is tudom. Nagyon örülnék, ha kapcsolatba lépne velem.”

Giulianit ez a levél természetesen erkölcsi dilemma elé állította: segítségül hívjon-e egy egykori nácit, hogy annak tapasztalataiból profitálva könnyebb legyen számára megtisztítani Berlin utcáit? Több más nyugati szövetséges hivatalnokot is megtalált ekkoriban ez a dilemma – az oroszok ebből a szempontból nem voltak hajlandók a kompromisszumokra. Főnökének, a washingtoni Harry J. Anslingernek,10 akivel Giuliani megbeszélte az ügyet, nem voltak fenntartásai, zöld utat adott: „Vegye csak elő ezt a Mittelhaust, hátha a szervezetünk hasznára lehet.”

A Szövetségi Kábítószer-iroda vezetője igazából csodálta a legyőzött náci államszervezetet a szigorú tiltó politikájáért. „A németországi helyzet […] teljesen kielégítő volt.” A kaotikus weimari köztársaság időszaka után a nácik gondoskodtak a rendről: „Például 1939-ben az 1924-es állapotokhoz képest a morfium 25%-kal, a kokain 10%-kal esett vissza – jegyezte fel Anslinger. – Az éber figyelem miatt a csempészet gyakorlatilag lehetetlenné vált”, mivel „Németországban a kábítószerrel való visszaélések büntetése roppant hatékony volt.” Ő már 1945 novemberében dicsérte és mintának ajánlotta a régi náci kábítószertörvényeket Amerika számára, mivel „ezek szigorúbbak”, és „alkotmányjogilag jobban meg vannak alapozva, mint a sajátjaink”, amiért is elhatározta, hogy tanulmányozni fogja a háború alatt a németországi és a németek által elfoglalt területekre jellemző ellenőrzési eljárásokat. Célja: „A régi és hatékony német törvénykezésnek újra életbe kell lépnie, és ugyanolyan szigorral kell alkalmazni, mint a múltban.” A nácik nem teketóriáztak sokat a droghasználókkal: koncentrációs táborba zárták őket – Anslinger ezt örömmel üdvözölte. A magas rangú amerikai állami hivatalnokot szemlátomást nem zavarta a nemzetiszocialisták zsidóellenes irányvonala, amit a zsidók állítólagosan magasabb droghasználati arányával indokoltak. A saját rasszizmusát is nyíltan hangoztatta, és egy körlevélben, amelyet a Szövetségi Kábítószer-iroda külföldön állomásozó csoportvezetőinek írt, egy informátort egyszerűen „vörös hajú Nigger”-nek titulált. Egy további jellemző kijelentése az amerikai kongresszus előtt hangzott el: „A marihuánától a sötét bőrűek azt képzelik, hogy épp olyan jók, mint a fehérek.” Nem csoda, hogy Washingtonban közismert gúnyneve a Mussolini volt – nem csak előnytelen külseje miatt.

Giuliani számára nem bizonyult egyszerűnek a kapcsolatfelvétel az egykori Gestapo-nyomozóval: az egykor Himmler SS-vezér irányítása alá rendelt, rettegett Birodalmi Biztonsági Főhivatal munkatársa ugyanis Kielbe költözött, hogy az orosz zónából kimeneküljön. Odafent a tengernél a brit flotta állomásozott, és ők is élénk érdeklődést mutattak az esetleges együttműködés iránt. „Beszéltem a brit szektor biztonsági tisztjével, aki értekezett a kieli irodájukkal – írta Giuliani Anslingernek. – Mittelhaust valószínűleg a brit zóna bűnüldöző szervei fogják alkalmazni.”

Az angolok a remek fogást „kétségkívül hatékonynak és megbízhatónak” írták le, akinek „elképesztő összeköttetései vannak”. Giuliani megállapította: „Eszükbe sem jut elereszteni őt, ami érthető és észszerű is, főképp az egész Németországra jellemző személyzeti problémák tükrében.” A nyugati szövetségesek egyszeriben azt gondolták, hogy szükségük lehet a korábbi náci tisztségviselők segítségére ahhoz, hogy az ország hétköznapi működését fenn tudják tartani. És ilyeneket találni nem volt egyszerű: „Rengeteg halott hever Berlin, Frankfurt és a többi német város romjai alatt”, ahogy Giuliani lakonikusan megfogalmazta.

A kábítószer-felügyeleti ügynök aztán mégiscsak szerzett egy segítőt: a Gestapo egy korábbi munkatársa, egy bizonyos Ackermann személyében egy „kompetens, intelligens, tetterős” exnácit, aki „minden olyan információt meg tudott adni, amit Mittelhaus is megadhatott volna” – többek között drogcsempészekről, a jelenlegi tartózkodási helyüket is beleértve, ezenkívül másolatokat szerzett a Gestapónak a kábítószeres bűncselekmények feljelentésére használt formanyomtatványairól, valamint a náci drogrendőrség aktív tagjainak szóló utasításairól.19 Ezeket az amerikaiak mintaként használhatták volna a saját űrlapjaikhoz. Ackermann arról panaszkodott a találkozásukkor, hogy „a régi náci törvényeket eltorzították, és ezáltal vesztettek hatékonyságukból”. Giuliani biztosította arról, hogy „a berlini akciócsoport korrigálni fogja ezt a hibát”.

Az amerikai sajnálta, hogy nem tud munkát adni Ackermann-nak, ám a férfi „a mi zónánkban nem menne át a nácitlanítási eljáráson”. Giuliani egyvalamiben biztos volt: egyetlen módja van annak, hogy a Berlinben és Németország-szerte elharapózó kábítószer-kereskedelmet ellenőrzésük alá vonják: „egy központ, ahová mind a legális, mind az illegális kábítószer-kereskedelmi információk befutnak”. Egy ilyen hivatalnak, hasonlóan a korábbi náci Birodalmi Egészségügyi Hivatalhoz, „nemzeti hatáskörrel kellene bírnia”, mivel „az illegális drogkereskedelem természetéből fakadóan egyáltalán nem veszi figyelembe a nemzeti határokat, és gyakran nemzetközi alapon szerveződött, hatékony rendszerrel működik; ezért véleményem szerint egy olyan kezdeményezés, amely nem hoz létre nemzeti alapú, központosított intézményrendszert, nem lenne képes hatékonyan megakadályozni Németországban az illegális drogterjesztést. A különböző zónáknak az arra irányuló kísérlete, hogy egymástól függetlenül ellenőrizzék az egyes zónák közötti kereskedelmet és utazást, nem elegendő, ha nem figyelik és ellenőrzik szigorúan az összes postai forgalmat is.”

A központosított hivatal felállításának sürgető szükségességéről Anslinger a következőt írta: „Nemzetközi tapasztalat, hogy a törvények megszegése a drogkereskedelemben nem torpan meg a határoknál. […] Ha egy, a zónákon átívelő, illegális kereskedelem létrejönne, annak az Egyesült Államok lenne az egyik legfőbb áldozata, függetlenül attól, hogy éppen melyik zónában vette kezdetét a tiltott kereskedelem.”

Fordította: Farkas Tünde

A szövegben előforduló számozott hivatkozások és a lábjegyzetek csak a nyomatott könyvben találhatók meg.

Norman Ohler: Kemény anyag.
Pszichedelikus szerek:
kábítószer, gyógyszer vagy fegyver
Libri Kiadó, Budapest, 2024
242 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft