Jonathan Haidt: A szorongó nemzedék (részlet)

Bevezető ~~ Gyerekkor a Marson

Tegyük fel, hogy amikor elsőszülött gyermeked betölti a tizedik életévét, egy zseniális milliárdos, akivel soha nem találkoztál, kiválasztja őt, hogy legyen tagja az első emberi kolóniának a Marson. A lehetőséget a tanulmányi eredményeinek köszönheti – na meg a génjeinek, amelyek vizsgálatához nem emlékszel, hogy hozzájárulásodat adtad volna. A lányod a tudtod nélkül jelentkezett a küldetésre, mert imádja a világűrt, és különben is, az összes barátja jelentkezett. Könyörög, hogy engedd el.

Mielőtt nemet mondanál, beleegyezel, hogy tájékozódsz egy kicsit. Kiderül, hogy azért gyerekeket toboroznak, mert ők jobban alkalmazkodnak a Mars szokatlan körülményeihez, mint a felnőttek, főleg a gyenge gravitációhoz. Ha a gyerekek a Marson esnek át a pubertáskoron és az azzal járó hirtelen növekedésen, testük tartósan alkalmazkodik ahhoz a bolygóhoz, a felnőttként érkező telepesekkel ellentétben. Legalábbis így szól az elmélet. Azt nem tudni, hogy a Marshoz alkalmazkodott gyerekek képesek lennének-e visszatérni a Földre.

Egyéb aggasztó dolgok is kiderülnek. Először is ott van a sugárzás. A Föld növény- és állatvilága a magnetoszféra védőpajzsa alatt fejlődött ki, amely blokkolja vagy eltereli a bolygónkat megsorozó napszél, kozmikus sugárzás és egyéb káros részecskék áramlatának nagy részét. A Mars nem rendelkezik ilyen pajzzsal, így sokkal több ion hatolna át lányod teste minden egyes sejtjének DNS-én. A projekt tervezői felnőtt űrhajósokon végzett tanulmányok alapján készítettek védőpajzsot a Marson épülő település számára; náluk azt találták, hogy az űrben eltöltött egy év után valamelyest megnőtt a rák kockázata.1 De a gyerekek nagyobb kockázatnak lennének kitéve, hiszen az ő sejtjeik gyorsabban fejlődnek és diverzifikálódnak, és így azok magasabb arányban károsodnának. Vajon a tervezők számoltak ezzel? Végeztek bármilyen kutatást a gyerekek biztonságával kapcsolatban? Amennyire meg tudod állapítani, nem.

A másik a gravitáció. Az evolúció minden élőlény szervezetét évmilliók alatt optimalizálta a mi bolygónkon uralkodó gravitációs térre. Minden élőlény csontjai, ízületei, izmai és szív- és érrendszere a születése percétől a nehézségi erő változatlan, egyirányú vonzására reagálva fejlődik. Ennek az állandó vonzásnak a megszűnése óriási hatással van a testünkre. Az űr súlytalanságában töltött hónapok alatt a felnőtt űrhajósok izmai elgyengülnek, és csökken a csontsűrűségük. Testnedveik olyan helyeken gyűlnek össze, ahol semmi keresnivalójuk, például az agyüregben, és nyomják a szemgolyót, megváltoztatva az alakját.2 A Marson is van gravitáció, de csak 38%-a annak, amit egy gyerek a Földön tapasztalna. A Mars gyenge gravitációs terében felnövő gyerekeknél nagy lenne a kockázata annak, hogy deformálódik a csontvázuk, a szívük, a szemük és az agyuk. Vajon a tervezők számításba vették a gyerekek sérülékenységét? Amennyire meg tudod állapítani, nem.

Szóval, elengednéd?

Nyilván nem. Világosan látod, hogy már maga a felvetés is téboly – gyerekeket küldeni a Marsra, akik talán soha nem térnek vissza a Földre. Miért engedné ezt egyetlen szülő is? A projekt mögött álló cég azért teper, hogy minden versenytársa előtt jelenthesse be igényét a Marsra. Vezetői szemmel láthatóan semmit nem tudnak a gyerekek fejlődéséről, és mintha a gyerekek biztonsága sem érdekelné őket. Ami még rosszabb: A vállalat nem kérte a gyerektől, hogy igazolja a szülő jóváhagyását. Ha egy gyerek beikszel egy négyzetet, miszerint megkapta a szülői engedélyt, elrepülhet a Marsra.

Egyetlen vállalat sem veheti el tőlünk a gyerekeinket, és veszélyeztetheti őket a beleegyezésünk nélkül, különben hatalmas felelősségre vonás elé néznének. Ugye?

Az ezredfordulón az Egyesült Államok nyugati partján működő technológiai vállalatok, a gyorsan fejlődő internet előnyeit kihasználva, forradalmi termékeket hoztak létre. Széles körben elterjedt a technooptimizmus; e termékeknek köszönhetően az élet könnyebb, szórakoztatóbb és produktívabb lett. Néhány közülük segített az embereknek kapcsolatot teremteni és kommunikálni, így valószínűnek tűnt, hogy az egyre több cseperedő demokrácia számára is áldássá válnak. Ilyen röviddel a vasfüggöny ledőlése után mintha egy új korszak hajnalát hirdették volna. A vállalatok alapítóit hősként, zseniként és a világ jótevőiként ünnepelték, akik Prométheuszhoz hasonlóan elhozták az istenek ajándékait az emberiségnek.

De a technológia nem csak a felnőttek életét változtatta meg. A gyereklétet is kezdte átalakítani. A gyerekek és a kamaszok már az 1950-es évek óta sokat tévéztek, de az új technológiák sokkal hordozhatóbbak, személyre szabottabbak és érdekesebbek voltak, mint bármi, ami addig létezett. A szülők hamar ráébredtek erre, köztük én is, amikor 2008-ban a kétéves fiam profin kezelte az első iPhone-om érintőképernyőjét. Sok szülő megkönnyebbülten tapasztalta, hogy egy okostelefon vagy táblagép többórányi csendes örömet biztosíthat a gyerek számára. Biztonságos volt? Senki sem tudta, de mivel mindenki más is csinálta, mindannyian abból indultunk ki, hogy nem lehet ezzel semmi baj.

A vállalatok azonban nem, vagy csak alig végeztek kutatást arról, milyen mentális és egészségügyi hatással lesznek a termékeik a gyerekekre és a serdülőkre, és az ilyen irányú kutatást végző tudósokkal nem osztották meg az adataikat. Amikor egyre több bizonyítékkal szembesítették őket, hogy a termékeik ártanak a fiataloknak, többnyire tagadtak, ködösítettek, és PR-kampányokat indítottak.3 Azok a vállalatok voltak a legkártékonyabbak, amelyek pszichológiai trükkökkel igyekeznek a lehető legmaximálisabban lekötni a figyelmet, és rávenni a fiatalokat a kattintásra. A gyerekeket fejlődésük sebezhető szakaszaiban hálózták be, miközben agyuk szélsebesen újrahuzalozta magát a beérkező ingerek hatására. Ezek közé tartoztak a közösségimédia-vállalatok, amelyek a lányoknak ártottak a legtöbbet, valamint a videójátékokat gyártó cégek és a pornóoldalak, amelyek a fiúkba vájták mélyebben a karmukat.4 Ezek a cégek a gyerekek szemén és fülén keresztül beáramló, függőséget okozó tartalmak tömlőjét tervezték meg, kiszorítva a fizikai játékot és a személyes szocializációt, ezáltal elképzelhetetlen mértékben huzalozták át a gyerekkort, és változtatták meg az emberi fejlődést. Az áthuzalozás legintenzívebb időszaka 2010 és 2015 közé esett, bár a történet, amit készülök elmesélni, a túlságosan féltő és óvó szülői magatartás elterjedésével kezdődött az 1980-as években, átível a Covid-járványon, és egészen napjainkig tart.

Milyen jogi korlátok közé szorítottuk mindeddig ezeket a technológiai cégeket? Az Egyesült Államokban, amely végeredményben a legtöbb ország számára lefektette a normákat, a legfőbb tilalom az 1998-ban hatályba lépett Online Gyermekvédelmi Törvény (COPPA). Ez a törvény megköveteli, hogy egy tizenhárom év alatti gyerek csak szülői hozzájárulással írhassa alá a szerződést a céggel (a szolgáltatási feltételeket), mely szerint egy fiók megnyitásával átadják az adataikat, és lemondanak bizonyos jogaikról. A törvény értelmében tehát lényegében tizenhárom éves kortól válik nagykorúvá az ember az interneten, és az okoknak vajmi kevés közük volt a gyerekek biztonságához vagy mentális egészségéhez.5 A törvény szövege azonban nem írja elő a vállalatoknak, hogy ellenőrizniük is kell az életkort; a gyereknek elég bejelölni egy négyzetet, amellyel azt állítja, hogy elég idős a regisztrációhoz (vagy beír egy, ezt alátámasztó hamis születésnapot), és a szülei tudta vagy beleegyezése nélkül szinte bárhová bejelentkezhet a világhálón. Ami azt illeti, a tizenhárom év alatti amerikai gyerekek 40%-a hozott létre Instagram-fiókot,6 a szövetségi törvényeket ennek ellenére 1998 óta nem módosították. (Az Egyesült Királyság és néhány amerikai tagállam ezzel szemben már tett néhány kezdeti lépést.7)

Az ilyen vállalatok némelyike úgy viselkedik, mint a dohányipar és az elektromoscigaretta-ipar, amelyek úgy alkották meg a termékeiket, hogy erős függőséget okozzanak, majd kijátszották a kiskorúaknak történő reklámozást korlátozó törvényeket. Hasonlíthatjuk őket azokhoz az olajvállalatokhoz is, amelyek az ólmozott benzin betiltása ellen harcoltak. A XX. század közepén kezdtek gyűlni a bizonyítékok arra nézve, hogy az Egyesült Államokban csak az autósok által légkörbe juttatott évi több százezer tonna ólom több tízmillió gyerek agyának a fejlődésében okoz zavart, árt a kognitív fejlődésüknek, és hozzájárul az antiszociális viselkedéshez. Ennek ellenére az olajtársaságok továbbra is gyártják, forgalmazzák és értékesítik.8

Természetesen hatalmas különbség van a mai nagy közösségimédia-vállalatok és mondjuk a XX. század közepének nagy dohánycégei között: A közösségimédia-vállalatok termékei a felnőttek számára hasznosak, általuk könnyebben találnak információt, munkát, barátokat, szerelmet és szexet; hatékonyabbá teszik a vásárlást és a politikai szerveződést; és ezer más módon teszik könnyebbé az életet. A legtöbbünk egyetlen könnycseppet sem ejtene, ha eltűnne a dohány a világból, de a közösségi média sokkal értékesebb, hasznosabb, és sok felnőtt kimondottan szereti. Akadnak felnőttek, akiknek függőségi gondokat okoz a közösségi média és a többi internetes tevékenység, de akárcsak a dohány, az alkohol vagy a szerencsejáték területén, többnyire meghagyjuk nekik a döntés jogát.

Ugyanezt nem lehet elmondani a kiskorúakról. Míg az agynak a jutalmat kereső részei korábban érik el az érettséget, addig a frontális kéreg – amely nélkülözhetetlen az önkontrollhoz, a kielégülés késleltetéséhez és a kísértés leküzdéséhez – csak az ember húszas éveinek derekán jut a teljesítménye csúcsára, és a kiskamaszok a fejlődésnek egy különösen sérülékeny szakaszában tartanak. A serdülőkor kezdetén a gyerekek sokszor bizonytalanok társas összefüggésekben; a kortársaik könnyen befolyásolhatják őket, és könnyen elcsábulnak minden olyan cselekedetre, amely látszólag növeli a megbecsülésüket a közösségben. A tizenéveseknek nem engedjük, hogy dohányárut vagy alkoholt vásároljanak; nem mehetnek be a kaszinókba. A közösségi média használatáért a kamaszok különösen nagy árat fizetnek a felnőttekhez képest, míg az előnyök számukra minimálisak. A gyerekek előbb nőjenek fel a Földön, mielőtt a Marsra küldenénk őket.

Ez a könyv arról szól, mi történt az 1995 után született nemzedékkel,9 népszerű nevén a Z generációval, az Y generációt (az 1981 és 1995 között születetteket) követő korcsoporttal. Egyes marketingszakemberek szerint a Z generáció legfiatalabb tagjai 2010 körül születtek, a később születettek számára az Alfa generáció megnevezést javasolják, de szerintem a Z generációnak – a szorongó nemzedéknek – nem lesz végdátuma, amíg nem változtatunk a gyerekkornak azokon a körülményein, amelyek miatt a fiatalok ennyire szoronganak.10

Jean Twenge szociálpszichológus úttörő munkásságának köszönhetően tudjuk, hogy a nemzedékek közötti különbségek okai túlmutatnak a gyerekek által átélt eseményeken (például háborúk és gazdasági válságok), és magukban foglalják a gyerekkorban használt technológiai változásokat is (rádió, majd televízió, személyi számítógépek, internet, iPhone)11. A Z generáció legidősebb tagjai 2009 körül léptek a pubertáskorba, amikor több technológiai trend is találkozott: a nagy sebességű, széles sávú internet gyors terjedése a 2000-es években, az iPhone megjelenése 2007-ben, és a közösségi média új korszaka, ahol minden futótűzszerűen tud terjedni. Az utóbbit 2009-ben a „kedvelés” és a „megosztás” gombok megjelenése indította útjára, amelyek átalakították az internetes világ társadalmi dinamikáját. 2009 előtt a közösségi médiát főként arra lehetett használni, hogy tartsuk a kapcsolatot a barátainkkal, nem volt annyi azonnali visszajelzést lehetővé tévő, hullámverést keltő funkció, melyek a ma tapasztalható méreganyag tetemes részéért felelnek.12

A negyedik trend alig néhány évvel később kezdődött, és sokkal inkább a lányokat sújtotta, mint a fiúkat: egyre több képet tettünk közzé magunkról, miután az okostelefonok előlapi kamerákkal egészültek ki (2010), és a Facebook felvásárolta az Instagramot (2012), így sokkal több felhasználóhoz jutott el. Ettől megugrott azoknak a kamaszoknak a száma, akik gondosan megválogatott fotókat és videókat tettek közzé az életükről, amit a kortársaik és az idegenek nem pusztán megtekintettek, de ítéletet is mondhattak róluk.

A Z generáció az emberiség történetében először egy olyan átjáróval a zsebében élte meg a pubertáskort, amely elcsalta őket a környezetükben élő emberektől egy izgalmas, addiktív, instabil és – mint azt majd megmutatom – gyerekeknek és serdülőknek nem való alternatív univerzumba. Ha érvényesülni akartak ennek az univerzumnak a társadalmában, tudatuk nagy részét – folyamatosan – annak kellett szentelniük, hogy menedzseljék az internetes imázsukat. Ez immár szükségessé vált ahhoz, hogy elnyerjék kortársaik elismerését, ami a serdülőkor lételeme, és hogy elkerüljék az internetes megszégyenítést, ami a serdülőkor rémálma. A Z generációs tiniket beszippantotta ez a világ, és nap mint nap órákat töltöttek a barátok, ismerősök és távoli influenszerek csilivili, boldog posztjainak végiggörgetésével. Egyre többet néztek felhasználók által készített videókat és streamelt szórakoztató műsorokat, amelyek automatikusan jöttek egymás után, és az ezeket felkínáló algoritmusokat eleve úgy tervezték, hogy minél tovább a képernyőhöz szegezze őket. Sokkal kevesebb időt töltöttek a barátaikkal vagy a családtagjaikkal, hogy együtt játsszanak, beszélgessenek, megérintsék őket, vagy akár csak szemkontaktust létesítsenek velük, így aztán kevésbé tudtak részt venni a sikeres emberi fejlődéshez nélkülözhetetlen, testközeli társas tevékenységekben.

A Z generáció tagjai tehát a felnövekvés egy radikálisan új módjának kísérleti alanyai, fényévekre az emberi evolúció színhelyeként szolgáló kis közösségek személyes érintkezéseitől. Nevezzük ezt a gyerekkor Nagy Áthuzalozásának. Mintha ők alkotnák az első nemzedéket, amely a Marson nő fel.

A Nagy Áthuzalozás nem csak a gyerekek napjait és elméjét alakító technológiák változásairól szól. Egy másik szálon is fut a cselekmény: jó szándékú, de katasztrofális hatású elmozdulás történt abba az irányba, hogy túlzottan védelmezzük a gyerekeket, és korlátozzuk a valós világban megélhető önállóságukat. A gyerekeknek nagy szükségük van a kötetlen játékra ahhoz, hogy boldoguljanak. Minden emlősfajnál szemmel látható ez a szükséglet. A játék során felmerülő kisebb kihívások és kudarcok védőoltásként szolgálnak, amelyek felkészítik a gyerekeket a későbbi sokkal nagyobb kihívásokra.

A kötetlen játék azonban számos történelmi és társadalmi okból az 1980-as években hanyatlásnak indult, és ez a hanyatlás az 1990-es években felgyorsult. Az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban és Kanadában a felnőttek egyre inkább abból indultak ki, hogy ha valaha is felügyelet nélkül engedik el a gyereket otthonról, azzal az emberrablókat és a szexuális ragadozókat hívják fel tangóra. A felügyelet nélküli szabadtéri játék mennyisége ugyanabban az időperiódusban csökkent, amikor a személyi számítógép egyre elterjedtebb és hívogatóbb alternatívává vált a szabadidő eltöltésére.

Jonathan Haidt: A szorongó nemzedék
Fordította: Papolczy Péter
Corvina Kiadó, Budapest, 2025
400 oldal, teljes bolti ár 5980 Ft