Donatella Di Pietrantonio: Törékeny kor (részlet)

AMANDA

~~ 1 ~~

A rendetlenség, amire ébredek, arra emlékeztet, hogy nem vagyok egyedül. Amanda hazajött, és mindenütt ott a nyoma, a kanapé karfáján, a tányéron egy szelet kenyér, amelybe éppen csak beleharapott, arrébb egy pohár, benne a maradék ital. A takaró a kanapé sarkában gombócba gyűrve, mellette a mindig ugyanott kinyitott, lapjával lefelé fordított könyv.

Az utóbbi időben felszínesen alszik, nem hallom, amikor járkál a házban. Csak néha, amikor az oldalamra fordulok, késő esti léptei alatt a szobám padlója is meg-megreccsen.

Nem tudom, mikor ébred fel. Megiszom a kávét, odateszem az asztalra a kekszet és a kamaszkorából megmaradt egyetlen csészét. Az ablakon át éppen rásüt a nap, megvilágítja rajta a tehenet, a fűcsomót a szájában.

Az üres kávékiöntőt a tűzhelyen hagyom, így üzenem: melegítsd meg a tejet. A kávéfőzőben maradt kávét hozzáöntheti, vagy azt csinál, amit akar. Talán örül, hogy gondoltam rá, vagy bosszankodik, hogy úgy bánnak vele, mint egy gyerekkel.

Nem értem a munkaidő-beosztását, ha lehet ezt így nevezni, soha nem tudom előre, mikor jön haza és mikor megy el újra. Minden erre vonatkozó kérdésem irritálja. Az étkezések alatt próbálok találkozni vele.

Gondoskodom róla, hogy legyen valami tápláló a hűtőszekrényben, ha nem reggelizne. A tojások tökéletes héja megnyugtat. Még mindig olyan sovány ez a lány.

Elveszem a cipőket, a papucsokat a szőnyegről, letakarítom a kanapét. Ha valaki betoppanna, szégyellném, ha így találná a lakást. Amanda telefonja a takaró alatt ki van kapcsolva.

Indulhatok. Ma a nagyapánál vagyok, írom neki egy cetlire. A sárga tulipános váza mellé teszem. Odarajzolok egy szívet, amelyet azonnal ki is satírozok.

~~ 2 ~~

Apám félúton lakik a falu és a hegy között. Nem ment ki a földekre, ma reggel a kandalló padkáján ül, meglehetősen ingerült. Otthon vánszorog az idő, az újságolvasás fárasztja, a tévében csak fecsegnek.

– El kell jönnöd velem valahová – mondja.

Ma olyan ragyogó az idő, szinte megsebez. Soha nem hordott napszemüveget, hunyorít, amikor vakítja a fény. A kanyargós úton haladunk felfelé az öreg Fiat Bravával, pattog az egyik fülem, aztán a másik, a motor hangja is felerősödik. Ő a vezetésre figyel, arcéle megrezdül az út bukkanóinál, az orra egyre hegyesebb, az ajkát beharapja. Egyszer csak összeszedi magát, Amandáról kérdez.

– Alszik – mondom, majd elhallgatunk.

Előttünk a hegy. A frissen nyíló zöld növényzet a csúcs felé terjeszkedik, már színes az évszázados bükkös, és az a rész is, amelyet a pásztorok meztelennek hívnak, itt már nem nőnek fák, a rét terül elénk. A réten túl még tél van.

Az út egyre otthonosabbá válik számára, ki tudja, hányszor jött ide gyalog, pedig akkoriban ez csak földút volt, vagy ösvény. Csukott szemmel is tudna vezetni. Kinéz az ablakon, ott született lenn, ahol a megművelt földek vannak, és huszonöt évvel később ott születtem én is. Ebben a völgyben volt fiatal, én csak kislány. Aztán elköltöztünk oda, ahol most lakik. Itt vadászott, néha orvul.

Rég volt, hogy legutóbb együtt jöttünk a hegyekbe, idejét se tudom, mikor. Kicsit leengedi az ablakot, mélyeket lélegzik. Elfeledkezik a tüdőtágulásáról és az aortaszűkületéről, beesett arca elevenebb lesz. Az itteni levegő mindig hiányzott neki.

Megérkezünk oda, ahová jönni akart, leparkol az út szélén.

A Főnöknő bódéja még áll, noha ő már nincs itt. Emlékszem, amikor a kirándulók között ültem az asztaloknál a téren, a grillezett húsok füstjében. Vagy segítettem felszolgálni, ha úgy adódott.

A bükkfák éppen sarjadó levelei szinte súrolják a tetőt.

– Ez a darab erdő még a miénk, ezt tartsd észben később is – mondja apám, és a család természetbeni tulajdonára mutat.

Később, vagyis amikor ő már nem lesz. Beadhatom majd a kérvényt az erdészeti hivatalhoz, és vághatok fát télire, magyarázza. Tudja, hogy nem fogok, soha nem látott nyílt tüzet a házamban.

– Azért hoztál el idáig, hogy rám hagyd az erdőt? – viccelődöm.

– Nem csak az van, amit látsz.

Átmegy az úton, és befordul egy fűvel szegélyezett kisebb útra. Vonakodva követem bicegő lépteit, tudom, mi van azon az oldalon.

A kemping táblájára nem így emlékeztem, néhány betű lekopott róla, az M megfordult, így dupla vét formáz. Egy szederinda a lakattal lezárt kapura csavarodik, nem tudtam, hogy apámnak van hozzá kulcsa. Feszegeti a kapuszárnyat, sikerül odébb tolnia a fűvel benőtt talajon, elindul a már használaton kívüli, omlásnak indult építmények felé. Egy tető alatt mosdókagylók sorakoznak a vendégek számára, némelyiket vandál módon megrongáltak, a zuhanyzó ajtajait letépték. A medence hosszú oldala mentén megyünk tovább, ő mindig néhány lépéssel előttem. A medencében szemét és összetört ágak, egy kis fa bizonytalanul növekszik ott, ahol nem kellene. Távolabb a sátorhelyek már nem látszanak, elnyelte őket a vegetáció.

– Elmondod, miért jöttünk ide, és honnan van hozzá kulcsod?
– Meg akartam mutatni neked, mi lett ebből a helyből.
Megvonom a vállam, megnéztem, mehetünk. Engem nem érdekel ez a hely.
– Mégis a tiéd lesz később – mondja.
A gyomromból vészjelzés száll felfelé, elzárja a torkomat.
– Az nem lehet. Ezt a földet már eladtad.
Sokáig próbálkozott, sikertelenül, vallja be.

Egy darabig nem szólalok meg, a madarakat hallgatjuk. Szabályos időközönként a kakukk szólóját.

– Az eset után senkinek sem kellett, még ajándékba sem – szinte magyarázkodik.
– Nekem sem kell, félelmetes hely ez.

Fölemelem a hangom, az utolsó szótagok visszhangoznak. Az enyém lesz persze, én vagyok az egyetlen örököse.

– A napokban elmegyünk a közjegyzőhöz az ajándékozási eljárás miatt.

Íme a hatalom, amelyet az apám még mindig gyakorol felettem, a már meghozott döntések, amelyeken nem tudok változtatni.

– Nekem nem kell, van elég bajom.

Hátat fordítok, és az autó felé indulok. Már nem hallom az erdő szerelmes dallamait. Semmi közöm ehhez az egész áprilisi újjászületéshez.

Fordította: Szokács Kinga

Donatella Di Pietrantonio: Törékeny kor
Park Könyvkiadó, Budapest, 2025
244 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft