Száz éve született Kardos G. György

Száz éve született Kardos G. György. Legismertebb műve, a ’70-es években trilógiává fejlődött, világsikert befutott 1968-as regénye – az Avraham Bogatir hét napja. A József Attila-díjas író-újságíró, Belváros-Lipótváros díszpolgára élete utolsó húsz évében az Irányi utca 8. szám alatt lakott, ahol tábla őrzi az emlékét. Május 10-én itt emlékeztek rá barátai, ismerősei, rajongói. A köszöntő beszédet Szentgyörgyvölgyi Gábor, az V. kerületi Önkormányzat Kulturális Bizottságának elnöke mondta, a régi újságíró kollégák, barátok közül pedig Eszéki Erzsébet, Szále László és Szikszai Károly idézte meg alakját. Az elhangzott beszédekből kettőt idézünk fel.

Eszéki Erzsébet
~ A kalandos életről

Kardos G. György azt mondta egyszer nekem, hogy „kalandos” élete volt. Megütköztem ezen, mert nem vágynék ilyen „kalandokra”. Ő a jugoszláviai Borban volt, abban a munkatáborban, ahol Radnóti Miklós (de azt is elmesélte, hogy ott nem találkoztak – csak 1944 előtt, amikor feljárt Radnótihoz, valósággal üldözte őt a verseivel). Amikor Borból elindították a foglyokat Magyarország felé, akkor jugoszláv partizánok ellopták őt az útról. Így menekült meg. Partizánok segítségével eljutott Bulgáriába, onnan Isztambulba, majd Palesztinába. Hét évet töltött ott, földműves és katona volt, aztán 1951-ben, a már megszületett Izrael államban úgy döntött: hazatér Magyarországra. Az ötvenes évek Magyarországára!

Itthon pedig a palesztinai évek élményanyagából írta meg a csodálatos életművét, az Avraham Bogatir hét napja, a Hová tűntek a katonák? és A történet vége című regénytrilógiát. Az Avraham Bogatir két tucatnyi nyelven látott napvilágot szerte a világon, láttam, hogy a regény külföldi megjelenései több polcot töltöttek meg az itteni szobájában.

Nem csoda, hogy sokan várták a trilógia után a további regényeket tőle, a nagyszerű írótól – akit ezzel lehetett leginkább zavarba hozni. Azzal, ha nagy írónak nevezték. Kevés olyan emberrel találkoztam, aki nála szerényebb lett volna, közben olyan bámulatosan művelt, mint ő. Egész könyvtárnyi irodalom volt a fejében, idézni is hosszan tudott regényekből, versekből, még olyanokból is, amelyeket évtizedekkel korábban olvasott. Ráadásul idegen nyelveken.

Ámulatba ejtett az örömteli lelkesedése is, amikor mások műveiről vagy ígéretes fiatal írókról mesélt. Meg tudott hatódni a tehetségtől – a mások tehetségétől. A sajátját igyekezett palástolni, humorral ütötte el a helyzet élét, ha valaki dicsérte őt. Rendkívül szerény és barátságos volt, olyan valaki, akivel órákon át lehetett beszélgetni, és nemcsak azért, mert szórakoztatóan mesélt, ontotta magából a nyomdakész történeteket, anekdotákat és a vicceket, hanem például azért is, mert képes volt szinte mindenkiben és mindenben meglátni a jót. Szeretetre méltó ember volt. Humanista. A kevés igazi humanista egyike.

* * *

Mesélhetnék remek történeteket, de úgy gondoltam, hogy sokkal inkább azzal idézhetjük meg az ő szellemiségét, ha felolvasunk egy-két rövid részletet egy hosszabb, vele készült interjúmból, ami 1986. október 25-én jelent meg a régi Magyar Nemzetben. Itt beszélgettünk órákon át, isteni sóletet is kaptam… Szále Lászlóval mindketten több éven át dolgoztunk Gyurival, a ’80-as évekbeli Élet és Irodalom meg a ’90-es évek legeleji, akkor alapított Kurír szerkesztőségében, no meg azon kívül is hosszan, jókat beszélgettünk.

Én az akkori kérdéseimet teszem fel, Szále László pedig Kardos G. György válaszait olvassa fel a kiválasztott rövid interjúrészletekből.

Mosolyogva mesélted egyszer, hogy a bori munkatáborban a szerszámaidra ez volt rávésve: „Arthur Porr, Wien, Dresden.” Majd így folytattad: „Nemrég Budapesten, egy épülő új szálloda előtt elolvastam a táblán az építővállalat nevét: Arthur Porr, Wien. Egészen elandalodtam. Aztán arra gondoltam, hogy voltaképpen még tartoznak nekem néhány hónapi munkabérrel. De olyan szépen, békésen építkeztek, hogy elnézően elengedtem nekik.” Mitől vagy képes erre a felülemelkedésre?
Az összes rossz gesztust föltérképezték már, nem így a jókat. Például a hatvanmillió náci is közhely. Rengeteg segítő mozdulattal találkoztam életemben, még Borban is, a munkatáborban. De mert ott a helyzetünk eleve alantas, kiszolgáltatott volt, a foglyok többsége nem vette észre a jó gesztusokat, csak a rosszakat. Engem viszont megfogott a leghalványabb segítőkészség is. Szeretem észrevenni a jót.

Akkor hiszel az emberi jóságban?
Nem túlzottan, de ha találkozom vele, meg tudok hatódni tőle.

Adorno mondta, hogy Auschwitz után meghalt a költészet. Te is elmondhattad, hogy Bor után meghalt a költészet? Hiszen állítólag mindig költő akartál lenni.
Rengeteg költeményt tudtam kívülről, még 1943-ban is versekkel, versekben éltem, föl se figyeltem rá, mi folyik a világban. Írtam-írtam a verseimet. Később, 1944-ben azonban olyan közegbe kerültem, Borba, „világutazásom” első állomáshelyére, ahol értelmetlenné vált számomra a versírás.

Fiatalon kerültél Palesztinába, miután megmenekültél a halál elől, s éppen a legnyitottabb, legfogékonyabb és leglelkesebb életszakaszodban tehettél szert gazdag életanyagra.
Az az irodalom, ha valaki ül otthon, egyedül, és püföli a gépet, nem ad élményt. Csak másodrendűt, az olvasás örömét. Egyetlen regény se képes az olvasónak örömet szerezni, ha hiányzik belőle az elsőrendű élmény. Az életanyag. Hemingway mondta egyszer, hogy nincs nagyobb jótétemény egy író számára, mint ha átél egy háborút. Számomra is nagy kaland volt a múltam, beleértve a bori tábort is.

Eddig azt hittem, az ilyen élményekről szívesen lemondana az ember.
Akkor, persze, nem élveztem, s nem gondoltam arra, hogy milyen nagy élményben van éppen részem, amit később feldolgozhatok. De utólag úgy látom, hogy miközben az ember harcol az életéért, sok mindent megtanul, amit máshol soha nem sajátított volna el. Ilyen kiélezett helyzetekben az emberek összetartóbbak lesznek, ilyenkor rácsodálkozhatunk, hogy akad, aki képes kockára tenni az életét mások megmentéséért. Ez fantasztikus, életre szóló élmény.

Végül is regényíró lettél, igaz, elég későn. Tulajdonképpen negyvennégy évesen lettél fiatal író, hiszen ennyi idős korodban jelent meg az Avraham Bogatir. Sőt, ha meggondolom, hogy mennyiségileg azóta sem adtál ki sok új könyvet, még mindig fiatal írónak kell lenned!
Milyen kedves vagy! Azért negyvennégy éves koromig is sokat írtam, mindenféle albérleti munkát elvállaltam. Írtam operettlibrettókat, szövegkönyveket. Átigazítottam, négerkedtem rengeteget. Az irodalom peremén ténykedtem, de nagy gyakorlatra tettem így szert.

Aztán végre csak megírtad az Avraham Bogatir hét napja című regényt, majd a trilógia következő két darabját. Hogyan fér meg ez az éned azzal, aki elképesztő empátiával adja vissza mások modorát, stílusát?
Az albérleti munka megkönnyíti az írást, de nehezíti is. Könnyű írnom, mert nagy rutinom van. Ám keserves azért, mert nehéz félretennem a rutint, és félve elkezdenem azt, amit komolyan veszek. Szerencsére azonnal észlelem, ha leírok egy rutinmondatot. Aztán elszórakozom vele. Akár egy egész napig el tudok bíbelődni három sorral.

Ha ennyire szeretsz játszani, akkor végképp nem értem: miért írtál ilyen keveset? Mert ha belegondolunk, a trilógia egyetlen nagy regény…
Nehezen írok. Legalábbis a magamét.

Vannak, persze, egykötetes írók. De azért szívesen olvasnánk már az új regényedet például az ötvenes évekről, amikor Győrben dolgoztál. Lehetséges, hogy Palesztina ürügyén sok mindent el lehetett mondani, például a nacionalizmusról, Magyarország viszont nem alkalmas ürügy?
Nekem a palesztinai évek jelentették a feltöltekezést. De egyszer csak megírom a győri regényt is, hiszen az Avraham Bogatirt sem akartam az istenért se befejezni. Valahogy mégis elkészült.

Ragyogóan írsz glosszákat, házalsz más kéziratával, fiatal írókat pátyolgatsz. Nem menekülés mindez a regényírás elől?
De. A regényírás kínlódás. Az összes többi – játék.

Talán sokáig játszogattál.
Én, sajnos, csak éltem.

*

Szále László
~ Néhány mondat, régről

Húsz évvel ezelőtt, 2005 szeptemberében a Magyar Hírlapban a hónap könyve lett az Avraham Bogatir hét napja. Akkor írtam bevezetőképpen: „Kardos G. György nagy író. A voltot ne használjuk íróknál, nagy íróknál pedig végképp nincs relevanciája. A nagy író attól nagy, hogy nem volt, hanem van, hogy állandóan vagy szakaszosan, de romlatlanul újra meg újra divatba jön, vagy jöhet.” Higgyük: jön. Még sokszor. Akkor is, ha mi már nem leszünk.

Fotók: B. Molnár Béla, Dobó László, Zöldi Zsuzsi