Mit bír el a barátság? | Helen Garner: A vendégszoba

H. Móra Éva | 

A rák még mindig tabutéma. A halál is az, de az a rák, amelynek biztos halál a vége, kínosan az. Valahogy szégyenlőssé válnak az emberek, ha ez szóba kerül egy hétköznapi beszélgetés során is. „Rákos vagyok” – mondja A. Hm… Erre B mit mondjon? Mit kérdezzen? Hogy súlyos-e? Ennél ostobább kérdés nemigen akad. Inkább belefagy a szó B-be, és más témát keres… Valamikor, jó néhány évtizeddel ezelőtt az érintett betegekkel a legtöbb esetben nem is közölték a diagnózist. Ma már ez kötelező, de a várható kilátásokról – orvosa válogatja…

Történetünk szereplői a rák tényével tisztában vannak, de a kimenetelt illetően eltérő a hozzáállásuk. Két barátnő három hetéről kapunk részletes tudósítást. Barátságuk – korukhoz képest, hatvanas éveikben járnak – nem túl régi, tizenöt éves. Nicola vastagbélrákját jön kezeltetni Melbourne-be, Helennél fog megszállni arra a három hétre, amíg a kezelés tart. A kezelés pedig „alternatív”, ugyanis Nicola csak ebben hisz. Intenzív C-vitamin-kúrát fog kapni – amit ózonszauna, köpölyözés és hasonlók egészítenek ki –, ő pedig biztos abban, hogy a harmadik hét gyógyulást hoz majd. Helen nem ilyen biztos az efféle gyógymódok hatásosságában, de elfojtja magában az ellenérzést, és legjobb igyekezetével készül Nicola fogadására. Úgy rendezi be a vendégszobát, ahogy azt a legjobbnak gondolja a barátnője számára, még a különböző keleti tanok tanításait is figyelembe veszi a bútorok elhelyezésénél, irányuknál. Mivel az előzmények s a Nicolától kapott információk derűsek, bizakodóak voltak, hát ő is várakozással néz a következő hetek elé.

Aztán eljön az érkezés napja – és az egyik legdrámaibb jelenet, számomra legalábbis. A reptérre Helen az unokájával megy Nicola elé, és amint meglátja barátnőjét, azonnal átfordul benne minden. Olyan feladat elé kell állítania a gyereket, ami normális esetben meghaladja egy ötéves kislány képességeit. Csakhogy ez itt most élet-halál kérdése. Kerekesszék kell Nicolának, különben elájul. Helen maga nem mehet intézkedni, a beteget sem hagyhatja a kislánnyal. A feladat tehát a kicsire vár. S ezt olyan keménységgel közli vele, hogy az érezze: itt nincs más választás.

„Szereznünk kell egy kerekesszéket. Menj oda ahhoz a nénihez, és kérd meg. Különben nem tudom, hogy jutunk ki innen.
Eltoltam magamtól.”

Az utolsó mondat kérlelhetetlensége, a nagymamától mindeddig idegen mozdulat az, ami áthangolja a továbbiakra a regényt. Ez bizony más, mint amire bárki is számított.

Kivéve persze Nicolát, aki tudomást se vesz állapota súlyosságáról. (Mindvégig feloldatlan kétely az olvasóban: valóban nem vesz-e tudomást, vagy nem akar tudomást venni?) Rendületlenül hisz a gyógyulásban. Iszonyú ellentét kezd kirajzolódni az éjszakák realitása és a nappalok megjátszott valósága között. Az éjszakák az átizzadt, vizelettől – s a kávés beöntésektől! – nedves lepedőké, a többszöri ágyneműcseréké, a végletekig meggyötört, álmatlan remegéseké és rettegéseké.

„Aznap éjjel háromszor vetettem meg az ágyat: lehúztam, aztán áthúztam, lehúztam, aztán áthúztam. Ezt a részét szerettem, a szeretet és a rend becsületes tevékenységeit, amiket könnyedén meg tudtam csinálni. Nem fárasztottuk magunkat a mentegetőzés és a megbocsátás vesszőfutásával.”

A nappalok pedig a valaha szép volt, arisztokratikus, elbűvölő mosolyú nő semmiről se tudni akaró szuggesztivitásáé, ami egy idő után az őrületbe kergeti a körülötte élőket:

„Hajnalban Nicola nyúzottan és bizonytalanul botorkált ki a konyhába. […] Hamarosan felragasztotta a mosolyt, és a szeme tágra nyílt.” Másutt: „Ő mindenfelé vitorlázik azzal a rémületes mosollyal az arcán, mindenkinek elmondja, hogy a jövő hét közepére jobban lesz, és közben mi vonóhálóval kotorjuk a meder fenekét, felszedjük a sok gyötrelmet és haragot, amit ő kidobált a fedélzetről.”

• Olvass bele!

Helen, az egyes szám első személyű elbeszélő (valószínűleg nem véletlen a szerzővel való névazonosság) egészen tárgyilagosan írja le a helyzetet. Őszintén ír az egyelőre még elfojtott, de egyre erősödő ellenérzéseiről, amelyeket nem is a sajnálat vagy a részvét, hanem az őket behálózó hazugságszövevény vált ki. Nem is a beteggel érez együtt az olvasó, hanem Helent szánja, olyannyira hiteles és indokolt a harag, ami növekszik benne. Tilos kimondani, hogy a Theodore Intézet valóságos bűnszövetkezet, csalók társasága, akik hatalmas pénzekért ámítják a végstádiumú betegeket, pokoli szenvedéseket okozva nekik a sarlatán „kezelésekkel”. Tilos továbbá – mert embertelen – figyelmeztetni Nicolát a közelgő, elkerülhetetlen végre. Egyelőre nem beszél arról a halálosan kimerítő, folytonos éjszakai „szolgálatról” sem, ami barátnője gondozásával jár. Ám ez utóbbi az, amit kénytelen megvallani Nicolának: nehezen bírja. Néha akadnak jobb periódusok is, ilyenkor visszatérnek barátságuk, régi, felhőtlen érzései:

„Jaj, imádtam, ahogy meg tud nevettetni. A legkevésbé önelégült ember volt, akit ismertem, a legkedvesebb, a legkevésbé rosszindulatú. El sem tudtam képzelni a világot nélküle.”

Helen próbálja meggyőzni barátnőjét, térjen jobb belátásra, fogadja el a hagyományos, tudományon alapuló gyógymódokat. Részben sikerül is neki, orvoshoz, specialistához mennek, aki műtétet ajánl – s ez újabb fordulatot hoz az életükben. Ez a fordulat egyenesen következik Nicola makacs szemléletéből, s újabb terheket ró a rokonságra… Iris, a szintén önfeláldozó unokahúg (aki korábban otthonukban átengedte Nicolának az ágyat, s azóta párjával a földön alszanak) fogalmazza meg a sajátos „anyagmegmaradás törvényét”:

„Van egy csomó szörnyűség, amivel Nicola nem hajlandó szembenézni. De ez nem tűnik el. Nem tűnhet, mert létezik. Tehát tulajdonképpen valaki másnak kell megélnie. Ott van körülötte a levegőben. Mint valami elektrosztatikus töltés. Éreztem, amikor ma este belépett a házba. Olyan volt, mintha hirtelen belázasodtam volna. A szívverésem felgyorsult.”

Még egy kihagyhatatlan mondat annak illusztrálására, hogy mennyire pátoszmentesen, fanyar humorral számol be Garner a részletekről: „Az állomás hét perc sétára volt a házamtól, húszra, ha valakinek rákja van.” Ugyanígy kerül minden sziruposságot, amikor a végkifejletről ír.

Vitatkozom azokkal a véleményekkel, amelyek a két nő barátságát kikezdő vagy aláásó folyamatnak érzékelik ezt a három hetet. Nem, úgy érzem, teljesen normális, emberi érzések kerülnek itt felszínre, ezeknek semmi közük a barátsághoz. Egyrészt az emberi terhelhetőség határairól hívnak közös gondolkodásra – mentális és fizikai értelemben is –, másrészt egy súlyos, a mai napig kérdéses és vitatott etikai problémáról: szabad-e szembesítenünk a beteget a közelgő halállal?

Az őszinteségével taglóz le ez a regény, mintegy mentesíti az elgyengülés miatti szégyenérzettől azokat, akik hasonló élethelyzetbe kerültek.

Helen Garner: A vendégszoba
Fordította: Mesterházi Mónika
Magvető Kiadó, Budapest, 2025
168 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
online ár a kiadónál 4050 Ft,
e-könyv változat 3199 Ft
ISBN 978 963 144 5206 (papír)
ISBN 978 963 144 5213 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Helen felajánlja a vendégszobáját régi barátjának, Nicolának. Nicola végstádiumú rákbeteg, és nem hajlandó szembenézni a ténnyel, hogy a betegsége visszafordíthatatlan. Mivel nem hisz a hagyományos gyógymódokban, alternatív módszerek után néz, és C-vitamin-kúrára érkezik Melbourne-be a kétes hírű Theodore Intézetbe. Az együtt töltött három hét próbára teszi a két nő barátságát. Amikor a kezelések teljesen leszívják Nicola erejét, Helen úgy dönt, hogy közbelép, és szembesíti őt a valósággal.
Helen Garner modern klasszikusa azoknak az embereknek ad hangot, akik beteg barátjukat, hozzátartozójukat ápolják, és azt mutatja meg, hogyan forgatja fel a beteg és környezete életét a halál kérlelhetetlen közelsége. A vendégszoba kendőzetlenül, fanyar humorral beszél tagadásról, tehetetlen dühről, öregedésről és a barátság határairól.