Ne szeress bele egy párnába! | Eric Barker: Jóban lenni másokkal

Fazekas Erzsébet |

Vajon mit akarhat mondani a szerző által adott cím: Plays well with others? (Kisgyerekek óvodai jellemzésében fordul elő a mondat: Szívesen/örömmel játszik a többiekkel.) Csakhogy kicsoda itt az alany, aki képes jól játszani? Miért nem vagyunk konkrétan  megjelölve – holott nyilván rólunk van szó –, hogy esetleg jól tudunk játszmázni (vagy működni, közlekedni) másokkal? Vagy talán egy másik értelmezés érvényes, és Eric Barker a sorozatos játsz(adoz)ás, esetleg hazárdjáték, tréfálkozás, társasjáték kézikönyvét nyújtja át olvasójának?

Barker könyvtárnyi szakcikket olvasott el helyettünk, saját kedvéből, de a mi épülésünkre. Más szerzők számtalan gondolatát idézi (gyűjtését igazolja a 31 oldalnyi, sűrűn teleírt irodalomjegyzék). A megállapításokat olyan kontextusban, úgy tálalta, hogy könyve az első oldaltól az utolsóig informatív, elgondolkodtató, s egyben lebilincselően érdekfeszítő. Az ismertetett tudományos (vagy olykor filozófusoktól átvett bölcs) gondolatokat, vizsgálati eredményeket vagy aforizmákat, versrészleteket könnyű befogadni, az olvasás élvezete végig töretlen marad. A tanulásra, elmélkedésre serkentett elme nem fárad el, sőt további kihívásként újabb érdekességeket kér. Az eredmények ismeretében érdekes látni a (humán, mi más?) kapcsolatok kialakulásának, változásának összefüggéseit, s mindezek révén ismeretet szerezni önmagunkról – és az egyénin túl, a különféle kultúrákban megmutatkozó általánosról, vagyis – az emberiségről is.

A könyv üzenete számomra mégsem az, hogy főként másokkal legyünk jóban, hanem elsősorban önmagunkkal. Erre épül a könyv filozófiája. (És most visszatérek írásom kezdő gondolatához. Végigolvasva vált meggyőződésemmé, hogy a magyar cím nem jó – és nem a játékra vonatkozó utalás kihagyása miatt.)

Az olvasó tanulási folyamatát segítendő Eric Barker több részre tagolja művét. Az első (5 fejezet) élén ez áll: Megítélhetsz egy könyvet a borító alapján? Nos, nem. Éppen ezért kérem, önök se tegyék, mert könnyen hozhatnának elhibázott ítéletet. Hiszen mit keres – az életminőségünket meghatározó humán kapcsolatokról szóló – könyv borítóján két kicsi tégely, mustárral és ketchuppal? Ha az első benyomás hatására elment volna a kedvem tőle, sosem tudtam volna meg, miről maradok le. Szerencsére nekiláttam – és milyen jól tettem!

A könyv első mondata azonnal magasan indít: „Még senkit sem lőttek le.” Mire gondolhat ebből az olvasó? Krimi vagy thriller kezdődhet(ne) így. Rá is erősít pár további részlet: rabláskísérlet, túszul ejtett pénztáros, a rendőrség érkeztéig barikádot építő tettesek, speciális egység (SWAT), a New York-i rendőrség (NYPD), a túsztárgyaló-csapat (HNT), és a velük érkező szerző, mint különleges vendég.

Eric Barker így helyezi magát a helyszínre: „A következő öt perc lesz életem legstresszesebb tíz éve.” Az izgalmas indulás után (bár ez nem szokásom) hátralapozok, utószót keresek. Ám az nincs. Helyén a szerzőt egy rövidke 16 sornyi szöveg mutatja be példátlanul egyedi módon, aminek a végére egy Kurt Vonnegut-idézet került: „Amikor írok, kar és láb nélküli embernek érzem magam, aki krétát tart a szájában” – sejtésem szerint ezt csak egy zseniális szerkesztő tehette oda. Az életpálya-sűrítményből megtudjuk, hogy a szerzőt érdekelte a fizika – igaz, csak amíg a karambolokról volt szó. Foglalkoztatta a biológia, de csak amíg a szex volt terítéken. Ám mégis a tudományokról ír – s ez a pikírt stílus elárulja, hogy alighanem önjellemzést olvasok. A szerző maga volt ilyen bátor, amit alátámaszt a fülszöveg fölé tett – kissé pimasz magabiztosságot sugárzó mosolyú – arcképe. Végül belátom, nincs az a vakmerő szerkesztő, aki ilyen tónusban merne írni  egy szerzőről. Az időrendben haladó olvasó joggal tarthatná őt – a sokféle tudományos idézet alapján – pszichológusnak, pszichiáternek, coachnak. Elvégre ki tudná még ily hitelességgel, tudományos precizitással vizsgálni az emberi kapcsolatokat, és próbálna finoman magabiztos tanácsokat adni, hogyan is éljünk (ehhez használta fel módszernek a túsztárgyalók stílusát).

A nem-utószó nyomán belátom tehát: tévedtem. Nem szerkesztő mutatta be a szerzőt, Eric Barker mindvégig magáról fogalmazott, egyben jellemezve az amerikai egyetemi húsdarálóból kijöttek világát is. A Pennsylvaniai Egyetemre járt, amely „büszke rá, hogy öntelt, elkényeztetett kölykökből művelt felnőtteket farag.” Ő Hollywoodba került, ez a város „büszkén vállalja, hogy művelt felnőtteket alakít át öntelt, elkényeztetett kölykökké.” Szerzőnk ezt követően blogírásra adta fejét – Barking Up the Wrong Tree címmel (nem nehéz észrevenni, szójáték formájában családi nevét sem volt rest bevetni). A jelzett amerikanizmus (szó szerinti fordításban: rossz fára ugatni), szép magyar megoldással: árnyékra vetődni – jelentése: rossz helyen keresed a megoldást…

A könyv ajánlással indul. Csak tartalma szokatlan: „összes kapcsolatomnak, amelyet elszúrtam” – bizonyára sok ilyen lehet, mert el se kezdi a fölsorolást, bevallva, a kiadó csak egy oldalnyi felületet hagyott neki e célra. A szerző humorát mutatja ajánlása következő része is: „Egyesek szerint »a nagy elmék eszmékről beszélnek. Az átlagos elmék eseményekről. A kis elmék emberekről.« – én azért vagyok itt, hogy emberekről beszéljek.”

Eric Barker meg is teszi, amit ígért. Kétszáznál több oldalt szán arra, hogy egyénekről, az első benyomások hitelességéről, félrecsúszó lehetősége(i)kről, romló vagy még javítható kapcsolataikról, továbbá barátságról, szerelemről, a hazugságaink gyakoriságáról, válásról, érzelmi emlékezetről, sorsról, magányról, depresszióról és mindezek lehetséges okairól elmélkedjen. Ki ne felejtsem a szexet, no és annak egy egészen különös válfaját: a videójáték szexet.

A következő bekezdést, kérem, olvassák úgy, hogy efféléről én még sose hallottam. De Ericnek elhiszem, lehetséges az alábbi: egy japán fiatalember (Nisan) beleszeretett egy párnahuzatba, amin Nemutan, a Love Plus bikinis anime karaktere látható. Őt viszi magával mindenhová, még romantikus hétvégére is. Nem hallgathatom el az ide vonatkozó adatot: a Voltage romantikus játékaival 2014-ben 22 millió (japán?) nő játszott. Aztán a cég két játéka bekerült az USA 30 legtöbb bevételt hozó applikációja közé (2015). A szerzővel együtt joggal kérdezhetjük: „mi folyik itt?”

• Olvass bele!

A válaszért Barker felkutatta a megfelelő forrást, és ismerteti a tudományos vizsgálat (What factors attract people to play romantic video games?) eredményét, amely feltárta az okot is. Ez pedig a magányosság. (Ha viszont törődnek velünk, jóban leszünk önmagunkkal, boldognak érezzük magunkat – fogalmazódik meg a könyv több helyén is az ide vágó összegzés.) A videojátékosok nem a szépségről, a szexi megjelenésről társalognak, hanem az elfogadottság, a társaság utáni vágy(uk)ról. (Egy biztos, az ilyen digitális partner nem panaszkodik az izzadság-/szájszag, a hűtlenség, a kései hazaérkezés, a le nem vitt szemét, az elfelejtett születésnap, bevásárlás stb. miatt).

A férj/partner nélkül élő 20-24 éves japán nők aránya a 2010-es évekre 38,7-ről 55,3%-ra nőtt. A hasonló korcsoportba tartozó férfiak száma 48,8%-ról 67,5%-re változott. Azok aránya, akiknek sosem volt szexuális tapasztalatuk – mindkét nemnél, és itt is a 20-24 évesekről van szó! –, 2015-ben 47% lett. A japán kormány azt mérte, a fiatalok 37,6 százaléka nem akar romantikus partnert, mivel a valódi kapcsolat túl bonyolult, túl sok kockázatot rejt… (Ízlelgetem a mendokusai [kellemetlen] szót, a japánok ezzel jelölik a jelenséget.)

Az iménti témát nem tudtam kihagyni, mégis eltekintek a könyvben megfogalmazott további bölcs gondolatok felidézésétől, illetve a szemelgetéstől is, pedig szívesen állítanék emléket Eric Barker erőfeszítésének, aki az indító bekezdésben említett forrásanyagot végigolvasta. Az itt elhelyezett Vonnegut-idézettel (A tudomány olyan mágia, ami működik) talán azt sugallja, vegyük komolyan a témát. Jogos, mert aki belenéz a felsorolásba, úgy vélhetné, hogy a Science vagy a New England Journal of Medicine sok-sok szakcikkének egybegyűjtött irodalomjegyzékét látja.

A tudósok kutatási eredményei nyomán Eric Barker tanulságos meglátásokat ad közre, de véleményét úgy fejti ki, hogy nem akarja ránk erőltetni. Az elé tárt történetek, következtetések nyomán az olvasó maga sétál be a tanulás csapdájába, és próbál levonni a maga számára használható következtetéseket. Készséggel elfogadja: egy életünk van, mindennek kulcsa a törődés. Nincsenek elrontott kapcsolatok, csak olyanok, amelyekbe az érintettek nem fektettek kellő időt, energiát, szeretetet. A könyv tehát valójában: kapcsolat-szerelési tanácsadó! Ám a továbbiakban csak azért nem hozok fel erre példát, mert minden egyes esetelemzéssel a tartalomelmesélés eléggé el nem ítélhető vétkét követném el. Viszont azt remélem, írásomtól az olvasó sürgető vágyat érez, hogy kezébe vegye a könyvet, hogy rátaláljon az alábbi gyöngyszemekre és a hozzájuk hasonlókra.

Manapság több időt töltünk digitális berendezésekkel, mint alvással.
A kapcsolatok utáni vágy mélyebb gyökerű, mint a kényelem utáni.
Amikor a legrosszabbul alakulnak a dolgok a világban, az emberek a tőlük telhető legjobbat nyújtják.
A házasság nem tesz egészségessé és boldoggá; a jó házasság tesz egészségessé, boldoggá.
A hullámokat nem tudjuk megállítani, de megtanulhatunk szörfözni.
A motiváció idegtudományi csodaszer.
Nem emlékszel jobban, csak rosszabbul felejtesz.
A másokkal kapcsolatos gondjaink sok esetben a pontatlan érzékelésnél kezdődnek.
A magány szubjektív érzés, lényege nem az egyedüllét, hanem a jelentőségteljes kapcsolat hiánya.
A szerelem olyan, mint egy mentális zavar.
A romantikus partner felmérésekor nő az első benyomás pontossága.
A túl sok igazságot nem bírják el az emberek. (T. S. Eliot)

Ugye meg fogják találni ezeket? Sok sikert kívánok hozzá! És végül a személyes véleményem: rég volt ennyire kellemesen okosító, mélyen elgondolkodtató olvasmány a kezemben.

A párnahuzat-szerelem mellett még valamit kell részletesebben idéznem: mindazt, amit a placebohatásról – bizonyítékokon alapuló orvosi kutatási eredményként – fejtett meg egy olyan „kívülálló”, nem orvosi végzettségű, kíváncsi ember, aki ezért végül orvosprofesszori címet kapott a Harvardon.

Íme, az izgalmas történet. Egy asszony hálálkodott Ted Kaptchuknak, hogy ő gyógyította meg műtétre szoruló petefészkét. A rák már nem mutatható ki benne. A férfi nem volt kuruzsló, se sarlatán, pontosan tudta, és be is vallotta, hogy gyógyfüveivel, akupunktúrájával ő biztosan nem tüntethette el a daganatot. A nő azonban tényleg rákmentes lett. Kezelőorvosai először nem hittek a szemüknek, majd – a döbbenetből felocsúdva – szerették volna megismerni, ki lehet az, akit a nő gyógyítójaként megnevezett. Ezért meghívták Kaptchukot a Harvard Medical Schoolba, ahol az alternatív gyógymódokon alapuló lehetséges új terápiákat kutatták. Ő itt hallott először a placebohatásról – meg arról, hogy ez olykor képes a tesztelt gyógyszerek eredményességét is felülmúlni.

Ted ezután sem tekintette magát orvosnak, alázatos és szerény maradt, és tanulni kezdett. Meg dolgozni is. Szorgalmasan próbálkozott, vizsgálódott, vagyis kutatott. Úgy gondolta, ezt a bizonyos placebohatást kell erősíteni. A tudomány meg folytassa csak küzdelmét a gyógyszerek hatékonyságának növeléséért.

Ted Kaptchuk vizsgálati eredményei végül meggyőzték a tudósokat, mivel igazolni tudta, hogy a placebo valódi élettani hatást fejt ki, amikor fájdalomról, szorongásról van szó. És tényleg képes fokozni a kezelések hatását. Az a páciens aki a vizsgálat során 8 milligramm morfint kap és az, akinek csak azt mondják, hogy ennyit kap, hasonló mértékű fájdalomcsökkenést tapasztalt. Kaptchuk azt is igazolta, hogy a dózist 50%-kal kell emelni ahhoz, hogy a gyógyszer hatása túlszárnyalja a placebo hatását. De a kutatást még ezután sem hagyta abba, és azt is felismerte, hogy négy placebo tabletta többet használ, mint kettő. Továbbá a kék színű pirula az alvást segíti jobban, a zöld pedig a szorongást oldja eredményesebben. Az injekcióban beadott placebók még ezeknél is hatékonyabbak.

És lám, milyen rendkívül bonyolult az emberi lélek: az alany márka-fetisizmusa is jelentősen befolyásolhatja az eredményeket. A drága placebo hatása felülmúlta az olcsóét. Az eredmény akkor sem maradt el, ha Kaptchuk őszintén megmondta a vizsgálatban résztvevőnek, hogy éppenséggel nem aktív kezelést kap. Három hét után még az ilyen alanyok 28%-ánál is javulás állt be. Akik úgy találták, hogy kompetens (meggyőzően hozzáértő) az az orvos, akitől a hamis akupunktúrás kezelést kapták, 44%-ban állapotuk javulásáról számoltak be. Ha pedig a vizsgálat vezetői arra kérték az orvost, hogy legalább 45 percig beszélgessen páciensével, és figyelmesen hallgassa meg a közlendőit – ilyen esetekben a javulás mértéke 62%-os volt. Vagyis segített a figyelmesség mértéke is. Barker tényként fűzi a fentiekhez, hogy a valódi gyógyszerek is hatásosabbak akkor, ha valaki törődik velünk. „A sietős orvosi vizitek csökkentik a placebohatást, lassítják a felépülést.”

Bár Ted Kaptchuk klasszikus, vagyis ún. nyugati orvoslásból nem szerzett diplomát, a fentiekben vázlatosan ismertetett eredményekre tekintettel 2013-ban az orvostudomány professzora címet kapta, és a Harvardon vezeti ma is a Placebo Tanulmányok és Terápiás Kapcsolat programot. Ez egyedüliként foglalkozik a placebohatással, vagyis az orvostudomány emberi oldalával.

Ám hadd ne maradjak adós egy kritikai megjegyzéssel: a szerző azt állítja, bizonyítékokkal alátámasztott választ, szakértő magyarázatot tud kínálni arra, hogyan éljünk kiváló életet. Csakhogy azt nem veszi számításba, hogy kinek-kinek nagyon más lehet a kiváló élet fogalma.  És itt most nem tudunk visszakérdezni, hogy miért nem tért ki erre? Bezzeg ő, amikor előadásokat tart (MIT, Yale, Google, az US Központi Parancsnoksága, Nasdaq, az Olimpiai képzőközpont), és a hallgatói kérdeznek, nem csak válaszol, de kérdezhet is. Akárcsak az előszó végén, megelégelve, hogy annyi szó fecsérelődött el már őrá, szokatlan módon visszakérdez: „És te hogy vagy?”

Eric Barker: Jóban lenni másokkal.
Mit mond a tudomány
az emberi kapcsolatokról,
és miért értettél félre (szinte) mindent
Fordította: Novák Gábor
21. Század Kiadó, Budapest, 2025
304 oldal, teljes bolti ár 5690 Ft,
online ár a kiadónál 5121 Ft
ISBN 978 963 568 4076

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az emberi kapcsolatok minősége határozza meg életminőségünket, azt, hogy jól érezzük-e magunkat a bőrünkben, sikeresek vagyunk-e, egészségesek vagyunk-e. Hogyan értelmezzük mások viselkedését, mit szűrjünk le mások testbeszédéből? Min múlik, hogy jól tudjuk-e „olvasni” a másik embert? Hogyan lehet elérni, hogy a kapcsolatok pokla helyett a mennyországában érezzük magunkat?
Eric Barker felmutatja a közkeletű bölcsességek mögött rejlő igazságot, felsorakoztatja a tudományosan bizonyított megfigyeléseket. (…) Ez a könyv arról szól, mit csinálunk rosszul, amikor a kapcsolatokról van szó, és hogyan tudunk egy kicsit javítani a helyzeten.