Neal Shusterman: Kaszás (részlet)

Első rész ~~ Köpeny és gyűrű

A törvény kimondja, hogy listát kell vezetnünk azokról az ártatlanokról, akiket megölünk.

És ami engem illet, mindegyikükre ártatlanként tekintek. Még a bűnösökre is. Mindenki bűnös valamiben, és mindenkiben ott a gyermekkori ártatlanság nyoma, nem számít, hány rétegnyi élet rakódott rá. Az emberiség ártatlan. Az emberiség bűnös. Mindkét állítás tagadhatatlanul igaz.

A törvény kimondja, hogy listát kell vezetnünk.

Már az inasság első napján megtesszük, de hivatalosan nem nevezzük ölésnek. Sem társadalmi, sem morális értelemben nem lenne helyes így hívni. Ez begyűjtés, mindig is az volt. Így mondják azt, amikor réges-régen a szegények felszedték a földművelők után hátramaradt gabonát. Ez volt a jótékonykodás első megnyilvánulása. A kaszásnak ugyanez a dolga. Minden gyereknek elmondják, amint elég idős lesz ahhoz, hogy megértse: a kaszások létfontosságú munkát végeznek a társadalom számára. A modern világban a miénk áll a legközelebb ahhoz, amit szent küldetésnek hívhatunk.

Talán ezért kell a törvény szerint listát vezetnünk. Nyilvános naplót, hogy elmeséljük azoknak, akik sosem halnak meg, és akik még meg sem születtek, hogy mit miért teszünk. Az utasítás szerint nemcsak a tetteinket kell lejegyeznünk, hanem az érzéseinket is, mert meg kell mutatnunk, hogy vannak érzéseink. Bűntudat. Megbánás. Bánat.

Hiszen ha mindezt nem éreznénk, miféle szörnyetegek lennénk?

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~
Nagytiszteletű Curie kaszás begyűjtőnaplójából

~~ 1. ~~ 
Nem sötétült el a nap

A kaszás későn érkezett – hideg, novemberi délután volt. Citra az ebédlőasztalnál ült, és egy kifejezetten nehéz matematikai képlet fölé görnyedt. Épp változókat számított, és képtelen volt megtalálni az X-et vagy az Y-t, amikor ez az új, sokkal veszedelmesebb változó megérkezett életének egyenletébe.

A Terranova család gyakran fogadott otthonában vendégeket, ezért amikor megszólalt a csengő, nem fogtak gyanút. A csengetést nem kísérte intő jel: nem sötétült el a nap, nem jelezte előre semmi azt, hogy a halál a küszöbükhöz érkezett. Lehet, hogy az univerzumnak küldenie kellett volna ilyen figyelmeztetéseket, de tulajdonképpen a kaszások sem voltak természetfölöttibbek, mint az adószedők. Megjelentek, elvégezték kellemetlen feladatukat, és már mentek is.

Az anyja nyitott ajtót. Citra először nem látta tőle teljesen a látogatót. Amit látott, az az volt, hogy az anyja hirtelen kővé dermed, mintha az ereiben megfagyott volna a vér. Mintha csak menten eldőlne és darabokra törne, amint valaki hozzáér.

– Bejöhetek, Mrs. Terranova?

A látogató kilétét elárulta a hangja. Betöltötte a teret, kikerülhetetlen volt, mint egy fémharang tompa kongása, mintha határozottan tudta volna, hogy képes lesz eljutni mindazokhoz, akikhez el kell jutnia. Citra már azelőtt, hogy meglátta volna, tudta, egy kaszás áll a küszöbön.

Istenem! Kaszás jött az otthonunkba!

– Igen, persze, jöjjön csak be. – Citra anyja félrehúzódott, hogy a látogató beléphessen, mintha ő lenne a vendég, és nem fordítva.

A férfi átlépte a küszöböt, puha, papucsszerű cipőjében nesztelenül lépkedett. Több rétegből álló köpenye elefántcsontszín vászonból készült, és bár olyan hosszú volt, hogy a földet súrolta, egyetlen folt sem szennyezte. A kaszások, ezt Citra tudta, megválaszthatják a köpenyük színét – bármilyen színű lehet, leszámítva a feketét, mert azt nem tartották illőnek a mesterségükhöz. A fekete a fény hiánya, a kaszások viszont ennek az ellentétei voltak: ragyogóak, megvilágosodottak. Őket tartották az emberiség legkiválóbbjainak – ezért lettek kiválasztva erre a feladatra.

Harsány és visszafogottabb színű kaszásköpenyek egyaránt léteztek. A reneszánsz angyalok köntöseihez hasonlóan az övék is előkelőnek, légiesnek tűnt, egyszerre súlyosnak és könnyűnek. A kaszások köpenyének egyedi stílusa, függetlenül az öltözék anyagától és színétől, nyilvános helyen könnyen észrevehetővé tette viselőjét, így, ha valaki el akarta kerülni őket, könnyedén megtehette. De legalább annyian szerettek volna a közelükbe férkőzni.

A köntös színe többnyire sokat elárult a kaszás személyiségéről. Ennek a kaszásnak például elefántcsontszínű volt a köpenye – a kellemes árnyalat messze esett a vakító fehér szemet bántó ragyogásától. Mindez azonban nem változtatott azon, hogy kivel és mivel állnak szemben.

A férfi hátratolta a csuklyáját, így láthatóvá vált ősz haja, a hidegtől vörösre csípett arcának gyászos kifejezése, valamint sötét, már-már önmagában fegyvernek tűnő szeme. Citra felállt. Nem tiszteletből, hanem félelemből. A sokktól. Próbált úrrá lenni kapkodó légzésén és összecsuklani készülő térdén. Mivel elárulta a remegésével, merevséget erőltetett a lábába, megfeszítette az izmait. Akármi volt is a kaszás célja náluk, őt nem fogja összeomlani látni.

– Becsukhatja az ajtót – szólt a kaszás Citra anyjának, aki engedelmeskedett, bár a lány látta rajta, mennyire nehezére esik.

Ha az ajtó nyitva marad, a kaszás az előszobából még visszafordulhatott volna. Abban a pillanatban, hogy az ajtó becsukódott, tényleg, igazán bent volt.

Körbenézett, és azonnal észrevette a lányt. Rámosolygott.

– Üdvözöllek, Citra – köszöntötte.

Az, hogy a férfi tudta a nevét, pont úgy ledermesztette a lányt, ahogyan a feltűnése az anyját.

– Ne légy udvariatlan! – szólt gyorsan az anyja. – Köszönj a vendégünknek!

– Jó napot, nagytiszteletű.

– Helló! – szólalt meg az öccse, Ben, aki kijött a szobájából, amikor meghallotta a kaszás mély, zengő hangját.

A kisfiú alig tudta kipréselni magából az egyszavas köszönést. Citrára és az anyjukra nézett, pontosan arra gondolt, amire mindannyian: Kiért jött? Én leszek az? Vagy én az leszek, aki hátramarad szenvedni?

– Megéreztem egy hívogató illatot a folyosón – szagolt bele a levegőbe a kaszás. – Most már biztos, hogy jól sejtettem. Ebből a lakásból jött.

– Zitit készítettem, nagytiszteletű. Semmi különlegeset.

Citra még sosem látta az anyját ilyen ijedtnek.

– Az jó, mert nincs is szükségem semmi különlegesre. – Azzal a kaszás leült a kanapéra, és türelmesen kivárta a vacsorát.

Túlzás lenne elhinni, hogy a férfi mindössze enni jött, és semmi egyébért? Elvégre a kaszásoknak is enniük kell valahol. Általános szokás szerint az éttermek nem számítottak fel nekik semmit, de ez nem jelentette azt, hogy a házi koszt ne lehetett volna csábítóbb. Keringtek pletykák olyan kaszásokról, akik megkövetelték az áldozataiktól, hogy főzzenek nekik, mielőtt begyűjtötték őket. Vajon most is ez történik?

Akármi volt is a szándéka, a kaszás megtartotta magának, nekik pedig nem volt más választásuk, mint megadni, amit akart. Citra azon gondolkodott, ma megkíméli-e az életüket, ha ízlik neki az étel. Nem csoda, hogy az emberek úgy törték magukat, hogy bármilyen lehetséges eszközzel a kaszások kedvében járjanak. A félelem árnyékában a remény a világ legerősebb mozgatórugója.

Citra anyja innivalót vitt neki, ahogyan a férfi kérte, utána pedig mindent elkövetett, hogy az aznapi vacsora a legfinomabb legyen, amelyet valaha feltálalt. A főzés nem tartozott az erősségei közé. Munka után általában rohant haza, és csak arra maradt ideje, hogy gyorsan összeüssön valamit a gyerekeinek. Ma lehet, hogy az életük múlik megkérdőjelezhető kulináris képességein. És az apjuk? Időben hazaér, vagy a távollétében fogják begyűjteni a családját?

Akármennyire is rettegett, Citra nem akarta magára hagyni az anyját a kaszással, ezért bement a nappaliba. Ben, aki látszólag egyenlő mértékben volt lenyűgözve és megijedve, leült vele együtt.

A férfi végül nagytiszteletű Faraday kaszásként mutatkozott be.

– Én… ööö… Tartottam egyszer egy kiselőadást Faradayről az iskolában – préselte ki magából Ben. Csak egyszer csuklott el a hangja. – Elég menő tudós után választott nevet.

Faraday kaszás elmosolyodott.

– Szeretem azt gondolni, hogy illő patrónust választottam. Sok más tudóshoz hasonlóan Michael Faradayt sem ismerték el életében, pedig ha ő nincs, a világunk most nem lenne olyan, amilyen.

– Szerintem maga is megvan a kaszás-kártyagyűjteményemben – folytatta Ben. – Majdnem az összes közép-merikai kaszás megvan. De a képen fiatalabbnak néz ki.

A férfi nagyjából hatvanévesnek tűnt, és bár a haja ősz volt, kecskeszakálla épp csak deresedett. Ritkaságszámba ment, hogy ebbe a korba lépve az emberek ne próbálják visszanyerni fiatalabb kori külsejüket. Citra azt találgatta, mennyi idős lehet valójában a férfi. Mióta foglalkozik azzal, hogy életeknek vet véget?

– Annyi idős, amennyinek kinéz, vagy direkt tűnik öregnek? – kérdezte a vendégüktől.

– Citra! – Az anyja majdnem elejtette a jénai tálat, amit épp kivett a sütőből. – Ilyet nem illik kérdezni!

– Én szeretem az egyenes kérdéseket – mondta a kaszás. – Őszinte lélekre vall, úgyhogy én is őszintén fogok válaszolni. Bevallom, hogy négy korfordulóm volt. A természetes életkorom olyan száznyolcvan körül van, de a pontos számot elfelejtettem. Mostanában ezt az éltes külsőt választom, mert úgy vettem észre, azok, akiket begyűjtök, ettől érzik magukat a legnyugodtabbnak. – Felnevetett. – Azt hiszik, bölcs vagyok.

– Ezért jött? – tört ki Benből. – Hogy begyűjtse valamelyikünket?

Faraday kaszás kifürkészhetetlenül rámosolygott.

– A vacsora miatt jöttem.

Citra apja pont akkor érkezett meg, amikor készültek feltálalni a vacsorát. Az anyja valószínűleg felvilágosíthatta a helyzetről, mert érzelmileg sokkal felkészültebbnek tűnt, mint a többiek. Amint megjött, egyenesen Faraday kaszáshoz indult, hogy kezet fogjon vele, és úgy tett, mintha sokkal kedélyesebb és vendégszeretőbb hangulatban lenne, mint amilyenben bizonyára volt.

A vacsora nagy része kínos csöndben telt, amit a kaszás néhány megjegyzése tört csak meg. „Szép az otthonuk.” „Milyen finom a limonádé!” „Biztos, hogy ez a legfinomabb ziti egész Közép-Merikában!” Noha minden, amit mondott, dicséret volt, a hangjától mindenkinek a gerincén végigfutott a hideg.

– Nem nagyon láttam még magát – szólalt meg végre Citra apja.

– Nem, valóban nem láthatott – értett egyet a kaszás. – Nem vagyok közszereplő, ellentétben sok más kaszással. Vannak, akik kedvelik a reflektorfényt, de ha megfelelően akarjuk végezni a munkánkat, szükség van bizonyos szintű anonimitásra.

– Tényleg? – Citra ennek hallatán kieresztette a tüskéit. – Hát lehet megfelelően begyűjteni?

– Nos, az biztos, hogy vannak nem megfelelő módjai – mondta a kaszás, és erről nem esett több szó.

Ahogy a vacsora a végéhez közeledett, megszólalt:

– Meséljenek magukról. – Nem utasítás volt, sem kérés. Csakis parancsként lehetett értelmezni.

Citra nem tudta, ez része volt-e a kis haláltáncának, vagy őszintén érdeklődött. Már azelőtt tudta a nevüket, hogy belépett a lakásba, vagyis valószínűleg mindent tudott, amit elmondhattak volna neki. Akkor minek kérdezte?

– Én történelmet kutatok – kezdte az apja.
– Én szintetikusélelmiszer-mérnök vagyok – mondta az anyja.
A kaszás felvonta a szemöldökét.
– És ezt mégis ön készítette.
Citra anyja letette a villáját.
– Csupa szintetikus hozzávalóból.
– Igen, de ha mindent képesek vagyunk előállítani, miért van még szükségünk szintetikusélelmiszer-mérnökökre?
Az anyja arcából kifutott a vér.
Az apjuk sietett a felesége segítségére.
– Mindig van hová fejlődni.
– Igen… És apa munkája is fontos! – kotyogott közbe Ben.
– Micsoda, a történelemkutatás? – A kaszás lemondóan intett a villájával. – A múlt sosem változik… És abból ítélve, amit látok, a jövő sem fog.

A szülei és az öccse ledöbbentek, aggódni kezdtek a kaszás szavaitól, ám Citra értette, mire céloz. A civilizáció fejlődése beteljesedett. Ezzel mindenki tisztában volt. Az emberi fajon már nem maradt semmi tanulmányozni való. Semmit sem kellett megfejteni az emberek létezésével kapcsolatban. Senki sem fontosabb a másiknál. Igazából bizonyos tekintetben mindenki egyformán haszontalan. Ezt mondta a kaszás, és ez fel is dühítette Citrát, mert a lelke mélyén tudta, hogy igaza van.

Fordította: Horváth Vivien

Neal Shusterman: Kaszás
A Kaszások kora-trilógia első része.
Lampion Könyvek, Budapest, 2022
384 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft