Jean Reno: Emma (részlet)

Azelőtt

November van, alig 10 fok lehet a nagy, kéklő ég alatt. A négysávos autópályán szinte senki, csak egy kamion imbolyog a láthatáron. A sebességmérő százharminc fölötti értéket mutat. Emma tovább gyorsít. Az út mámorítóan suhan tova. A kormány remeg az ujjai alatt. Habozik, hogy bekapcsolja-e a CocoRosie-t, a mostani kedvenc CD-jét, de Jeanne, az anyja ott szunyókál mellette.

Már majdnem utolérte a kamiont. A böhöm nagy jármű mögött egy öreg Citroën zötyög, beszippantja a légáram. Túl gyorsan megy a végsebességéhez képest. A sebességmérőjén jelzett maximális kilencven helyett legalább száztízzel. Emma kirakja az indexet, hogy megelőzze.

Minden egyszerre történik, az egész zűrzavar, mint egy lassított felvételen.

A másik sávba átsodródó Citroën, egy napsugár vakító villanása, a fékpedálról lecsúszó láb, az anyja sikolya, a sokk, a véget nem érő sikoly, a hosszan szánkázó, fejre álló autó.

Egy, két, három bukfenc! – dúdolja egy hang a fejében.

Az ég, az út, az ég, a felszaggatott fű, egy villanás, aztán a csend, mint a mennydörgés utáni űr.

Emma, akit megtart a biztonsági öv, kinyitja az egyik szemét, és fejjel lefelé látja a világot. A szag ér el hozzá először, mielőtt bármi mást érzékelne: égett gumi, benzin, föld… és valami más. Egy szag, ami elszorítja a torkát, és fémes ízzel tölti el. Elfordítja a fejét, belül gondolatfoszlányok kavarognak.

Az anyja fejjel lefelé lóg, akárcsak ő, a szeme nyitva, mint az övé. Az égre bámul a vér vörös záporán át.

Az égre bámul.

Emma alámerül a sötétségbe.

~~ 1. ~~

Záporozó üvegszilánkok között repül, repül, pörgő testtel, végtelenül hosszan zuhan lefelé. Nagy lehet a lárma, a fékcsikorgás, a darabokra szakadó karosszéria, mégsem hall semmit, a csattanás néma, a tompa sikoly a torkában reked…

Emma felül az ágyban, a szíve dübörögve kalapál, a szájában fémes íz. Még mindig kábultan rázogatja a fejét. Általában havonta egyszer ebből a rémálomból riad fel.

Kedd megereszt egy tiltakozó nyávogást, mielőtt élvezettel nyújtózkodni kezdene. Sápadt fény szűrődik át a függöny résén. Az ébresztőóra 6 óra 11 percet mutat. Emma a takaró alá bújik, hogy aludjon még egy kicsit. A dorombolás parancsolóan felerősödik.

– Megengeded?

Nem. A macska nem enged meg semmit, csak a feltétlen odaadást. Az orrával noszogatja a lányt, a vállát harapdálja, amíg ki nem kászálódik az ágyból. Alighanem a Napkirály reinkarnációja lehet, a felségsértés bűnének még a gondolatát sem tűri.

A nappaliban cipők hevernek szanaszét a padlón, egy kupac hajtogatásra váró ruha, piszkos bögrék, az előző napi tálcás kaja, könyvek, egy mérőszalag – ki tudja, minek –, összetekeredett zoknik… Egy citromsárgára festett, polcos szekrénykén Jeanne mosolyog ábrándosan a keretében. Emma futólag önkéntelenül megsimogatja.

– Szia, anya.

Imádja a lakását. A felújítás előtt ez volt a nagyapja régi suszterműhelye. A kirakat helyére üvegtégla fal került, amitől a helyiség olyan, mint egy akvárium. A raktárból egy szobát és egy zuhanyzót alakítottak ki, amelyek egy kis kertre, Kedd vadászterületére nyílnak. A régi munkapad most középre helyezett konyhaszigetként szolgál, elválasztja a konyhasarkot az „akváriumtól”. Emma nagyon ragaszkodik ehhez a jókora, összevissza karcolt bútordarabhoz. Miközben zöldséget pucol, érzi a munkája fölött görnyedő suszter ezerszer ismételt mozdulatait – szabás, csiszolás, varrás vagy szegezés, polírozás, fényezés –, látja maga előtt a férfi göcsörtös, hihetetlenül fürge kezét, amely gyerekkorában lenyűgözte. Valami tovább él belőle a fa erezetében.

A konyha kövét ma reggel jéghidegnek érzi. A kialvatlanság lehet az oka – késő éjszakáig ébren maradt. Kinyitja a hűtőt, kikapja belőle a méregdrága pástétomkonzervet, és az állat tálkájában áttöri a keveréket – „Kacsamájhab ínyenc macskáknak”, hirdeti a címke. Fél konzerv reggel, fél konzerv este, ahogy az állatorvos ajánlotta. Egyedül az egészséges életmód területén kényszeríti Kedd őfelségére az akaratát. Minden másban a macska akarata érvényesül…

Amíg a kávé lefő, a kertre nyíló franciaablaknak támaszkodik. Egy szivarfa áll az átázott fű közepén. A kőfal mellett virágzik a csucsor. Minden évben megfogadja, hogy veteményest ültet, de soha nem szánja rá magát. A kertészkedés tervezést igényel, és azt utálja.

Az alváshiány jóleső bágyadtsággal tölti el. Fura módon, amikor fáradt, az érintése kifinomul, és ilyenkor masszíroz a legjobban, mintha a kimerültség arra késztetné, hogy felengedjen, ne agyaljon sokat. Ettől függetlenül, ha választhatna, inkább aludna hét órát egyhuzamban, mint hogy szembenézzen a mai nappal.

Átkozott D-nap!

Az ég nehéz, de az eső elállt. Félő, hogy Lemonier rohamot kap, ha a VIP vendégek zuhogó esőben futnak be. A kép kuncogásra készteti, aprócska elégtétel a múlt hétért. Ahogy közeledett a dátum, a portivyi thalassoterápiás központ igazgatója annyit nyüstölte őket, hogy az már-már zaklatásszámba ment.

Teljes volt a felfordulás: elkészültek a beosztások – Lemonier egyszerűen kihúzta a szabadnapokat és a hétvégi munkaszüneti napokat –, takarítás egy segítségül hívott külsős csapattal kiegészülve, új, aranyszállal hímzett törülközők és különleges öltözék az Őexcellenciája és Kísérete kiszolgálására kijelölt személyzet számára – Emma tisztán látja maga előtt a nagybetűket, valahányszor a nagyfőnök a küldöttségről beszél. Gyógytornász kolléganője, Claire szerint a férfi sebtében átfesttette az irodáját vörösre-zöldre, az ománi nemzeti színekre! Már hozzászoktak a hírességek fogadásához, az iparmágnásoktól kezdve a filmsztárokig, de az igazgató eddig még soha nem tűnt ennyire izgatottnak… Pénzről van szó? Vagy a hírnévről?

Lemonier nyájas, ötvenes férfi, szerény termettel és kezdődő kopaszodással megverve, mondhatni, majdnem átlagos férfi, amit egyedül a törtetésével ellensúlyoz. Emma szemében az udvariassága ügyetlenül viselt álarc. Elpuskázta valódi hivatását, a zsarnokságot, és szenved attól, hogy csupán egy szállodakomplexumot irányít, legyen az bármilyen tekintélyes is. A legfurcsább, hogy mindezzel valószínűleg nincs is tisztában. Liheg a hatalmasok nyomában, abban reménykedve, hogy a fényükből rá is hull majd egy sugárnyi, és a hír, hogy idelátogat az Ománi Szultanátus küldöttsége, valóságos robbanással ért fel. Amióta úgy nyolc hete bejelentették az érkezésüket, a városban szárnyra kaptak a pletykák meg a legvadabb feltételezések. Emma fütyült volna az egészre, ha Lemonier nem őt nevezi ki őfelsége hivatalos masszőrének: „Hatalmas megtiszteltetés, remélem, méltó lesz rá!” És mivel a férfi a kezelőszobába nem járogathat be, szőrszálhasogató módon a legapróbb részletekbe köt bele, és naponta háromszor ellenőrzi a logisztikát.

Az igazgató általában elég agyafúrt ahhoz, hogy távolságot tartson. Egy fényűző intézmény vezetője, Emma pedig csak egy alkalmazott, és szó, mi szó, nem éppen példás munkaerő. Valójában már régen kirúgták volna, ha a masszázsáról nem zengenének ódákat a legigényesebb ügyfelek. A legigényesebbek és a leggazdagabbak… Noha Lemonier tipikusan az a főnök, akitől jobb menekülni, Emmának semmi kedve máshol munkát keresni, nemhogy saját szalont nyitni. A jövőre gondolni annyi, mint szédítő szakadék fölé hajolni. Hirtelen bevillan neki a kertészeti hasonlat: gyökerek nélkül semmit sem lehet ültetni, ő pedig képtelen a hétvégénél messzebbre tervezni. Képtelen így, hogy a múlt visszafelé húzza…

A kávé langyos, és Emma egy kortyra felhajtja. 7 óra 10 perc van, és már a gondolat is idegesíti, hogy szépen kiöltözve várjon itt indulásig. A központban kellene lennie 10:00-kor – a küldöttség tizenegy körül fut be. Lemonier világossá tette: mindenkinek ott kell lennie a helyén! Ha siet, még mindig elmehet előtte az óceánhoz.

Az utcák szinte teljesen kihaltak, csak néhány öreg vonszolja maga után a bevásárlókocsiját vagy a vonakodó kutyáját. Emma tapossa a pedált. A bringáján mindössze három fokozat van, és az egyik kerekében van egy kis nyolcas, de mindennap használja, akár esik, akár fúj. A barátnője, Pénélope nem érti, hogy lehet autó nélkül élni, meg van győződve arról, hogy ez is az „Emma-probléma” része: dögös csaj, de szingli, fittyet hány a társadalmi normákra, és szocializációs gondjai vannak. Emma emlékezteti, hogy hithű környezetvédő. Hiába. Pénélope-ot ez nem érdekli. Jeanne is nagy természetbarát és elkötelezett aktivista volt. Emma számára a bringa egyrészt kabala, másrészt azokra az értékekre emlékezteti, amiket az anyja hagyományozott rá.

Attól, hogy mindent kényszeresen az anyjára vezet vissza, néha úgy érzi, olyan, mint egy kislány, aki élvezettel vakarja véresre a bevarasodott sebét. A mindennapi létezéshez szüksége van egy dózis bűntudatra és hozzá boldog emlékekre…

Kiér a Teignouse körútra, és rákanyarodik a tengerpart mentén vezető kerékpárútra. Az égbolt fény és árnyék dantei látványát nyújtja, a víz felszínén a zöld és a fekete árnyalatai tükröződnek. Viharos napokon a hullámok kicsapnak az úttestre, de az időjárás most éppen jobbra fordult. Emma a széltől megrészegülve gyorsabb tempóra vált, nyitott szájjal nyeli a páracseppeket. Az óceán felébreszti benne az érzést, hogy olyan szabad és illékony, mint a levegő.

A tekerés ritmusára dúdolni kezdi Pete Doherty balladáját, a The Fantasy Life of Poetry and Crime-ot. Közvetlenül a Conguel-fok előtt, a félsziget végén megáll, hogy belebújjon egy sportos pulóverbe. Egy hirtelen széllökés elfújja az örömét. A Conguel az anyja kedvenc strandja. Volt. Emma szándékosan keveri az időket, így szövi újra a kapcsolatot, vagy így tölti ki az űrt, nem számít. Az emlékek, a bringa, ez az északnyugati széltől korbácsolt darabka föld, a beszélgetések a fejében… Jeanne itt van valahol.

– Hiányzol, anya!

Az élők és a holtak világa közötti határt mindig is bizonytalannak érezte. Nincs gyász, nincs igazi hiány, inkább fizikai vágy a simogatásra és az illatokra. Emma szinte bármit megadna, hogy újra érezze az anyja ölelését. Idén volt kilenc éve, lezárult egy ciklus.

Megölted…

Elhallgattatja a halk hangot a fejében, és felgyorsít, elteker a négycsillagos kemping, a mobilházak hosszú sora mellett. A heves szélben olyanok a fenyőfák, mint a kifordult esernyők.

A parkoló után a fokhoz vezető homokos kis út, kerékpárral behajtani tilos. Gurul tovább, rá sem hederít a táblára. Negyed kilenckor nem nagyon lesz itt senki, hogy felelősségre vonja.

Amikor eléri az útbaigazító táblát, leszáll, és karját kitárva az óceán felé sétál. A szél olyan heves, hogy eláll a lélegzete, és könnyek sós íze marad a nyelvén. Az anyja mesélte, hogy már háromévesen is ezt tette, kis karját széttárta, mintha szárnya lenne, és biztos volt benne, hogy mindjárt elrepül.

„Féltem, hogy a vihar elfúj, édesem…”

Az anyja itt mindenütt jelen van. Emma megpróbálja maga elé képzelni kecses alakját, amint a hullámokba merül. Jeanne szilaj volt, és őrült, szívfájdítóan gyönyörű, és szeretett télen úszni, „hogy a sejtjeim táncra perdüljenek”, mint mosolyogva mondogatta.

A nyílt tengeren két szigetecske emelkedik ki, a „kis lyuk” és a „nagy lyuk”. A Toul-Bihant apálykor el lehet érni. A Toul-Bras-n gall temetkezési helyeket találtak.

Itt kellene nyugodniuk az anyja csontjainak.

Mindenszentek napján Michel, az apja majd őt is mindenáron el akarja hurcolni a temetőbe. Emma nem látja az értelmét az egésznek, számára az csak egy közönséges hely: ládába zárt, bomló holttestek hosszú sora. Miért kellene a léleknek ragaszkodnia ahhoz a gyászos helyhez? Bosszús borzongással gondol az apjára. Hiába szereti, a megalkuvása túlmegy minden határon. Hogy tudott Gérard, a suszter és háborús hős egy ilyen meghunyászkodó, borítékolhatóan vesztes fiút nemzeni?

Na és Jeanne? Mégiscsak szerelmesnek kellett lenniük egymásba…

Emma sietve levetkőzik. Már előre felvett egy ócska fürdőruhát, és belegyömöszölt a hátizsákjába egy törülközőt fehérneművel együtt. A szél pillanatok alatt a csontjáig hatol. A vízhez lépked a grániton. Valami bizsergés járja át, láz és szerelem keveréke, mintha a kő és az anyja egyazon forrásból született volna. A feje kicsit kóvályog, de csak az izgalomtól. Leguggol, kezét a sziklára fekteti, hogy tisztábban érezze az erejét a tenyerében.

– Látod, én is táncra perdítem a sejtjeimet!

A szél nem felel, így hát feláll, és a tengerbe lép. A jeges víz mintha belemarna. Fájdalmában felkiált, a csontjaiban érzi a hideget. Ha valaki rajtakapná, hallgathatná a leckéztető szavait a felelőtlen cselekedetek veszélyeiről, de fütyül rá. Kockázat nélkül nem lenne ekkora az élvezet.

Ne gondolkozz!

Egyenesen a hullámokba veti magát, és eszeveszett tempóban, gyorsúszással úszni kezd – magával ragadja az óceán ereje. A hősokk égető érzéssé változtatja a hideget, és hatalmas energialöketet kap tőle.

Az áramlás egyenesen a nyílt tenger felé sodorja, de kihasználja a hullámverés erejét, hogy ne távolodjon el túlságosan. Rövid ideig még küzdenie kell azért, hogy az öbölben tudjon maradni, aztán végre megtalálja a megfelelő ritmust és a megfelelő irányt. Rendszeresen kiemeli a fejét, és ellenőrzi, hogy nem sodródott-e a sziget felé, ahonnan lehetetlen lenne visszaúszni. Olyan, mintha birokra kelne a vízzel, ő, a parányi lány, akit az Ókeanosz titán elleni dühe hajt.

Ebben a pillanatban Emma igazán elevenében van, és semmi más nem létezik.

Fordította: Király Katalin

Jean Reno: Emma
Open Books Kiadó, Budapest, 2024
368 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft