»Istenhez küldök hő imát« | Gounod: Faust / Opera

D. Magyari Imre |

Gounod és szövegírói, Jules Barbier, valamint Michel Carré közös alkotását nézve sürgősen felejtsük el Goethe művét, amihez minden látszat ellenére szinte semmi köze az operának. Aztán persze jusson újra eszünkbe, netán olvassuk el, előszörre vagy sokadszorra, úgyse jutunk soha a végére, Goethének se sikerült könnyen.

Épp Michał Znaniecki rendezésének debütálása évében új magyar fordítása is megjelent, Márton Lászlóé: az első részé még a kilencvenes években készült az Ikon Kiadó felkérésére, a második részé pedig ahhoz a kétestés előadáshoz, amit a Katona József Színházban Máté Gábor és Kulka János főszereplésével állított színpadra Schilling Árpád, a kettős premiert 2015 áprilisában tartották. (Ebben az esztendőben volt az ún. Urfaust, vagyis Ős-Faust kiadásának 225. évfordulója, az Operaház bemutatta Ferruccio Busoni huszadik századi Doktor Faustusát is.)

Goethénél Faust egy hosszú monológjával indul „A Tragédia első része”, némileg kicsinyes siránkozással még azt is fölpanaszolja benne, hogy „Se pénzem nincs, se vagyonom, / Se hírnevem: én ezt unom!” Ezért fogott neki a mágiának: „Hátha szellemek ereje, szája / Világ némely titkát kitárja…” Azaz még nem mondott le a világ megismeréséről, merészen meg is idézi a Föld Szellemét, aki elegánsan egy vörös lángban jelenik meg, csak aztán a tudós megriad tőle, a Szellem gúnyosan meg is kérdezi: „Mi ez a hitvány ijedtség, / Te Übermensch?” A lényeg, hogy Gounod-ék Faustja (az orosz Andrej Danyilov) nem az a megkeseredett, öngyötrő értelmiségi, akiről Goethénél olvasunk. Sőt nem is igazán értelmiségi. Igaz, az övéké is ezzel nyit – Lányi Viktor átdolgozott, számomra kicsit szecessziós fordításában (Forrás: tarjangz.eu):

Nincs!
Nincs kérdésemre válasz sem földön, sem égen,
Nincsen hang, mely vigaszt ád;
Hiába szárnyal nyughatatlan elmém
A mindenségen át.
Szívem ég olthatatlan vágyban,
Gyötrődöm szüntelen,
De jaj, az igazságot nem találom!

Hogy aztán mi a kérdése, amire nincs válasz, nem derül ki, s ez a továbbiakban nem is látszik zavarni, bár még elátkozza az emberi lelket, a sárgolyót, a szerelmet, a hitet, a tudományt és az imádságot – mindent, ami hirtelenjében eszébe jut. De igazából kizárólag az zavarja, hogy megöregedett. Ez viszont annyira, hogy véget akar vetni az életének, öngyilkosságra készül. A Sátánt (Bretz Gábor) hívja, de nem egy metafizikus alkat. Ezért is hiányzik a párbeszéd a doktor famulusával, Wagnerrel (Fülep Máté), mivel erre a dialógusra nincs is szükség. Mefisztó akkurátusan felajánlja neki a gazdagságot, a hírnevet, a hatalmat, de neki kizárólag az ifjúság a vágya.

Az öregedés, a test romlása, a testi fájdalom és szenvedés, a közelgő elmúlás, a halál ritka, de nagy témája a művészetnek, ha – a műfaj természetéből fakadóan – nem is az operának, de a zenének igen, gondoljunk a nagy rekviemekre, Brahmséra például. Gounod operája ezektől, sajnálom, fényévekre van, valahol Lajtai Lajos Kulinyi Ernő Dollyjából való, a maga nemében amúgy kiváló Jöjj vissza, csókos, ifjú nyár című örökbecsű dalnak a közelében. Szóval Gounod szerzeménye többek közt ezért lehet az 1859-es bemutató óta töretlenül népszerű – meg hát persze a kétségtelenül invenciózus, hol áradóan lírai, hol magasztos, hol felhőtlenül derűs zene miatt (vezényel Kovács János).

Hatásos, na.

Az operában Faustnak az elmúlás tragikumáról, az emberi létről szava sincs. Ő, ahogy mondtam, egyszerűen csak újra fiatal akar lenni és – ha olykor, például a cavatinájában, lírai szólójában (Salut demeure chaste e pure) szerelemről énekel is – kufircolni (legalább) egyet azzal a lánnyal, akit a Sátán előzékenyen mutat neki – Margittal (Megyimórecz Ildikó). Ez össze is jön, köszönhetően Mefisztónak és az ékszereknek – mi tagadás, az ékszerária (Ah! Je ris de me voir si belle) nem a legjobb fényben tünteti fel Margitot, de persze az vesse rá az első (drága)követ, aki fiatal lányként ellen tudna állni ilyesféle kísértésnek. (A kerti jelenetben énekli Mefisztó Mártának, a szomszédasszonynak, az operairodalom egyik legostobább sorát: „Az ön férje, asszonyom, meghalt, s csókjait küldi.” Káprázatos!)

Margit (is) szerelemre gyullad. Most ugyan elküldi Faustot, de holnap várja, ami nem teljesen logikus, sőt egyenesen balgaság.

A harmadik és a negyedik felvonás között mindenesetre megtörténik a baj, az elcsábított Margit teherbe esik, megszüli és tébolyában megfojtja gyermekét, börtönbe kerül, ki fogják végezni. Számára a földön nincs megbocsátás. A történet itt, a szerzők szándékától feltehetően függetlenül, megrendítővé válik. Számomra mindenképp. Margit teljesen egyedül marad, még a harcból épp visszatérő (Déposons les armes, a katonakórus) testvére, a saját bátyja is bűnösnek tartja őt, noha megvív Fausttal, hogy lemossa a szégyent. Eszébe sem jut, hogy elmenetele előtti imájának kérését – Óvd meg a húgomat – az Úr nem teljesítette, így most akár számon is kérhetné.

A boldog korlátoltság már sok tragédiának lett az okozója. Igen, ez a rész mindenképp megrázó, már csupán azért is, mert Megyimórecz Ildikó nem csupán elénekli a szépséges Margit szerepét, hanem el is játssza. És megdöbbentő, dühítő, hogy Valentinnek (Haja Zsolt) más elintézési mód, más megoldási lehetőség eszébe sem jut, haldokolva pedig megátkozza húgát, aki, ha jól értem a történetet, ettől tébolyodik meg és követi el a gyilkosságot. Valentin bevonulása előtt is imával búcsúzott (Avant de quitter ces lieux): „Istenhez küldök hő imát…” Csak barátja, Siebel (Kálnay Zsófia) szereti még – rejtély, hogy a férfiszerepet miért írta Gounod mezzoszopránra. Nyilván sokan tudják a magyarázatot, én éppen nem.

Maga Faust előbb lelép, aztán visszaoldalog. Mefisztó segítségével megszöktetné a börtönből Margitot, de a lány nem akar vele menni, vállalja a büntetést, talán jogosnak is érzi. Mefisztó sokkal romlottabb és gonoszabb, mint amilyennek elsőre látszik. Ne csodálkozzunk: ő az ördög. Hosszú ideig csak valami kedélyes cinizmust mutat, rondója (Le veau d’or est tojours debout – nálunk: Eladó az egész világ) is ezt árasztja. De a negyedik felvonás elején pokolbeli árnyakat uszít Margitra, ráadásul a templomban: „Nincs irgalom az égben!” Legalábbis ő nagyon szeretné, ha nem lenne. „Neked az isten meg nem bocsát, / Számodra többé nem virrad a hajnal…” Ő ennek örül. Ebben hisz, a rossz győzelmében. E hit jegyében viszi el Faustot feledni a Walpurgis-éj orgiájára, ahol a koreográfus (esetünkben Venekei Marianna) fantáziájától függően minden megtörténhet, ami a polgári, keresztény erkölcs szerint tilos és már csupán ezért is roppant kívánatos – Gounod a hétrészes balettel utólag dobta fel művét, gondolom, merőben praktikus megfontolásból.

Faust azonban képtelen feloldódni, visszaindul Margithoz.

Znaniecki rendezőként igazán hálás lehet a szerzőknek, hogy hősüket öngyilkosságra készülve ismertetik meg velünk, az előadásban Faust a kezébe is vesz valami mérget, bár azt nem látjuk, hogy meg is inná, de nyilván már így is beszűkült tudatállapotban van. A történet az ő víziójaként is értelmezhető, Znaniecki a legvégén vissza is hozza az első szín központi elemét, a fürdőkádat (díszlet: Luigi Scoglio), benne Faust, kezéből épp kihull az immár üres üvegcse. Na, most: ha a történet, Mefisztóstul, Margitostul, mindenestül Faust látomása, akkor a rendező tulajdonképp semmiért sem felelős. Sem a zsinórpadlásról leereszkedő virágokért, sem a kerekes székekért, sem a golfpályáért, sem a diszkóért, sem azért, hogy Margitból és Mártából takarítónő lett (jelmez: Ana Ramos Aguayo), sem a szelfiért, amit Mefisztó csinál a mobiljával Valentin mellé állva, de még a vetített képekért sem (világítás és vetítés: Bogumił Palewicz). Faust álma mindenesetre kissé zavaros, de sebaj.

A legelgondolkodtatóbb, hogy az opera sziklaszilárdan a keresztény világkép talaján áll. Hogy a szerzői (és a nézői) mit gondoltak a 19. század közepén, nem tudhatjuk. A mű hite egyértelmű. Isten létezik, az ördög, a gonosz úgyszintén. A bűn mindig elnyeri méltó büntetését, de Isten emberi ésszel felérhetetlenül igazságos: ha Margitot el is ítélik, ki is végzik, lelkét befogadja a menny. Minden kérdésre, ha egyáltalán adódnak kérdések, van válasz, és ez a válasz minden kételyt, bizonytalanságot eloszlat.

Ezt én egy egész kicsit tudom irigyelni.

Tényleg csak egy egész kicsit. Mert a gondolkodásról azért kár lenne lemondanunk. Még akkor is, ha – amit nem árt szem előtt tartanunk – minden elmélet szürke és zöld az élet aranyfája. Hogy a világirodalom tán leghíresebb képzavarát idézzem.

Fotók: Operaház / Berecz Valter, Nagy Attila / A képek különböző alkalmakkor, különböző szereposztások alkalmával készültek.

Gounod: Faust
Magyar Állami Operaház

Szereposztás és további előadások