A boldogságot azok tudják élvezni, akik már megtapasztalták | Jon Szomin: A kis szöuli fazekasműhely

Fazekas Erzsébet |

Nagyszerűnek, prózában előadott költészetnek  találom Jon Szomin, a fiatal dél-koreai írónő  regényét. E látszólag prózai műnek mondhatni nincs is cselekménye, vagy ha mégis, akkor történeteinek inkább csak líraisága, hangulata, életérzése, filozófiája van.

A nem-történet főszereplője Dzsongmin dokumentumfilmes forgatókönyvíró. Elégedetlen magával, a munkájával, a világgal. „Rengeteg gesztenye hullott ősszel a földre. Kezébe vett egyet, amire senki nem lépett még rá. Letörölte róla a piszkot és kibontotta a tokot. Összegyűjtött még néhány üres tokot, a durva tüskék a tenyerébe fúródtak. Dzsongmin erősen rászorított a tüskés héjra. Meg akarta büntetni a kezét, amely eddig olyan hanyag szövegeket írt. Attól a naptól kezdve többé nem hagyta el a házat.” Miután felbontották szerződését, már nem érezte boldognak magát e békés helyen, ahol a nap járásával együtt változik az épület falának színe. Az Európát idéző ablak, ami egykor mosolyra bírta, már csak szellőztetésre használt épületelem. „Úgy tűnt, a világoskék égbolt hirtelen leereszkedve a társasházra támad. Dzsongmin kanyarok, hullámok nélkül, egyesen vonalban élte mindennapjait, nem tudta, ma tegnap van vagy holnap.” Harmincéves korára eltévedt egy útvesztőben, és mivel a szökés lehetőségéről lemondott, reménytelenséget se érzett. Hibásnak tűnt az előérzete, hogy kellemesen él majd a Gesztenyesor városnegyedben.

Egy napon feladta önként vállalt szobafogságát, és kimerészkedett sétálni. Kávézót keresett, de tévedésből a Szojo fazekas-műhelybe nyitott be. Ott megihlették a tárgyak, a csészék. Az oktató kedves üdvözlő szavai rábírták, hogy agyagozni tanuljon. „Megtört a csend, amibe hónapokra beburkolózott. A némaságba rekedt tömött fonalgombolyag apránként kezdett kibogozódni. Úgy érezte, nem bánja, ha már nem lesz csend. Sokkal csodálatosabb, ha szavak vagy az agyag tompa hangja csiklandozza a fülét.”

Neki is rendeltek kötényt, s ettől úgy érezte, a műhely teljes értékű tagja lett. Bár ez a közösség nyújtotta védelem átmenetinek, bizonytalannak tűnt, mégis lelki támaszt kínált. Eddig átutazóként költözött egyik helyről a másikra, szabadúszó volt meghatározott munkakör nélkül. Az egyik csoporttárs, Dzsihje derűje jó hatással volt rá. Neki érzéke volt hozzá, hogy „lelke történetét kerekké és lággyá formálja. Olyanná, ami nem akad meg beszélgetőpartnere torkán.” És erről eszébe jutott egy saját története, amikor munkája során az interjúalany elsírta magát – így érdekessé alakult az unalmasan induló jelenet, ám a forgatókönyv írójaként mégsem akarta adásba engedni. Csakhogy a kollégái leszavazták. „Az eset után minden szöveget megírt, amit a producer, a nézők hallani akartak, nem érzett szorongást, csalódottságot, de a tehetetlenség érzése úgy tapadt a hátára, mint egy parazita, amely felfalja a gazdasejtet.”

Dzsongmin, ez a magányos lány a bezárkózásból kilépve fedezi fel az agyagot, a kerámiát. Ez a könyv pedig – lírai szövegének szépséges poézisével – azt a folyamatot tárja fel, ahogy az alkotás, a munka hozzásegít a lelki felépüléshez, a megnyugváshoz. A gyógyulást, a műhely-terápia eredményességét követjük nyomon  a gyászoló, a magányos, a rokkant és az összes többi szereplő finoman szőtt történetében is. A műhely vezetője alkotótársát, a férjét veszítette el. Egy férfi a lábát, közúti balesetben – ő a műhelyben váratlanul felbukkanó régi osztálytárs apja, a karambolért felelős részeg sofőr pedig éppen Dzsongmin apja volt, aki féltékenységi bosszúból rohant a teherautóba. E véletlen találkozás  után ezt a traumát ő a munkapadján, tárgyai megformálásával feldolgozni. Van, aki társát készül elhagyni. Egy diák a hivatását keresi, a szülői nyomást rázná le magáról. Neki szólnak Jon Szomin filozofikus tanácsai: „az út sosem szűkül mindössze egy választásra. Épp hogy kezd kiszélesedni, s eztán egyre több döntést kell majd hoznod. Ne ítélj elhamarkodottan jelen helyzetedről. Ha megállás nélkül haladsz előre, biztosan felbukkan előtted az út, amit keresel. Ilyenkor sose félj, hogy valakinek csalódást okozol. Bátran válts irányt. Jobb, ha még az elején okozol csalódást.” A műhely összes fazekas-gyakornoka a maga sajátos előzménye után készül kikorongozni a megnyugtató jövőt.

A fogyatékosok (agysérült, kerekesszékes) foglalkozásán ’zabados (vagyis szabályokat nem követő) művek készültek – például egy tál közepére lyukat szúrt az alkotója, vagy itt-ott kiszakította. A műhelyvezető (Dzsohi asszony) mindet úgy hagyta. Dzsongmin ezen is eltöpreng: „vajon e tárgyak azt szimbolizálják, ahogy a készítője látja a világot, vagy ahogy a világ látja őt?” A könyv egyre inkább azt sugallja, hogy Jon a tárgyak szimbolikus, spirituális jelentőségéről is beszél. Dzsongmin így gondol első munkájára: „többé sehová se szökhet két hét erőfeszítése, a tálba költözött.” Érzi, hogy egyre érzékenyebben nyúl az agyaghoz, ami neki szellemi értéket képvisel. Amikor egyik tanára az őszi levelek agyagba vésését mutatja meg, úgy látja, „edénybe zárta az évszakot”.

Aztán a magányos Dzsongmin befogad egy macskát, aki eleinte terhére van, de később felismeri: az állat szorította rá a napi rutinra, több mozgásra. A tehetetlenség legjobb gyógyírját is megtalálja: a felelősséget. „Teste, mintha megszívta volna magát vízzel, ám most könnyű lett, mint egy napon megszáradt törülköző. És elhalkult a hang, ami fülébe duruzsolta, mennyire nem életrevaló.”

• Olvass bele!

Össze nem illő dolgok (szépség, szomorúság, kis rejtély) hozták létre a Szojo-műhelyt, ahol Dzsohi a férjével dolgozott – akit aztán egy részeg autós elütött. Gyászában sokáig ki se nyitotta a műhelyt. „Dzsongmin mérlegelte a számokkal ki nem fejezhető, szemmel nem látható ürességet. Az érzést, ha valaki fél kilépni a házból, pontosan ismerte. Amikor kétségbeesetten reméli, hogy feledésbe merül az emberek emlékezetében, így zárja el magát a külvilágtól, s nem létező emberként éli napjait.” Előbb Dzsohi merészkedett elő, Dzsongmin egy hétre rá. Hónapok óta először hagyta el otthonát, hogy „elmeneküljön életmódja elől, ne érezze magát halottnak, nem létezőnek.” Az egymáshoz kötődő nők párhuzamosan haladó egyenese egymás felé hajlott és metszéspontot alkotott. Ez előre meghatározott sors volt? Vagy csak véletlen? A két nő a tél hátralévő részében mindent meg akart tenni, hogy „a hőfokot egymáshoz igazítva kiégessék szívüket a kemencében.”

A leglátványosabb tárgyakat Kiszik készíti. Mivel nagyapja szürkehályog miatt vesztette látását, apja pedig balesetben, a fiú sorszerűnek tartja, hogy „a világ egy pillanat alatt fekete éjszakai égbolttá változhat.” A kerámiakészítést fejlesztésre használja: „előre megtanítani mindent a tapogató kezeknek, hogy helyettesíteni tudják a látást.” Kisik mellett Dzsongmin kisírja magát. („Üdítő érzés, mintha az állott víz helyére frisset töltenének.”) Tőle tanulja meg, hogy az ember akkor lesz igazán érett, ha képes felmérni saját tempóját, és meg tudja állapítani, mikor van szüksége szabadságra. És „ha lelkesedés nélkül csinálunk valamit, amit nem szeretünk, olyan, mintha egy ízét vesztett rágógumit rágnánk.”

A sokféle plasztikus képet felmutató szöveg általában nagyon szép, szubtilis – ami a fordító munkáját dicséri. Néha azonban felbukkannak döccenők. Talán a fordítónak, de még inkább a szerkesztőnek azt is észre kellett volna vennie, amikor a szerző elfelejtette, hogy pár bekezdéssel korábban mit írt le. Ha az emlékezet elég hosszú, az alábbi két mondat nem áll meg egymás mellett: „Dzsohi megkínálta Szotát kávéval. A férfi szomjas lehetett, mert egy hajtásra megitta az egészet.” Kicsit beszélgetnek, felidézik a férj (Hoszu) hiányát, majd így folytatódik a szöveg: „Szota higgadtan beszélt, az utolsókat kortyolta a kávéból.”

Amíg az elrontott tárgyakat együtt kiselejtezik, Kisik megkérdi Dzsongmit, nem sajnálja-e összetörni a munkáját. „Nem bánom, ha eltörik vagy megreped valamelyik tárgy. Majd újra megpróbálom elkészíteni. Legyen szó fazekasságról vagy emberről, semmi nem ölt formát rögtön elsőre. Nagyobb az értéke annak, aminek többször is neki kell futnunk.” Ez a többszöri nekifutás jellemzi Kisik és Dzsongmin kapcsolatának alakulását is.

A fazekas műhely terápiája elrendezi az oda járók kavargó gondolatait, megbékíti őket önmagukkal, segít megérteni a többieket. Eközben néhányan a párjukat is megtalálják. Adhat ennél nagyobb segítséget egy alkotóközösség és annak tanára?  Akire emlékezve Jon Szomin kérdő formában így fogalmazza meg hazaviendő üzenetét: „Keveseknek adatik meg, hogy szeretnek valamit és jók is benne. Másoknak ez olyan, mint a szerencsejáték. Talán egyszerűbb és hatékonyabb lenne, ha elérnénk, hogy az emberek szeressék azt, amiben jók, ahelyett hogy azt csinálnák, amit szeretnének, de nincs hozzá képességük. Nem lennénk boldogabbak, ha tényleg megszeretnénk, amiben jók vagyunk?”

Dzsongmi a műhely honlapján népszerűsíti a készült tárgyakat. Egy kiadó felfigyel szövegeire, könyvet kérnek tőle. „Naplóként írnánk meg, mit érez, miközben minden idejét, energiáját a kerámiakészítésbe fekteti. Ez az őszinteség jelentésére emlékezteti a modern embert. A nagyközönség számára a fazekasság előkelő hobbinak, a művészet távoli világából származónak tűnhet. Olyan esszékötet lenne, ami az agyag érintésének összetett folyamatán át gyógyítaná a munka során kimerült lelket.” A szerkesztő kedvenc bejegyzése ez: „Akkor lesz valami kerámia, ha elviseli a forró kemence hőmérsékletét. Bármennyi gondot fordítunk is rá, teljes mértékben az agyagon múlik, hogy ellenáll-e a hőmérsékletnek. Az emberi kapcsolatok is hasonlóak.”

Nem is ázsiai műről beszélnénk itt, ha a hősnő nem azt gondolná félénken, neki nem is lenne szabad boldognak, könnyűnek éreznie magát. És nem is volna dél-koreai a szerző, ha két főszereplője sorsát – az elhatározás, a döntés és a szerelem – bemutatásakor nem ennyire jellemző ázsiai finomsággal oldaná meg a lezárást (utalva arra, hogy boldogan éltek, együtt, míg meg nem haltak): „Mielőtt leszállt az éj, a nap a legragyogóbb sugarait szórta a tengerre, mintha utolsó erejét adná neki. A meleg zöld tengeren megjelenő szikrázó ösvény elvezetett a szigetre. A két kéz összeért és még a hideg szélben is forrón kulcsolódott egymásba. Az évszakok úgy jöttek-mentek, mint a hullámok.”

Jon Szomin utószót is írt művéhez, amiből ezt a gondolatot emelem ki: „kívánom, hogy készségesen fogadjuk egymás gyengéd érintését, s engedjük meglágyulni szívünket, mint a lágy agyagot. … Kívánom, hogy egy nap találjunk egy üres edényt, amely mindannyiunk egyediségét tökéletesen magába foglalja.”

Jon Szomin: A kis szöuli fazekasműhely
Fordította: Németh Nikoletta
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2024
Athenaeum  Globál sorozat
208 oldal, teljes bolti ár 4699 Ft,
online ár a kiadónál 4230 Ft
e-könyv változat 3299 Ft
ISBN 978 963 543 4091 (papír)
ISBN 978 963 543 4947 (e-könyv)

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Dzsongmin egyik pillanatról a másikra mond fel a munkahelyén, úgy érzi teljesen kiégett. Már évek óta fáradhatatlanul dolgozik, érzi, változásra van szüksége.
Miután hónapokra kivonja magát a társadalomból, most úgy dönt, újra összerakja az életét. Kimerészkedik az utcákra Szöul közelében, ahol belebotlik a Szojo fazekasműhelybe. Ahogy magához vonzza őt a hely fénye és melegsége, az agyag és a kávé illata, Dzsongmin úgy érzi, valami megmozdul benne…
Társra talál, akivel megoszthatja élettörténetét, s közben az évszakok múlásával egyre inkább visszatér önmagához. Sorra készülnek a tányérok és edények, s ahogy keze egyre elfoglaltabb, úgy elméje lenyugszik és szíve kitárul, mint még soha azelőtt.
Korea feltörekvő tehetségének felemelő története olyan régi módszerekről, amikkel rátalálhatunk a közösségre, ahová tartozunk. Mese arról, hogy mi történik, ha lelassulunk