Világutazó költészet | A költészet világnapjára

Fazekas Erzsébet |

A vers írását, tanítását, olvasását, a költészeti alkotások megjelentetését, és ezen keresztül a lírát is magában foglaló (általános) műveltség növelését jelölte meg 1999-ben – a maga és a világ számára – fontos feladatként az ENSZ Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO, amikor elhatározása nyomán március 21-e a KÖLTÉSZET VILÁGNAPJA lett. A világszervezet (eredeti) nyilatkozata így fogalmazott erről: „Cél a nyelvi sokféleség támogatása, az, hogy a költői kifejezés révén (is) adjunk lehetőséget a veszélyeztetett nyelvek megismerésére. Szerte a világon legyen mód bemutatni a költészet erejét, kapjanak lendületet a nemzeti, tájegységi és nemzetközi költészeti mozgalmak.”

Az alábbiakban a magunk eszközeivel mutatunk példát a vers mindenhatóságára, a mindenütt való jelenlétére – ugyanis Balassi Bálint költeménye (Egy katonaének: in laudem confiniorum; A végek dicsérete) és az abban fellelhető remek költői képek termékenyítették meg e megemlékező sorok írójának fantáziáját, amikor a világot járó kamionos-utazók (kalandozók) életét, keserveit, nehézségeit mutatta be (kétrészes) riportjában.

„Vitézek mi lehet ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél? / Holott kikeletkor az sok szép madár szól, / kivel ember ugyan él.” – Hajnalban, a kamionfülkében ébreszteni szokott az óra, főzök magamnak egy erős kávét, akár négy adagot is, a maradékot termoszba töltöm, jöhet utána egy tea is, 4-kor már a szélvédő-képernyőm is ragyog, vigyázok, hogy a piszok ne zavarja a vételt, hiszen egész nap néznem kell az adást. Aztán indulok, kezdődik a műsor.

„Ellenség hírére vitézeknek szíve / gyakorta ott felbuzdul, / Sőt azon kívül is, csak jó kedvéből is / vitéz próbálni indul.” – Gyerekkorom óta úgy vagyok vele, hogy mindent ki kell próbálni. Volt hintalovam, rollerom, triciklim, kerékpárom, motorom, vezettem személyautót, jártam GAZ-zal, ZIL-lel, az ember mindig vágyódik a modern, az új után. Nem hagyhattam ki, hogy megkóstoljam, milyen a Volvo, a Mercedes. … Meg aztán még valami. Menni kell. Messzire. Látni. Itthon semmi se smakkol, amióta beleszoktam ebbe az életbe. Minden érdekes, változatos dolog útközben történik.

„Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik / homlokán vér lecsordul.” – Lehet, sokszor tényleg hízeleg a hiúságunknak meg a vagányságunknak, hogy megoldottuk. Hogy rendbe hoztuk, amit más, esetleg a fuvarvállalatnál vagy a papír kitöltésénél elszúrt. De mind nagyobb stresszhatásoknak vagyunk kitéve, és attól remeg már a kezünk meg a szánk széle, ezért kotorászunk folyton a cigaretta után… Ismerek egy fiút, aki az orvos előtt eltitkolta, hogy érszűkületes. Az sem érdekelte, hogy télen a Közel-Keletre menet bizony nem ritka, hogy a mínusz 40-ben kell a szabadban lenni, ha beüt egy javítás. És akkor nincs melegítőpapucs. Hát mondanom se kell, hogy elfagyott a lába, le is kellett venni… De hiába vigyáz az ember, nem lehet mindent megúszni. Egy kollégám majdnem egy hétre beragadt egy sivatagi parkolón, Bagdad mellett. Várta, hogy majd csak lerakják az áruját. Hát rakták is, hat nap múlva. A legközelebbi falu húsz kilométerre volt, a parkolón meg nem volt se vécé, se vízcsap. Úgy jutottak vízhez, hogy némi baksis ellenében összegyűjtötték a kannákat és egy személyautó fordult naponta. Egy közeli jéggyár lábmosásra használt csapjából hozta a vizet. Ezt aztán hiába forralták. De lehet, hogy nem is a vízzel volt a baj, mert amikor egy kis tisztálkodás után kiléptek a fülkéből, nem győzték kerülgetni az 50 fokos melegben összeaszalódott ürüléket. Mert mindenki a kocsik között intézte el a dolgát, nem lehetett mindent a kutyákra fogni.

„Az párduckápákkal, fényes sisakokkal, / forgókkal szép mindenik.” – Amikor én a vállalathoz kerültem, még járta a mondás, hogy kamionos – milliomos. Nem mondom, talán ennek adtam hitelt magam is, ezért jöttem ide. Jó oka volt a közvéleménynek erre a mondásra, mert menő egyenruhát lehetett látni a kamionosokon és menő egyen-viselkedést. Mindenki megvette a farmert, a bőrdzsekit, az irhabundát, az aranygyűrűt, láncot, karperecet – magának és a család minden tagjának. Nem győzték lengetni a karjukat, hogy a dekoráció látszódjon. Ha pincért hívtak, nem egy azt kérdezte: elfogadod-e kiskomám dollárban is? Mert nézz ide, így ki vagyok tömve. Szóval csillogtak-villogtak, még ha rá is játszottak.

„Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak, / hogyha trombita riadt.” – Nekem nemcsak a derekam fárad el, hanem a lábam is, mert olyan a kuplungom, mintha a falat taposnám. A bal lábam már vastagabb is, mint a jobb. A múltkor meg beírtam a szerelőlapomra, hogy a motor erőtlen, gyenge, füstöl. A diagnosztikán ismerős szerelő volt, kinézett az ablakon, aztán csak röhögött, hogy nem mondok igazat, mert nem a motorommal van bajom, csak a márkával.

„Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll, / nyugszik reggel, hol virradt, / Midőn éjten éjjel csataviseléssel / mindenik lankadt s fáradt.” – Gyakran vezettünk éjszaka is a kétszemélyes járatok idején. Meg kellett tanulnunk úgy aludni, hogy közben a kocsi annyira rázott, hogy lekopott a haj az ember fejéről.

„Az jó hírért, névért s az szép tisztességért / ők mindent hátra hadnak.” – Amikor megjövök, szinte mindig fölteszi a feleségem az unalomig ismert szövegű lemezt, hogy meddig megy még ez így. Ha a gyerekkel vagy a munkahelyen baj van, mindig csak egyedül kell megoldania, a nevelési fordulópontokon nincs otthon az apa, hogy idejében lekeverje azt a bizonyos pofont. Arra vagyok csak jó, hogy hurcoljam az ajándékokat a családnak… Ne higgye, hogy egyedül vagyok ezekkel a zűrökkel. Egy haverom, akiről mindig azt hittem, példás a családi élete, a múltkor kifakadt, hogy ő se hitte volna: ez lesz a nagy pörgésnek a vége. Ő is azt gondolta, elég a gyereknek csak az anyja. Mindig jött-ment, nem mondom, meg is látszott ez a keresetén, de mit ér vele, ha azt panaszolja, olyan idegen a gyereke, ha szól hozzá, válaszol, mintha csak az utcán szólították volna meg egy utcanév miatt, aztán már fordul is el, és megy az útján, éli az életét.

„Emberségről példát, vitézségről formát / mindeneknek ők adnak.” – Már csak azért is mindig meg kell állni, mert lehet, hogy legközelebb nekem lesz szükségem valamire. Itt csak kéz kezet mos alapon lehet megélni. Borulás után összegyűlik 4-5 kolléga, leakasztják a pótost, és a gépessel odaállnak oldalról, meg hátulról és talpra állítják a szerelvényt. Én már jártam úgy, hogy egy személyautó vadul beelőzött valakit egy lehetetlenül szűk úton, én meg nem akartam frontálisan elkapni, jobbra rántottam a kormányt, ott viszont nem volt kemény padka, a kerekeim beleszaladtak az omlós murvába. Éreztem, hogy megbillen a szerelvény, annyi időm volt, hogy kiugorjak a fülkéből, a pót már dőlt is, eltörtek a merevítők, szakadt a ponyva, gurult szét az áru. Azt hittem, a gépes marad, de sajnos, az is dőlt után. Az vigasztalt csak, hogy egyre-másra álltak meg a kollégák, kell-e segíteni. Estig össze is verődött egy kis csapat, rögtön mentettük az árut. Színes dobozokban zuhanyrózsák voltak, már a környék összes kiskorúja összegyűlt, mint az éhes farkasok az elhullt vad körül, de aztán őrt is fogadtunk éjszakára, aki tűz mellett – puskával és persze nem szívességből – vigyázott a rakományra. Akkor ott olyan lelkiállapotban voltam, hogy arra se gondoltam, enni kellene, a kollégák láttak el mindennel.

„Ellenséget látván, örömmel kiáltván ők kopiákot törnek, / S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon szólítatlan megtérnek.” – Elegem van már az egyenruhásokból, amikor megállítanak ellenőrizni, teljesen mindegy, találnak-e valami hibát, még a tachográf lapomat is átnézik, volt-e valahol nagyobb sebességem, mindig kellene nekik valami. Ezért aztán a spiccvandra minden elő van készítve. 1-2 doboz bontatlan cigaretta, vagy egy szép színes golyóstoll, hátha avval is kiegyeznek, különben fizethetem a büntetést… Én amondó vagyok, jobb a békesség és engedni kell. Én mindig szót fogadok.

„Az nagy széles mező, az szép liget, erdő / sétáló palotájok.” – A mezőt a kocsim nagyon szereti, mert nem kell nagyon erőlködnie. Én viszont jobban szeretem a dimbes-dombos vidéket, mert jobban el tudok bújni a dolgom végezni. Nincs mindig mód arra, hogy az ember kivárja, amíg sötétedik vagy csökken a forgalom, mert ha menni kell, hát menni kell.

„Az utaknak lese, kemény harcok helye / tanuló oskolájok.” – Aki nem tanul meg bizonyos dolgokat, az nem él meg közöttünk. Most nem arra gondolok, hogy meg kell tanulni például a tempót is, hogy nem rögtön az első évben kell megvenni azt a kocsit vagy befizetni lakásra. Ilyen gyorsan nem megy, mert az ember ráfázik, aztán lapátra teszik. Inkább azt nem árt megszokni, hogy mikor és hol kell dörzsöltnek lenni. Hol kell kapaszkodni. Engem már nem ér meglepetés. Ha útközben veszem észre, hogy valamiről hiányzik egy pecsét, csak előkapom a tartalék kétforintosomat, sok mindenre jó annak a háta. Azt is tudni kell, mikor mennyit illik beírni a vámkönyvbe…
Leginkább egymást tanítjuk, pedig otthon is megpróbálják tágítani a fejünket. De engem csak a guta kerülget, amikor évente három napom elmegy olyasmire, hogy egy kiöregedett zubbonyos tanítja nekem, mikor kell a genfi konvencióra hivatkoznom, ha valahol fogságba esem. Nekem mondja, aki végigcsináltam már a görög puccsot, a baszkföldi lázadást, a kurd háborút, most ágyúznak és bombákat dobálnak mellettem, fölöttem harci repülők húznak Iránban meg Irakban.

„Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség / s fáradság mulatások.” – Többek között arra is büszke vagyok, hogy még sose maradtam éhes. Nem ér a nevem, ha van a 2400-ból olyan manus, aki azért szállt ki a buliból, mert a gyomra mondta fel a szolgálatot. Legalábbis nem a nem-evés miatt. Lista nélkül is tudja mindenki, mit kell bepakolni….

„Viadalhelyeken véresen, sebekben / halva sokan feküsznek.” – Egyre-másra járok mostanában a temetésekre. Látom a kiragasztott cédulát az üvegajtón. 48, 53, 56 éves korában elvitte a szíve. Úgy látszik, ők se tudták, hol a határ, mikor kell bemondani az unalmast. Igaz, hova a csudába menne 10-15 év után innen. No, mindegy, nekik sokkal jobb, mint ami egy hasonló korú kollégával történt. Sokért nem adnám, ha nem én érek oda elsőnek. Már esteledett, amikor egy kocsi furcsa sötét tömegére lettem figyelmes. Kiszállok, csak épp senkit nem láttam a kamion körül. Odamentem az út másik szélén parkoló két külföldihez, követeltem rajtuk a vezetőt. Csak intettek, keressem tovább, biztosan nem tudott az onnan elmenni. Úgy álltam be akkor, hogy a reflektor bevilágítsa a terepet. Hát látom, a gépes a jobb oldali árokba fúródott, a futómű meg leszakadt, a vezetőfülke teljesen összeroncsolódott, a pilóta meg a fülke homlokfalán fejjel a talaj felé lógott, lábait a fülke maradványai tartották.

„Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek / dicséretes serege! / Kiknek ez világon szerteszerént vagyon / mindeneknél jó neve. / Mint sok fát gyümölccsel sok jó szerencsékkel / áldjon Isten mezőkbe!”

A Költészet Világnapjának megünneplését a marokkói oktatási, kulturális és tudományos nemzeti bizottság főtitkára, Naima Tabet vetette fel 1998-ban. Kezdeményezésére az UNESCO közgyűlésének 30. ülésszaka (1999. november 18-án) az északi félteke tavaszának első napját: március 21-ét nyilvánította világnappá – amit minden ország a saját eszközeivel, a nem-kormányzati szervek aktív részvételével, a nyilvános és civil szervezetek bevonásával ünnepelhet meg.

Mi, az Olvassbele kulturális portál szerkesztésében résztvevők – most egy korábban megjelent utazási riport (Dinamit a bakancsban – Élet és Irodalom, 1981. május 30., június 6.) részleteit idézzük fel. Mert valljuk, hogy a  világjáró versnek világhódító ereje van. Erre kívánjuk emlékeztetni olvasóinkat is….

Kiemelt kép: Wikipedia / Szilas; Wikipedia / Encyclopaedia Humana Hungarica