A gondolkodás felszabadít | Paulo Freire: Az elnyomottak pedagógiája

Paddington |

A pedagógiai filozófia (ha létezik egyáltalán ez a kategória) egyik alapműve jelent nemrégiben meg magyarul. Mivel jómagam alapvetően angol nyelven olvasok szakirodalmat, nem tudtam, hogy ez a fontos kötet korábban nem volt elérhető teljes magyar kiadásban, és csak részleteket fordítottak le belőle. Olyan műről van szó, ami az 1968 forrongó tavaszát követő hónapokban született és (egyik) fő témája a szabadságra, a tudatos gondolkodásra nevelés. Nem véletlen, hogy Paulo Freire gondolatai ma nemcsak aktuálisabbak, mint valaha, de a mélyen baloldali eszméket valló szerző manapság szinte mindenkinek kiindulópont, akár a nyugat-európai demokráciák status quo-jának fenntartását és/vagy jobbítását látja az illető üdvösnek, akár annak felszámolását.

Miközben pedagógiai alapműről van szó, a kötet messze túllép az iskola keretein, és az egész társadalom tanulására fókuszál. Miközben valóban jelentős nyomokat hagyhat az emberekben az a pár év, aminek egy töredékét iskolában töltjük (miközben tudható, hogy az iskolában nagyon kevés később hasznos[ítható] dolgot sajátít el még a legeminensebb diák is), az iskola mindig a társadalom lenyomata. Azonban konzervatív lényegéből fakadóan általában nem azonnal vagy nem teljes egészében követi a társadalom változásait.

És ne feledjük: a kötelező és általános iskolát alapvetően elnyomó eszköznek találták ki. Az elemi iskola feladata történelmileg alapvetően az volt, hogy engedelmes alattvalókat neveljenek, akik ugyanakkor bizonyos alapvető dolgokat mégis tudnak – azért nem sokat, mert a tudás veszélyes. De nem kevésbé elnyomó a magasabb szintű iskolák, a gimnáziumok vagy az egyetemek szerepe sem: egy bizonyos kulturális kánon továbbvitelét kell szolgálniuk. Pedagógusok körében végzett kutatások világviszonylatban azt mutatják, hogy a pályát választók általában a biztonságra törekvő emberek. Olyanok, akik jól érezték magukat az iskolában, ismerik és szeretik annak hierarchikus rendszerét. Ha magasabb iskolai fokozatokban gondolkodunk, az egyetemi világban, az akadémia világában is hierarchikus rend uralkodik. Gondoljunk csak bele, hányszor fordul elő, hogy valamit csak akkor engednek publikálni, ha a professzor neve szerepel a szerzők között – általában első helyen (aminek az akadémia világában jelentősége van). Hozzájárulásuk sokszor kimerül abban, hogy megvizsgálják, megfelel-e a kánonnak. De erről szólnak az általános műveltségről, a kulturális minimumról, a kötelező tantervekről szóló viták is.

Freire az iskola hagyományos megközelítését banki modellnek nevezi, és ennek éles kritikáját fogalmazza meg Az elnyomottak pedagógiájában. Ez, a szerző által dehumanizálónak nevezett megközelítés mindenki számára jól ismert: a tanár mondja meg, mi a helyes és a helytelen, a gyereknek az a dolga, hogy ügyesen magoljon és adja vissza az „átadott” ismereteket.

Freire ezt állítja szembe a „problémakezelő” oktatással, amelyben a tanár és a diák egyaránt a téma társ-kutatójaként tanul. Ahelyett, hogy „letétbe helyezné”, a fejekbe töltené a tudást, a tanár problémákat vet fel a diákoknak, és velük együtt dolgozik a megoldásokon. Bár a tanár tudhatja a megoldást – vagy lehet egy általánosan helyesnek elfogadott megoldása tudás formájában –, azt nem mondja ki közvetlenül, hanem addig szondázza és irányítja a diákokat, amíg azok maguk nem jutnak el a/egy megoldásig. Tessék elképzelni, amikor egy diák megtámadhatatlanul logikus érveléssel levezeti Antigoné bűnösségét és Kreón ártatlanságát – ahogy ezt tette egyik osztálytársam első irodalom témazárójában, négy évre megalapozva a kutya-macska viszonyt erősen „bankárszemléletű” magyartanárunkkal.

Freire az állampolgári nevelés, a társadalmi tanulás témáinál különösen fontosnak tartja ezt a dialogikusnak nevezett megközelítést, legyen szó rasszizmusról, alacsony bérekről, vagy aktuálisabban genderről, migrációról, az állami gyámkodásról. Ezekben az esetekben – mindegy, hogy gyerekekről vagy felnőttekről van szó – Freire szerint arra kellene szorítkozniuk a pedagógusoknak, hogy csak felvetik a problémákat, azonban ne vitassák meg a megoldásokat. (Vagyis tanárként ne akarjunk tanítani, helyette inkább akarjuk a tanulást segíteni, ezért nem is nevezi ezeket tanárnak, hanem facilitátornak.) Ez lehetővé teszi a résztvevők számára, hogy maguk hozzák létre a megoldásokat.

Érdekes gondolat ez, de roppant veszélyes. A minap egy demokrácia tanulásról szóló európai műhelybeszélgetésen magukat baloldali demokratának valló pedagógusok és kutatók nyíltan azt mondták, meg kellene vonni a választójogot azoktól, akik nekik nem tetsző pártokra szavaznak. Mindezt annak fényében, hogy a jelenlegi Európai Parlament – eleddig példátlan módon – megakadályozta, hogy bármilyen vezető szerepet kapjanak a nekik nem tetsző 1/3 képviselői. A romániai elnökválasztás is precedenst teremtett a kánonnak nem megfelelő választás megakadályozásával. Mára az egykori hatvannyolcasok zöme a kánon őre lett – legyen szó iskoláról vagy politikáról, ők aztán igazán tudják, milyen veszélyes az önálló gondolkodás.

• Olvass bele!

Freire az egész könyvben az elnyomók, a kánon képviselői és az elnyomottak közötti kapcsolatot elemzi. Azt mondja, hogy a banki modell az elnyomók érdekeit szolgálja, helyette a problémamegoldó oktatást – mint felszabadító alternatívát – népszerűsíti. Azt állítja, hogy a banki módszer nem használható felszabadító célokra, de felszabadulásra szükség van.

Freire szerint az elnyomottak, az alattvalók beépítették önmagukba (interiorizálták) az elnyomók értékrendjét, elvárásait, és félnek a szabadságtól. A szabadság megköveteli tőlük, hogy megszabaduljanak ettől a rájuk kényszerített kerettől, és helyébe az autonómiát és a felelősséget kellene állítaniuk. A szabadság nem az emberen kívül elhelyezkedő eszmény, és nem is elvont eszme. Sokkal inkább az emberi kiteljesedés keresésének elengedhetetlen feltétele. A felelősség elutasítása azt jelenti, hogy az elnyomott, bár azonosulni nem tud a ráerőltetett értékekkel, elnyomóvá változik, és könnyen agresszívvá válik azzal, aki nála is rosszabb helyzetben van. És akkor lépjünk vissza az iskola világába: a pedagógusok félelmetesen nagy része válaszolja motivációs kérdésre, hogy azért vált tanárrá, mert olyan hatalmat akar a gyerekek felett, amilyen az ő tanárainak volt felette. Arról a rémisztő számról nem is beszélve, hogy a gyerekek legalább egyharmada tanárai által elkövetett zaklatás, azaz bullying áldozata.

A kísérő esszé szerint az angol fordítás túlságosan leegyszerűsíti Freire gondolatait, bár Az elnyomottak pedagógiáját magyarul olvasva nem éreztem, hogy sokat adott volna gondolatiságában az általam korábban olvasott angol verzióhoz. Ezzel együtt tisztában vagyok vele, hogy vannak gondolatok, amit nehéz egy olyan érzelemteli újlatin nyelvről, mint a portugál, egy pragmatikusabbra lefordítani.

A fentiek csak apró gondolatok, és csupán néhány nagyon aktuális Freire-gondolatra reflektálnak egy olyan időszakban, amikor a hírek Trumpról és a Pride-ról szólnak. Ráadásképpen a kánonnak nem megfelelő gondolatokat és értékeket, ha azt nekik nem tetsző emberek mondják, a magukat progresszívnak vallók hiperűrsebességgel bélyegzik fasisztának. Sőt: bizonyos témákat olyannak kiáltanak ki, melyekről dialógust folytatni, vitatkozni egyszerűen tilos a kánon szerint. Freire könyve sokunk számára olyan mű, amihez gyakran visszatérünk, és mindig ad újabb és újabb gondolkodni valót. De előre szólok: nem könnyed olvasmány, elsőre érdemes kis adagokban fogyasztani.

Paulo Freire: Az elnyomottak pedagógiája
Fordította: Lukács Laura
Open Books Kiadó, Budapest, 2024
248 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft,
online ár a kiadónál 4050 Ft,
e-könyv változat 3600 Ft
ISBN 978 963 572 4321 (papír)
ISBN 978 963 572 4338 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Bármilyen ellentmondásosnak tűnik, a szeretet gesztusát éppen az elnyomottak erőszakra adott válaszában lelhetjük fel. Éppen a lázadásnak ez az aktusa – amely mindig ugyanolyan vagy majdnem ugyanolyan heves, mint az őt kiváltó erőszak – hozhatja el, tudatosan vagy tudattalanul, a szeretetet.”
Abban az elnyomó kapitalista rendszerben, amelyben élünk, azok szólhatnak a legkevesebbet, akik a legkeményebben dolgoznak. Az elnyomók fenntartják a szó monopóliumát, az elnyomottaknak pedig meg kell küzdeniük azért, hogy hallassák a hangjukat. A kizsákmányoló társadalmakra jellemző elnyomás leküzdéséhez az oktatás az eszköz, hogy az elnyomottakat felvértezze arra, hogy a tudás néma befogadása helyett felismerjék és megkérdőjelezzék helyzetüket.
Ebben a rendszerben Paulo Freire pedagógiája maga a szabadság gyakorlata. Könyve a kritikai pedagógiai gondolkodás klasszikusa, amelynek első magyar kiadására csaknem 60 évet kellett várnunk, ám a Tanítanék Mozgalom és a Humán Platform támogatásával végre megjelent sorozatunkban.