Sarah Pearse: Vad vidék (részlet)

Prológus

A lakókocsi éjszaka kel életre: amikor égnek a lámpák, belengi a melegség, az a fajta meghittség, amitől burokban érzem magam. Lekerekíti a furgon kemény éleit: a tűzhely és a hűtőszekrény praktikus tömbjét, a mosogató mellett felhalmozott élelmiszercsomagokat.

De ez egyben az a napszak 1s, amikor a leginkább kiszolgáltatottnak érzem magam.

Amikor odakint az árnyékok elkezdik bekebelezni a tájat, a lakókocsi mindent elárul rólam, a fények pontosan megvilágítják, ki vagyok, mi mozgat. Nemcsak a tulajdonaimat — a könyveimet és a festményeimet —, hanem a tulajdonságaimat — a gyarlóságaimat és a rutinomat — is. Minden apró mozdulatomat.

Bár igyekszem nem gondolni rá, mégis ijesztő elképzelni, hogy néz ki a lakókocsi kívülről: kicsi, elszigetelt, az egyetlen kivilágított dolog a sötétben.

Kinézek az ablakon. A park már majdnem teljesen sötét; a fak csupán átlátszatlan foltok az égbolt előtt. Itt mintha gyorsabban kebelezné be az éjszaka a tájat, könyörtelenül elnyelt.

Még szürkületben is ez lett a kedvenc helyem a parkban, ez a kilátás: a völgyben kígyózó folyó, a mögötte tolongó fák, amelyek felnyomulnak a hegy lábánál fekvő falvakig. A felhőzet szinte állandóan a háztetők felett lebeg, mintha a házak levegőt vettek volna, majd egyszerre kifújták.

Visszafordulok, tekintetemet magára vonzza az asztalon előttem heverő papír. Minden egyes vonallal, amit húztam, magamból hagytam egy-egy darabot. Első csókok. A rejtekhely a háztetőn. Tábortüzekkel teli mezők, amelyek izzóvá varázsolják az eget. Egy pillanatra visszarepülök az érkezésemhez. Kiloccsant, ragacsos meleg sör.
Nevetés.
Mosolygok. Lehervad.

Zaj hallatszott odakintről. Nem a nemzeti park szokásos hangja — madárcsicsergés, leveleket sodró szél —, valami szándékosabb.

A földön csoszogó léptek.

A lakókocsi belseje eleve kicsi, de hirtelen még kisebb lesz, a falak összehúzódnak, rám borulnak. A tér már nem otthonosnak tűnik, hanem zártnak, levegőtlennek.

Visszatartom a lélegzetem, és újra kinézek az ablakon.

A kinti sötétség nem árul el semmit. Csupán mozgó árnyak, egymás felé nyúló ágak halvány körvonalai.

De aztán csattanás hallatszik. Fém a fémen.

A bensőm mintha kétrét hajlana, majd még egyszer. Emlékszem, anya hogy hívta ezt: zsigeri origami.

Felállok, felkapom a papírt az asztalról, és kétségbeesetten körülnézek. El kell rejtenem.

Ahogy lehajolok a szekrényhez, meglököm a polcot, és felborítom a sóőrlöt. A fedele nincs rendesen rácsavarva, és a só szétszóródik a padlón.

Amikor lassan felemelem a tekintetem, egy arcot látok az ablakban. A testem azonnal megdermed. Vér, lélegzet, szív: semmi sem mozdul. Az árnyak ellenére világosan látom: harag.

Veszek egy nagy levegőt, de meg sem próbálok menekülni. Nincs meglepetés, inkább lemondás. Talán mélyen legbelül tudtam, hogy így végződik. Talán már a kezdetektől meg volt írva minden. Egy szörnyeteg elől nem lehet elfutni.

Ezt az első pillanattól tudnom kellett volna.

1 ~ Kier

Devon, Anglia,
2018. július

A minap olvastam, hogy az utazni szerető emberekben van egy bizonyos gén. Egy igazi, tényleges mehetnék-gén. A tisztességes neve DRD4 7R, és ha minden igaz, befolyásolja a dopaminszintet, a kockázatvállalási hajlandóságot, vagyis alapvetően azokat a viselkedési formákat, amelyek az utazni szerető embereknél gyakoriak.

Azóta mindenkit alaposan megnézek, függetlenül attól, hogy milyen törzshöz tartozik — a luxusutazókat, a kultúrhiénákat, a lakókocsis nomádokat —, és elképzelem, hogy mindannyiunkban közös ez a zsivány-DNS.

Tegnap meséltem erről Zephnek, de csak nevetett. Azt mondta, az egyetlen közös bennünk az, hogy menekülünk valami elől. Vagy valaki elől. Jellemző Zephre, hogy melodrámát csinál belőle. A barátja szerint ilyen a séf énje. Ilyenek a kreatív emberek: az érzelem, a dráma táplálja őket.

A barátjának igaza van, azt hiszem. Zeph most csinálja a reggelinket, és minden mozdulata cikornyás, merész, nem hagy kétséget. Hangosan töri fel a tojásokat a serpenyő szélén, majd belepottyanja a paradicsommártásba. Huevos rancheros. A kedvencünk. A legjobb, amit egy lakókocsiban főzni
lehet. Zeph a tojáshéjat a szemétbe dobja, majd megdörzsöli a fejét, tenyere alatt serceg a szinte sörtére nyírt haj. A vonásai megenyhülnek, a nehezét elvégezte, a mártás már kész: áttetszövé piritotta a hagymát, hozzáadta a paprikát, a csilit és a fokhagymát, majd a babérlevelet, a paradicsomot, a fűszereket. Jó sűrű lett.

Egy kanállal mer belőle, az ajkához emelve megkóstolja, mosolyog. Önkéntelenül én is elmosolyodom. Imádom nézni, ahogy főz; csak ilyenkor nem küzd valamelyik énjével.

— Mindjárt kész. — Érzi, hogy figyelem, egy hajdinás palacsintáért nyúl, és enyhén megsüti a másik főzőlapon lévő serpenyőben, amelyben már sistereg a zsír. — Éhes vagy?

— Éhen halok. — Kinézek a tengerre. A szellő sötétkék barázdákat szánt a türkizkék felszínen, bizonytalan vonalakat húz balról jobbra.

Úgy terveztük a lakókocsit, hogy a konyha kifelé nézzen, és megcsodálhassuk a kilátást. És ez a kilátás tényleg különleges. Bár már sokfelé utaztam, Devon partvidékének ez a szakasza mindig is a kedvencem marad: homokos és kavicsos apró öblök, rozsdavörös sziklák, na és fák, amelyek egészen a vízig nyomulnak.

Ebben a vizben tanultam meg úszni; ebben a vízben csókolóztam; ebben a vízben mostam le a sziklán lehorzsolt, véres térdemet. Akkor is érzem a ritmusát magamban, ha kilométerekre vagyok tőle.

Zeph dúdol az orra alatt, ahogy kikapcsolja a főzölapot. A tojások elkészültek, a serpenyőt az asztalhoz viszi, a karján egyensúlyozva a palacsintákat és egy tálat a reszelt cheddarral.

Követem a mártással, az asztalra teszem, félretolom a térképet, amin dolgozom. Sajtot halmozok a palacsintára, arra tojást és pörköltet kanalazok, majd mohón bekapom. Először a textúrát érzem, a ropogós palacsintát, a puha tojást, aztán robbannak az ízek, mint egy apró aromatűzijáték.

— Csodálatos. — Megtörlöm a számat, harapok még egyet.

Zeph elmosolyodik, kék szeme sarka ráncba fut. Ért ehhez; fog valamit, ami lehet teljesen hétköznapi, és olyasmit csinál belőle, ami szinte felrobban a szádban. Néhány évvel ezelőtt még séf volt, sikeres éttermet vezetett New Yorkban. Az volt a különlegessége, hogy húsos és vegán ételeket is csinált, jóval azelőtt, hogy a vegánság divatba jött volna.

Hamarosan csak az ő vegán kajáiról beszéltek az emberek. Egy ideig minden róla szólt. A Food k Wine magazin a legjobb új séfnek választotta, TEDx-előadást tartott, három egymást követő évben bekerült a Forbes legjobb New York-i éttermeinek listájára, és a James Beard Alapítvány még az amerikai Rising Star Chef címre is jelölte.

Mesélt nekem olyan hírességekről, akik az egész éttermet cakkumpakk lefoglalták, és olyanokról, akik inkognitóban jöttek, sapkájukat mélyen az arcukba húzva. Utánanéztem a neten, és több száz cikket találtam róla: bennfentes beszámolókat és kiemelt cikkeket, interjúkat és ismertetőket a közösségi médiában.

Egy időre az lett a szokás, hogy az emberek bemennek hozzá, és lefényképezkednek vele. Tipikus képek: rosszkedvű séf, túlságosan lelkes vendég, aki egy kicsit túl közel hajol.

És jól is nézett ki ezeken a fotókon; pont olyan izzadtan, ahogy kell, és olyan vicces, kilencvenes évekbeli fejkendőt viselt, aminek rikító mintája élesen elütött fehér ruhájától.

Szöges ellentétben azzal, amikor találkoztunk, amely időszakot ő mindig úgy emlegette: „lefelé tartó spirál”. Olaszországban voltam, Liguriában utazgattam. Ő éppen szünetet tartott. Nekem azt mondta, kiégett, de később megtudtam, hogy kirúgták. Három évig egyik panasz követte a másikat, végül egy sous chef beperelte. Miután a sous chef majdnem levágta az ujját egy késsel, kórházba akart menni, de Zeph nem engedte el, azt mondta neki, csak ragassza össze. A jelek szerint ez volt az utolsó csepp a pohárban, miután a támogatói hónapok óta figyelmeztették, hogy vigyázzon a rossz sajtóra. Az emberek rosszfiút akarnak, de azért nem túl rosszat. A szuperragasztó-sztori vírusként terjedt, és az emberek ellene fordultak. Pária lett.

De nem nekem. Aznap este, amikor találkoztunk, teljesen elbűvölt. Kövér garnélarákot sütött grillen, és olyan sztorikat mesélt, amivel nemcsak megnevettetett, de apránként elrabolta a szívemet.

— Szóval, szeretném hallani a gondolataidat a térképről. — Előveszem a vásznat, leterítem az asztalra. A testvéremnek festettem, meglepetés-nászajándék a menyasszonyának.

— Gyönyörű. — Bekap egy villányi tojást. — Biztos, hogy a menyasszonya nem tud róla?
Megrázom a fejem.

— Azt hiszi, hogy csak az esküvői levélpapíron dolgozom.

Ez Penn meglepetése lesz neki, de nekem nem meglepetés, hogy Penn ezt
kérte tőlem. Ezek a térképek… ez a kettönk dolga, az enyém és a bátyámé.

A térképészet iránti szeretetem anyukám térképgyűjteményével kezdődött. A családja nomád volt, és mesélte nekünk, hogy utálta elhagyni a helyeket, amiket szeretett. Olyan helyeket, amelyekhez emlékek kapcsolódtak, és olyan helyeket, amelyek önmagukban is emlékek voltak. Kitalálta, hogy térkép formában magával viszi őket, hogy emlékezzen rájuk.

Gyerekkoromban órákig tanulmányoztam ezeket a térképeket, nyelvemen izlelgettem a helységneveket, memorizáltam a földrajzukat, de egy idő után rájöttem, hogy noha meséltek a helyről, semmit sem árultak el magáról anyáról, hogy mit csinált ott, hol evett, hol táncolt, kit szeretett. Hogy mi lobbantotta lángra a szívét.

Ezért anya születésnapjára úgy döntöttem, hogy megfestem a mi városunk térképét: azokat a helyeket, ahol a lelkünk kis darabkáit hagytuk.

A nevezetességek nem kórházak vagy templomok voltak, hanem például a pékség, ahová anyával jártam, miközben Penn krikettezett. A nagyszüleim háza, ahol a karácsony játékban és nevetésben elevenedett meg. A strand, ahol úszni tanultam, ahová azért jöttem, hogy az utolsó normális beszélgetést folytassam anyánkkal, egy olyan hely, ami ha eszembe jut, azok a szavak még most is a fejem fölött lebegnek, akár a csillagok.

Nagyon tanulságos, amikor a barátaimmal megrajzoltatom a saját térképüket. Annyi mindent elárul arról, hogy kik ők, mit tartanak fontosnak.

Rájöttem, hogy míg a legtöbb ember gyakorlati okból — megélhetés, ingázás — költözik valahová, a térképükön azok a helyek jelennek meg, amelyek belopják magukat a lelkükbe, azok a helyek, ahol úgy érzik, hogy igazán élnek. Hogy szabadok.

A munka ritkán jelenik meg, még azoknál is, akik amúgy azt mondják, hogy a munkájukért élnek. Ehelyett belerajzolják a szülői házat, az edzőtermet, amely a párjuk halála után az egyetlen kapcsolatuk lett a külvilággal, vagy a parkot, ahol minden pénteken a barátaikkal beszélik meg a világ dolgait.

Zeph még mindig a térképet vizsgálgatja.
— Már majdnem kész?
— Nagyjából, csak az utolsó néhány hely maradt. Hétvégén megmutatom Penn-nek, hátha van valami, amit még hozzá kell tennem.

Hallgat. Félretolja a tányérját.

— Most, hogy befejezted, elkezded a könyv grafikai munkálatait? — A hangjának éle van. Zeph a szakácskönyvről beszél. Luxuslakókocsis ételek, utcai ételek. Olyasmik, amiket két platnin is meg lehet fözni. Közös munka: az ő receptjei, az én illusztrációim.

— Persze. — Letépek egy darabot az utolsó palacsintából, beletunkolom a mártásba. — Valamit máshogy csináltál? Talán több fokhagymát tettél a mártásba? — Belemártom a villámat, látványosan megkóstolom.

A kés az, ami figyelmeztet: ahogyan a tányérhoz koccan. Megdermedek.

— Máshogy? — utánoz engem. — Valamit máshogy csináltál? — Feláll, és megfogja a tányérját. — Hadd találjam ki. Nem tökéletes, ugye?

Az idő lelassul. Hirtelen mindennek élesen tudatában vagyok: a vér forró lüktetésének a halántékomban, a tányérja éles szögének, ahogy a padló felé billenti, a lecsorgó mártás vizes, rozsdás patakjainak.

Tudatában vagyok az arcom minden apró rezdülésének, mintha a megfelelő arckifejezés hatással lenne arra, ami ezután következik.

— Ha nem tetszik, tudod, mit csinálj… — Elmutogatja, hogy kidobja a tányért a lakókocsiból. A szavakat fintorgó mosoly kíséri, ajkát szorosan a fogaira húzza, tekintete ide-oda cikázik köztem és a tenger között.

Beveszem a következő falatot, majd rágok. Ne nézz a szemébe. Most ne. Ha nem mondasz semmit, nem csinálsz semmit, akkor semmit sem lehet félreérteni.

Ahogy a fejét rázva otthagy, emlékeztetem magam: Ez az, amit szeretsz: olyan embereket, akikben van tűz.

Mert ez az: ez a szenvedély eredménye. A szenvedélyé, amit egyelőre nem tud sehogy sem levezetni.

Ez a könyv Jó ötlet. Szárnyalni fog. Ezt a kifejezést használja. Szárnyalni fogunk, Kier. A kapcsolatunk, a könyv, minden szárnyalni fog.

Fordította: Pék Zoltán

Sarah Pearse: Vad vidék
21. Század Kiadó, Budapest, 2024
368 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft