David Diop: Éjjel minden vér fekete (részlet)

~ ~ I ~ ~

…tudom, megértettem, nem lett volna szabad. Én, Alfa Ndiaye, az öregember fia megértettem, nem lett volna szabad. Isten a megmondhatója, tudom. A gondolataim csak az enyémek, azt gondolhatok, amit csak akarok. De beszélni nem fogok. Azok, akiknek elmondhattam volna a titkos gondolataimat, a bajtársaim, akik annyira eltorzulva, megnyomorodva, kibelezve végzik, hogy Isten szégyenkezve nézi, ahogy megérkeznek a Paradicsomba, vagy az Ördög örömmel, ahogy a Pokolba, nem tudják meg, ki vagyok valójában. A túlélők semmit sem tudnak meg, öreg apám semmit sem tud meg, és anyám, ha még az élők sorában van, semmit sem sejt meg. A halálom terhére nem rakódik a szégyen terhe is. Nem is sejtik majd, mit gondoltam, mit tettem, mire vitt rá a háború. Isten a megmondhatója, sértetlen marad a család becsülete, a becsület látszata.

Tudom, megértettem, nem lett volna szabad. Az azelőtti világban nem mertem volna, de a mai világban, Isten a megmondhatója, megengedtem magamnak az elképzelhetetlent. Egyetlen hang sem szólalt meg a fejemben, hogy megakadályozzon: az őseim hangja, a szüleim hangja hallgatott, amikor elgondoltam, hogy megteszem, amit végül megtettem. Most már tudom, esküszöm, mindent megértettem, amikor azt gondoltam, bármit gondolhatok. Csak úgy jött, váratlanul, olyan keményen zuhant rám, mint egy bomba a fémes égből, azon a napon, amikor Mademba Diop meghalt.

Ó! Mademba Diop, a több mint testvérem, lassan halt meg. Nagyon, nagyon nehéz volt, sehogy sem akart véget érni, reggeltől hajnalig, hajnaltól estig, kifordult belek, kint a bent, mint a bárány, melyet a szertartás mészárosa feldarabol az áldozat után. Míg a többiek a föld lövészároknak nevezett, tátongó sebeibe menekültek, én Mademba mellett maradtam, mellette feküdtem, jobb kezem a bal kezében, néztem a fémes csíkok szaggatta hideg kék eget. Háromszor kérte, hogy végezzek vele, háromszor tagadtam meg. Ez még azelőtt volt, mielőtt engedélyeztem volna magamnak, hogy bármit gondoljak. Ha olyan lettem volna, amilyen mostanra lettem, megöltem volna, amikor először kérte, felém fordított fejjel, bal kezével a jobb kezemben.

Isten a megmondhatója, ha már az lettem volna, aki most vagyok, elvágtam volna a torkát, mint egy áldozati báránynak. Barátságból. De öreg apámra gondoltam, a belső hang parancsára, és képtelen voltam elvágni a szenvedései szögesdrótját. Nem voltam emberséges Madembával, több mint testvéremmel, gyerekkori barátommal. Hagytam, hogy a kötelesség vezesse a döntésem. Csak rossz gondolatokat kapott tőlem, olyan gondolatokat, melyeket a kötelesség diktál, olyan gondolatokat, melyeket az emberi törvények tisztelete megkíván. Nem voltam emberséges.

Isten a tanúm, hagytam, hogy Mademba sírjon, mint egy kisgyerek, amikor harmadszor könyörgött, hogy végezzek vele, jobb kezével a földön tapogatózva, hogy összeszedje kibuggyant, vízisiklóként, ragacsosan tekergő beleit. Azt mondta:

„Isten kegyelmére, és a nagy marabunk kegyelmére, ha a testvérem vagy, Alfa, ha tényleg az vagy, akinek tartalak, vágd el a torkom, mint egy áldozati báránynak, ne hagyd, hogy a halál pofája felfalja a testem! Ne hagyj ebben a mocsokban. Alfa Ndiaye… Alfa… könyörgök… végezz velem!”

De éppen azért, mert a nagy marabunkat említette, éppen azért, hogy ne szegjem meg az emberi törvényeket, az őseink törvényeit, nem voltam emberséges, és hagytam, hogy Mademba, a több mint testvérem, a gyerekkori barátom, könnyben úszó szemmel haljon meg, miközben remegő kézzel a beleit keresi a csatamező sarában, hogy visszategye őket tátongó hasába.

Ó, Mademba Diop, csak amikor meghaltál, akkor kezdtem igazán gondolkodni. Csak a halálodkor, alkonyatkor tudtam meg, értettem meg, hogy többé nem a kötelesség hangjára, a parancsoló hangra, az utat rám kényszerítő hangra hallgatok. De akkor már késő volt.

Amikor meghaltál, amikor végre megnyugodva megállt a kezed, amikor az utolsó lélegzeted végre megszabadított a szörnyű szenvedéstől, csak akkor gondoltam arra, hogy nem kellett volna várnom. Túl későn értettem meg, hogy meg kellett volna ölnöm, amint először kérted, akkor, amikor még száraz volt a szemed, és bal kezed a kezemet szorította. Nem lett volna szabad hagynom, hogy úgy szenvedj, mint egy öreg, magányos oroszlán, melyet élve falnak fel a hiénák, kifordult belsővel. Rossz okokból hagytam, hogy könyörögj, készen kapott gondolatok miatt, melyek túl jólfésültek ahhoz, hogy igazak legyenek.

Ó, Mademba! Mennyire bántam, hogy nem öltelek meg már a csata reggelén, amikor még kedvesen kérted, barátsággal, mosollyal a hangodban! Ha abban a pillanatban végzek veled, az lett volna az utolsó jó tréfa, mellyel megajándékozlak az életben, hogy örökre barátok maradjunk. Ehelyett azonban hagytam, hogy sértéseket kiáltozva, sírva, nyáladzva, üvöltve, magad alá piszkítva halj meg, akár egy tébolyodott. Ki tudja, miféle emberi törvények nevében magadra hagytalak nyomorúságos sorsodban. Talán, hogy a lelkem mentsem, talán, hogy Isten és az emberek előtt olyan maradjak, amilyennek azok akartak, akik felneveltek. Előtted azonban, Mademba, képtelen voltam ember lenni. Hagytam, hogy átkozz, te, a barátom, a több mint testvérem, hagytam, hogy üvölts, hogy káromold az Istent, mert még nem tudtam magam gondolkodni.

De ahogy egy hörgéssel elért a halál a kifordult beleid között, barátom, több mint testvérem, amint meghaltál, tudtam, megértettem, hogy nem lett volna szabad magadra hagynom.

Vártam egy keveset, a maradványaid mellett fekve elnéztem a mélykék, esti eget átszelő utolsó fényjelző lövedékeket. És amikor csend borult a vérben úszó csatatérre, gondolkodni kezdtem. Te már csak egy halom halott hús voltál.

Megteszem, amit te napközben nem tudtál megtenni, mert remegett a kezed. Áhítatosan összeszedtem a még meleg beleidet, és visszatettem őket a hasadba, akár egy megszentelt edénybe. A sötétben látni véltem, hogy rám mosolyogsz, és eldöntöttem, hogy hazaviszlek. Az éjszaka hidegében levettem az egyenruhám felsőjét, és az ingemet is. Az ingem a tested alá csúsztattam, karjait összekötöztem a hasadon, dupla, nagyon szoros csomóval, melyet átáztatott fekete véred. A karomba vettelek, és visszavittelek a lövészárokba.

Úgy vittelek, mint egy gyereket, több mint testvérem, barátom, csak mentem és mentem a sárban, a lövedékek ütötte kráterekben, melyeket vértől mocskos víz töltött meg, felzavartam a föld alól előbúvó, az emberi húson lakmározó patkányokat. És ahogy a karomban cipeltelek, elkezdtem önállóan, magam gondolkodni, és bocsánatot kértem tőled. Túl későn tudtam, értettem meg, hogy meg kellett volna tennem, amikor még száraz szemmel kértél, ahogy az ember szívességet kér a gyerekkori barátjától, mint ami jár, kedvesen, közvetlenül. Bocsáss meg!

David Diop: Éjjel minden vér fekete
Fordította: Balla Katalin
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 2023
155 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft