Szökés onnan, ahonnan szökni képtelenség | Hyeonseo Lee, David John: A lány hét névvel

Fazekas Erzsébet |

Életrajzi beszámolót ajánlok olvasóink figyelmébe. De távolról sem olyat, amelyben a főszereplő napjai, évei csöndesen peregnek, mígnem hősünk eljut arra a pontra, ahol követendő példaként mutatja fel a világnak, mit ért el. Az itt dokumentált események nagyon másféle tanulságot kínálnak – elsősorban nem is a főszereplőről, jóval inkább korunk világáról, annak is egy elszigetelt szegletéről szólnak.

Ez a történet hátborzongató, megrázó feszültséggel teli. Az izgalom helyett riadalmat vált ki. (Meg hitetlenkedést – de erről majd később.) Mégis éppen az említettek miatt javaslom, feltétlenül ismerjék meg ezt a könyvet, aminek a témája a menekülés Észak-Koreából – még akkor is, ha az elmúlt években több hasonló mű került a magyar könyvpiacra.

Az északi pokol elhagyásáról ugyanis ma már nem kevés tényirodalmi mű szól – néhány példa: J. M. Lee: Szökés a Paradicsomból, Pak Jan-mi: Élni akartam (Egy észak-koreai lány útja a szabadság felé), Pan-dji: Vádirat, Blaine Harden: Menekülés a 14-es táborból (Észak-Koreából a szabadságba). Az amerikai újságíró, Harden az egyik legismertebb észak-koreai disszidens, Szin Dong-hjok emlékei alapján jegyzi könyvét. Ez utóbbi mű világszerte nagy feltűnést keltett, aminek fő oka az lehetett, hogy Szin Dong-hjok az első olyan, sikeresen megszökött észak-koreai rab, aki kényszermunkatáborban született. A könyvről később elterjedt, hogy nem minden pontján felel meg a valóságnak. (Ki terjeszthette ezt, hacsak nem az északi állam ügynökei?) A kifogásolt részeket nem nevezték meg, Harden viszont megerősítette: a beszámoló kulcselemei hitelesek. „Még mindig, minden nap hallom a sikolyokat, társaim sírását. Bizonyos szempontból én vagyok a gyáva, aki megszökött, miközben ezrek, tízezrek vannak ma is a táborokban, akik a szörnyűségek ellenére élnek, túlélnek. Tudom, amin ők keresztülmennek, sokkal rosszabb annál, mint amit én valaha megtapasztaltam. És bár azzal, hogy beszélek életemről, felidézem a fájdalmas emlékeket, melyeket nem szeretnék újra átélni, nincs más választásom. Folytatnom kell a munkát, hogy az észak-koreai foglyok megmentése érdekében megtehessek mindent, amit csak lehet” – nyilatkozta Szin Dong-hjok 2013-ban, éppen abban az évben, amikor első ízben adták ki angolul Hyeonseo Lee (ejtsd: Hjonszo Lí – a születési neve Kim Ji-hae) emlékei, beszámolói alapján írt könyvet: A hét nevű lányt.

Ide kívánkozik még valami: a lány hetedik nevén jegyzett szöveggel kapcsolatban is elterjedhetne, hogy egyes dolgok nem pontosan a leírtak szerint eshettek meg. Elvégre a csodaszámba menő végkifejlet szinte a mesék világába emeli a történetet. (Ez nem poéngyilkolás, az alcím már mindent elárult.) A legyőzhetetlennek látszó akadályok: a kilátástalan kiszolgáltatottság, a sok pénzért is nehezen megszerzett hamis papírok, a szökési próbálkozások, a bujkálás, a közvetítők zsarolásai, átverései, a feljelentések, a lebukás, a börtönbe zárás, a testi-lelki szenvedések után egyszer csak megjelenik egy ismeretlen turista, akinek sok ezer dolláros adománya nyomán, mint a mesében, végül egy csapásra minden jóra fordul. „Miért segítesz nekem?” – kérdezte a hétnevű lány az ausztrál Dick Stolptól a thaiföldi börtönudvaron. „Nem neked, hanem az észak-koreai népnek segítek” – hangzott a válasz. Ami megrendítette a korábban mindenkivel szemben bizalmatlan soknevű lány világképét. „Akkoriban nemigen barátkoztak egymással az emberek. A tartózkodás nem haszontalan egy olyan országban, ahol minél több embert ismer valaki, annál nagyobb esélye volt, hogy megbírálják vagy feljelentik. Észak-Korea egyik legnagyobb tragédiája, hogy mindenki álarcot visel” – magyarázta a lány tartózkodásának okát.

Könyve kapcsán azt írták róla: „megismerhetünk egy kivételes nőt, aki nem félt küzdelmesen kivívott szabadságát kockára tenni a családjáért” – de a tényekhez talán közelebb áll, hogy anyja és öccse szöktetésének megszervezésekor a mindvégig mérhetetlenül naiv, tudatlan és tapasztalatlan lány nem annyira bátor, mint vakmerő volt. De az is lehet, anyjától megörökölte a kockázatvállalás képességét is. Saját szökésére emlékezve, ő maga még valamit hozzátett: „A kíváncsiság mindig erősebb volt bennem, mint a félelem. Ez nem túl előnyös tulajdonság Észak-Koreában, ahol a félelem tartja élesen az érzékeket, segít életben maradni. Látni akartam valamit a világból és számomra Kína volt a világ…” Átszökött tehát a határfolyón, Csangpajba. „Nagyon furcsa érzés volt azok között az épületek között sétálni, amelyeket hosszú évek óta bámultam a túlsó partról. Mintha beléptem volna a tükörbe. Az utcán este kezdődött az élet. Mindent áthatott valami valószerűtlenség, mintha egy fekete-fehér világból egyszerre egy színesbe csöppentem volna.”

Hitetlenkedhet az olvasó a könyv sok pontján, különösen azokon a beszámolókon, hogy a szerző mamája milyen ügyeskedve szervezte életét Észak-Koreában. A Jalu folyó partján laktak, közel Kínához, ami jó terep volt anyja illegális csempész ügyleteihez. Mégsem őt tartóztatták le, hanem apját vette őrizetbe a katonai titkosszolgálat. Kórházba került, majd életét vesztette – a halotti bizonyítvány szerint válium [Erős nyugtató, magyar megfelelője: Seduxen. FE] túladagolásban. Ezt azonban a kórházi hatóság törölte, miután anyja néhány embert megkent. „Az öngyilkosság igen erőteljes tiltakozási formának számít. A rezsim ellenséges cselekedetnek minősítve a túlélő családtagokat bünteti. A gyerekek rendszerellenesként nem járhatnak egyetemre, nem kaphatnak jó állást.” A szerző (akkor használt nevén: Min-jong) korábban nem hallott táborról, csak enyhébb büntetésről. Egy ismerős gyerek családját a hegyekbe deportálták, mert az apa, újságpapírból sodorva a cigit, nem vette észre a Nagy Vezér arcképét a papír túloldalán. Min-jong anyja eközben szinte mindent megúszott. Vörös karszalagos önkéntesek járták a várost, azt figyelve, ki szegi meg az emberek életét szabályozó milliónyi törvény valamelyikét. Ki hord farmert, férfiként nem túl hosszú-e a haja, melyik nő visel nyakláncot, külföldi parfümöt – ezek mind szocialistaellenes viselkedésre, erkölcsi hanyatlásra, kapitalista dekadenciára utaltak. Komoly bajba került, aki elfelejtette ruhájára tűzni a Nagy Vezér képét. „Amikor anyámat elkapták, mert nadrágot viselt, kifizette a büntetést, majd lefizette őket, hogy kihágásának ne legyen nyoma a személyi igazolványként szolgáló könyvecskében.”

A titkosrendőrség mégis felfigyelt rá, miután elcsípték pár Kínából érkező csomagját, s valahányszor tisztogatást rendelt el Phenjan, felkerült a belső száműzetésbe, isten háta mögötti hegyi faluba küldendők listájára. „Minden alkalommal hatalmas összegű kenőpénzt kellett fizetnie a vizsgálatot végzőknek, hogy nevét levegyék a listáról, de félt, ez nem mehet így örökké.” Később mégis lebukott, mert a lánya vasalót, hajszárítót, pénzt küldött csempészekkel. A Bowibu [állambiztonság, titkosrendőrség. FE] különleges egységei bevitték az anyát, ám ő a mosdó ablakán kiszökött, s el akart tűnni. A nyomozótisztnek új kínai hűtőszekrényt, s jelentős összegű pénzt adott, hogy vegyék le a gyanús elemek listájáról. Hazament. „A szomszédok, akik feljelentették, azt hitték, kísértetet látnak. Neki pedig úgy kellett mosolyogva üdvözölnie ezeket a becsületes állampolgárokat, mintha az egész csak ártalmatlan félreértés lett volna.”

Idővel, egy közismert hjeszani pártkáder disszidálása után az anya végleg eldönti, mégis belevág: „Megyek, ennyit mondott, hátha lehallgatja a Bowibu.” Arról is beszámolt lányának, már érdeklődött, mi a teendője, hogy távozása ne kerüljön be a nyilvántartásokba. Dörzsölten, a hatóságok átverésével látott neki az eltűnésnek. Ha úgy jár el, mint a szökésre készülők szoktak, otthagyva csapot-papot, a hatóságok rászállnak fiára. Az anya tehát eladta a házát (Bizonyára aprópénzért. Ne kérdezzük meg, éppen kinek volt pénze megvenni.), s bejelentette a városi hatóságnál, hogy elköltözik Hamhungba. Ám ott nem jelentkezett be, inkább lefizetett egy kórházi orvost, állítson ki róla halotti bizonyítványt és temetési dokumentumokat. Ha a Bowibu nyomozni kezdene, az lesz a látszat, hogy a másik városba vezető út során meghalt. A kínai mobilhálózatra kapcsolódó telefonján katonakorú fiáról is beszélt lányával: „Min-hónak is jönnie kell, különben baj lesz.” Min-ho csempészett motorokkal kereskedett. A Jalu folyón tutajozta át Kínából az alkatrészeket, majd összeszerelve vissza. A határőrök az érték tíz százalékát kapták.

• Olvass bele!

A történetnek ezen a pontján megszólal bennem a kisördög: vajon hogyan kerülhette el hosszú időn át a titkosrendőrség figyelmét, hogy valaki rendszeresen beszél Dél-Koreában élővel. Bár a korruptság magas foka magyarázat lehet, mégis kikezdi a könyv hitelét az itt keltett látszat, hogy az északi rendszer eltűrt ekkora slamposságot. Számos dokumentum, konkrétan egy szöuli székhelyű emberi jogi szervezet beszámolója ismeretében ez megkérdőjelezhető.

„Száznál több észak-koreai tűnt el, miután a titkosrendőrség elfogta őket, mert megpróbáltak disszidálni az elszigetelt országból vagy mert kapcsolatba akartak lépni déli rokonaikkal.” A Transitional Justice Working Group 113 eltűnt személyt azonosított, 80%-ukat még Észak-Koreában fogták el, a többieket Kínában vagy Oroszországban. A többségnek azután veszett nyoma, hogy az Állambiztonsági Minisztérium (MSS) és Észak-Korea titkosrendőrsége, a már említett Bowibu átszállította, majd fogva tartotta őket. A kínai határvárosból, Hjeszanból származó barátját az MSS akkor fogta el, amikor egy a hegyekben elrejtett kínai mobiltelefont próbált használni, mondta jegyzőkönyvbe egy 2018-ban Dél-Koreába szökött személy. Barátját azóta elhunytként tartják számon. „Az MSS súlyos bűncselekményként kezeli, ha dél-koreai híváslistát talál.”

A könyv bevezetőjének azon állítása, hogy a szerzőtől elvették a nevét – egyszerűen (és finoman) szólva nem pontos. A lány biztonsága érdekében, helyzete változása, a körülmények miatt került sor az egyre újabb és újabb anyakönyvezésre. Legvégül pedig ő maga váltott. Az előszóban megírta, nem a születéskori neve áll a címlapon. Amikor megszabadult a diktatúrában átélt időktől, a pozitív hangzás érdekében változtatta meg nevét: Hyeon = napfény, seo = jószerencse. „Azt akartam, hogy fényben és melegben élhessem le az életemet, és ne kelljen többé visszatérnem az árnyékba.”

Mégis, hosszú időn át visszakívánkozott oda – akár hiszi az olvasó, akár nem. Valójában ez az egyik legmegdöbbentőbb felismerésem. Még a Kaliforniában, a TED-előadás közönségének felidézett élményei után is. Ott mondta el, hogy abban a hitben nőtt fel, az ő hazája a legnagyszerűbb ország a föld kerekén. Pedig nem sok oka lehetett erre gondolni. „Hétéves voltam, amikor anyám egy meleg délutánon beküldött valamiért a városba. A folyó felől orrfacsaró szag terjengett. Mindent beleptek a legyek. Valamivel előrébb megláttam a vasúti híd alatti úton tolongó tömeget. Furcsa módon megéreztem, valami baj történhetett, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megnézzem. Befurakodtam a tömegbe. Az elöl állók mind felfelé bámultak. Követtem a tekintetüket, és egy akasztott embert láttam. A fejére koszos zsákot húztak, a kezét hátrakötözték. A gyári munkások liláskék egyenruhája volt rajta. Nem mozgott, de a teste ide-oda ingott a híd vaskorlátjához erősített kötélen. A nézelődők egy szót sem szóltak, mintha valamiféle szertartáson vettek volna részt. Állott férfiverejték szaga csapott az orromba. A jelenet zavarba ejtett, mert senki sem mozdult, senki sem sietett a kötélen lógó ember segítségére.”

Mindezekre tekintettel döbbenetes, amitkönyve bevezetőjében ismételten hangoztat: nem tudja, hogy nem Észak-Koreában van-e otthon. Lelkében az a hazája. Ahol további érdekes élmények érték gyerekkorában. A katonai bázison volt a házuk. A beépített rádiót még lehalkítani se lehetett, nem hogy kikapcsolni. Időnként megszólalt a tömbmegbízott, általában egy 50-es éveiben járó nő, és utasításokat adott. „Aznap, amikor odaköltöztünk meghozta a két portrét. Még az első étkezés előtt a falra akasztottuk őket. Egész családi életünk a portrék alatt zajlott. Minden családban a legfőbb kötelesség volt a portrék rendben tartása. Ezek valami második családot képviseltek, még saját szüleinknél is bölcsebbnek és jobbnak tartottuk őket.” Az egyik a Nagy Vezér (Kim Ir Szen), az országalapító volt, a másik „a szeretett fia, a Kedves Vezető, Kim Dzsong Il. … Az ő retusált arcuk foglalta el a díszhelyet minden otthonban.” A portrékat egy, az államtól kapott, másra nem használható ronggyal kellett tisztogatni. A kislány megtanulta anyjától, nagy illetlenség ujjal mutogatni rájuk, csak tiszteletteljesen, felfelé fordított tenyérrel volt illő feléjük mutatni. E portrék nem állhattak ferdén, a legmagasabb pontra kellett tenni, és azon a falon nem lehetett más dísztárgy. Havonta fehér kesztyűs hivatalnokok jöttek ellenőrizni, nincs-e porszem a portrék üvegén. Ha volt, büntetés várt a családra. (A nyári nedvesség miatt menetrendszerűen megjelenő penészt elnézték…) Voltak hősök, akik például az égő házból, akár életük árán is, először a fényképeket mentették… Amikor az ő házuk gyulladt ki, a kislány apja is a portrékat mentette elsőként, sőt egyedüliként, de „ezt a hősies gesztust nála nem értékelték, mert már megfigyelés alatt állt.”

A hétnevű lánytól tehát sem az eredetit, sem a további neveit nem vette el senki. És ő maga valójában az identitását kereste – és keresi talán ma is. Nem a valódi nevének (Min-jong), hanem északiságának elvesztésén bánkódik. S talán emiatt nem találja helyét a szabadság földjén – legyen az Dél-Korea vagy az USA.

Lee bevallja, már beletörődött, hogy észak-koreai disszidensként mindenütt kívülálló a világban. Száműzött. Bármennyire is igyekszik beilleszkedni a dél-koreai társadalomba, sosem fogják teljesen befogadni, ő pedig sosem fogja dél-koreainak tartani magát. Úgy érzi, 28 évesen már túl későn érkezett. Nem képes megszabadulni észak-koreai identitásától. Talán azért, mert boldog gyerekkora volt – adja meg magának a magyarázatot. Közben beszél arról is, hogy semmit nem tudott a külső világról. Mindent a rendszer szemüvegén át látott. Normálisnak tartotta az ottani életet. Csak idővel, messziről nézve találta furcsának az ország szokásait, vezetőit. (Eeej, de finoman fogalmaz.) „A hazám a családomat jelenti és azt a sok jó embert, akit ott megismertem. Természetes, hogy él bennem a hazaszeretet.” „Ki vagyok én? Észak-koreai? Ott születtem és nevelkedtem. Kínai? Ott lettem felnőtt. Vagy dél-koreai? Ugyanolyan nemzetiségű vagyok, mint az itteniek, ugyanaz a vér folyik az ereimben. De attól, hogy állampolgárságot kaptam, már rögtön dél-koreai lettem? Az emberek itt lenézik, szolgaként lekezelik az észak-koreaiakat.” … „Szerettem volna tartozni valahová, de nem volt olyan ország, amelyet a hazámnak mondhattam.” Lassan azért csak megvilágosodik: „Nem volt, aki elmagyarázta volna, hogy a világban rengeteg ember él töredezett identitással, nincs ennek jelentősége. Csak az számít, milyen emberek vagyunk.” E felismerés ellenére, szinte folyamatosan ugyanazon rágódik: „mint amikor egy könyv mindig ugyanott nyílik ki. Milyen jó lenne visszamenni Észak-Koreába. De most, hogy már déli állampolgár voltam, nem tehettem. Ha mégis átmegyek, propagandacélokra használnak, mint meg is történt pár emberrel, rosszabb esetben börtönbe zárnak vagy agyonlőnek.”

Mindazt, amiről e könyv valójában szól, sokkal pontosabban fejezné ki: A lány hét élete. (De hát követni kellett az angol nyelvű címet.) Oly sokféle buktatót, nyűglődést, szenvedést túlélve jutott ki a szabad világba, mintha hét élete lett volna. A szövegből fölsejlik egyféle magyarázat, hogy Északon is sok lehetett a megingó, még a titkosszolgálatnál is. Mint ahogy sok volt a lefizetett, félrenéző határőr is – a lány szökésekor, majd anyja és öccse éjszakai átgázolásakor, a 2000-es évek elején is. Ha nem így lett volna, a 17 éves kislány – tíz évvel később – nem jutott volna el végül a szabad világba. Az olvasó meg eltöprenghet a kérdésen: mi lett a megvehető ingatagok sorsa? Kiszűrték, likvidálták őket?

Tény, hogy az északi rendszeren ma sem látszik repedés… A történet főszereplője mégis bizakodva mereng el regényesnek nem mondható dokumentum-beszámolója végén azon, mikor, hogyan, milyen nehézségek árán kerülhet majd végre sor az újraegyesítésre. Addig is, ő még ma is az a hjeszani lány, nyilatkozza, akinek hiányzik a biciklije és a folyón túli kínai táj. A téli, hóborította hegyek látványa, a petróleum szaga, az égő széné, az alvás a meleg padlón, apja ölelése. Elhagyni Észak-Koreát olyan, mintha egy másik univerzumba távozna – vallja. „Sose szabadulok meg teljesen az ottani élet súlyától, bármilyen messze menjek is. Olykor rémisztő az igazi szabadság, amikor magad alakítod életed, hozod meg döntéseid. A szabad világ annyi nehézséget tartogat – még azoknak is, akik elképzelhetetlen szenvedéseken mentek keresztül Észak-Koreában és a pokolból szabadultak –, hogy sokan nemigen tudnak megállapodni, rátalálni a boldogságra. Néhányan fel is adják, és visszatérnek abba a sötétségbe, mint ahogy engem is sokszor kísértett ez a gondolat.

De ma már számot vetett azzal, hogy nem mehet vissza. Álmodozhat ugyan a szabad Észak-Koreáról, ám ez a mai, 70 évvel a megalapítása után épp olyan zárt, kegyetlen, mint amilyen mindig is volt. „Mire eljön az idő, hogy biztonságban visszatérhetek, minden valószínűség szerint idegen leszek a saját hazámban.” Mégsem mond le a visszatérés reményéről, s a lehetőség megteremtéséhez a világ segítségét kéri: „Remélem a könyv bátorítást ad azoknak, akik hozzám hasonlóan nehezen tudnak beilleszkedni egy olyan életbe, amelyet korábban el se tudtak volna képzelni. Remélem, a világ végre felfigyel rájuk és cselekvésre szánja el magát.”

Ezt a dilemmát boncolgatja a könyv, amely egy lelki utazás – a szerző öntudatra ébredésének, felnőtté válásának – hosszú, nehéz folyamatát tartalmazza, megrázóan. És a dokumentumregény sokféle társadalmi, történelmi megállapítás végiggondolására is módot ad. Min-jong, a hjeszani lány végül maga is sok igazságot felismer: „Az északi propaganda olyan groteszk túlzásokat enged meg magának, hogy a délieknek elég csak a tényekre szorítkozniuk.” (Mégiscsak idehozok egy példát: Azt magyarázták nekik az iskolában: a dél-koreai gyerekek rongyokban járnak, a szemetet túrják, hogy legyen mit enniük. Az amerikai katonák pedig szadisták velük. Céltáblának használják őket, autóval áthajtanak rajtuk.) Persze kérdés: vajon milyen segítséget várna a külvilágtól, hogy megváltozzon az észak-koreai helyzet? Az olvasó, a riadalmon, a szánakozó együttérzésen túl pedig legfeljebb annyit tehet, hogy továbbra is nagy érdeklődéssel olvassa a disszidensek sorsáról, megpróbáltatásaikról szóló könyveket…

Hyeonseo Lee, David John:
A lány hét névvel
– Szökésem Észak-Koreából
Fordította: Todero Anna
Libri Kiadó, Budapest, (2015, 2020) 2024
466 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
online ár a kiadónál 4749 Ft,
e-könyv változat 2290 Ft
ISBN 978 963 604 5562 (papír)
ISBN 978 963 310 7515 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Hyeonseo Lee gyermekkorát Észak-Koreában töltötte, egyike volt annak a több millió embernek, akit túszul ejtett a titkolózó, brutális kommunista rezsim. Amikor az 1990-es években lesújtott Észak-Koreára az éhínség, ráébredt, hogy egész életében elrejtették előle az igazságot. Képtelenség, hogy “a világ legnagyszerűbb országában” a népnek ennyi éhezés és elnyomás jusson osztályrészül.
Tizenhét évesen elmenekült hazájából. Ekkor még nem sejthette, hogy csak hosszú idő elteltével láthatja viszont szeretteit. Hazatérésre menekültként nem gondolhatott, Kínában maradt, megtanulta a nyelvet, kivárt és túlélt. Tizenkét év elteltével azonban visszatért az észak-koreai határhoz, hogy egy merész, költséges és rendkívül veszélyes küldetés során átsegítse családját Dél-Koreába.
A lány hét névvel különleges, bátor történet, amely bepillantást enged a világ legzártabb diktatúrájának mindennapjaiba, első kézből ad számot a történelem egyik legkegyetlenebb éhínségéről, miközben megismerhetünk egy kivételes nőt, aki nem félt küzdelmesen kivívott szabadságát kockára tenni a családjáért.

Hyeonseo Lee a Hankuk Egyetem angol és kínai szakán szerzett diplomát, jelenleg Dél-Koreában, Szöulban él. 2015-ben publikált önéletrajza, A lány hét névvel nemzetközi siker lett, megjelenése óta több mint húsz országban adták ki.
Lee az észak-koreai menekültek egyik legnagyobb hatású szószólója, aki az Egyesült Nemzetek Szervezete és a világ számos vezetője előtt beszélt a szülőhazájában tapasztalt elnyomásról. Tartott beszédet a Stanford, a Princeton és a New York-i egyetemeken, írásai jelentek meg a New York Times és a Wall Street Journal hasábjain, valamint a BBC, a CNN és a CBS News is készített vele interjút. Újságíró-gyakornokként részt vett a dél-koreai újraegyesítési minisztérium munkájában, és tervei közt szerepel egy alapítvány létrehozása, amely az észak-koreai menekülteknek segítene kapcsolatba lépni a nemzetközi közösségekkel. Nagy hatású TED-előadását eddig több mint húszmillióan látták.