Irvin D. Yalom: Terápiás hazugságok (részlet)

Posted on 2025.02.04. Szerző: olvassbele.com

Prológus

Ernest szerette a foglalkozását: pszichiáter volt. Páciensei nap mint nap meginvitálták életük legintimebb szféráiba, ő pedig nap mint nap meghallgatta és megvigasztalta őket, enyhítette kétségbeesésüket. Cserébe ezért csodálták és nagyra tartották. Gyakran eszébe jutott, hogy ha nem volna szüksége pénzre, ingyen is vállalná terápiájukat.

Szerencsés az, aki szereti a munkáját. Ernest tényleg szerencsésnek tartotta magát, sőt annál is többnek: áldottnak. Az az ember volt, aki megtalálta a hivatását, aki elmondhatta magáról: ott vagyok, ahová tartozom, tehetségem, érdeklődésem és szenvedélyem metszéspontjában.

Nem volt vallásos, de minden reggel, amikor kinyitotta a határidőnaplóját, és meglátta azt a nyolc-kilenc kedves nevet, akikkel a napját tölti majd, olyan érzése támadt, amit nem nevezhetett másnak, mint vallásos érzületnek. Ilyenkor mély vágyat érzett, hogy köszönetet mondjon annak – legyen bárki vagy bármi –, aki elindította hivatása útján.

Reggelente néha kinézett Sacramento Street-i viktoriánus házának tetőablakán, és maga elé képzelte pszichoterapeuta őseinek ködből kibontakozó alakját.

– Köszönöm, köszönöm! – kiáltotta nekik. Mindegyiküknek köszönetet mondott, az összes gyógyítónak, aki valaha segített enyhíteni az emberek fájdalmát. Elsőként az ősatyáknak, kiknek égi körvonalai alig láthatók: Jézus, Buddha, Szókratész. Alattuk, valamivel jobban kivehetően a nagy elődök: Nietzsche, Kierkegaard, Freud, Jung. Még közelebb a terapeuták nagyszülői: Adler, Horney, Sullivan, Fromm és Ferenczi Sándor édes, mosolygós arca.

Pár évvel korábban ők feleltek segélykiáltására, amikor rezidensi évei végeztével beállt az ambiciózus fiatal neuropszichiáterek sorába, és neurokémiai kutatómunkára jelentkezett. Akkoriban a neurokémia jelentette a fényes jövőt, a személyes lehetőségek aranyat ígérő arénáját. Az ősök azonban tudták, hogy utat tévesztett. Ernest helye nem a kutatólaboratóriumban volt, de nem is a gyógyszerezésre építő pszichofarmakológiai praxisban.

Egy követet küldtek hozzá – égi hatalmuk fura hírnökét –, hogy terelje vissza kijelölt útjára. A mai napig nem tudja, miként határozta el, hogy terapeuta lesz. De azt igen, hogy mikor. Megdöbbentően tisztán emlékezett a napra. És a közvetítőre, Seymour Trotterre is, akivel csak egyszer találkozott, a férfi mégis gyökeresen megváltoztatta az életét.

Hat évvel ezelőtt a tanszékvezetője átküldte Ernestet egy szemeszterre a Stanford Kórház orvosetikai bizottságába. Első fegyelmi ügye dr. Trotteré volt. Seymour Trotter a pszichiátriai közösség hetvenegy éves pátriárkája, az Amerikai Pszichiátriai Társaság korábbi elnöke volt. Az volt ellene a vád, hogy helytelen szexuális viselkedést tanúsított egy harminckét éves nőbetegével szemben.

Abban az időben Ernest a pszichiátria adjunktusa volt, épp túl négyéves rezidensi képzésén. A neurokémia teljes munkaidős kutatójaként abszolút járatlan a pszichoterápia világában – annyira járatlan, hogy még azt sem fogta fel, csak azért jelölték ki őt erre az ügyre, mert rajta kívül más nem vállalta volna el: Észak-Kalifornia idősebb pszichiáterei mind szentként tisztelték és félték Seymour Trottert.

Ernest egy puritán kórházi irodát választott az interjú helyszínéül, és megpróbált hivatalos külsőt ölteni. Míg dr. Trotterre várt, gyakran pillantott az órájára, ám a vádiratot tartalmazó dosszié csukva feküdt előtte az asztalon. Hogy megőrizhesse elfogulatlanságát, úgy döntött, előzetes információk nélkül hallgatja meg a vádlottat, így előítélettől mentesen ismerheti meg Trotter történetét, a férfi saját előadásában. Később majd elolvassa az anyagot, és ha szükséges, kér egy második találkozót.

Botok kopogó hangja visszhangzott végig a folyosón. Lehet, hogy dr. Trotter vak? Erre nem készítették fel. A csoszogással kiegészülő kopogás egyre közelebbről hallatszott. Ernest felállt, és kilépett a folyosóra.

Nem, nem vak: sánta. Dr. Trotter két botjával kényelmetlenül egyensúlyozva támolygott a folyosón. Derékban előredőlt, botjait szélesen tartotta, majdnem kartávolságnyira. Erős pofacsontja és álla még megőrizte a karakterét, de a lágyabb részeket már birtokba vették a ráncok és a májfoltok. Nyakáról redőkben lógott a bőr, füléből fehér szőrpamacs meredezett kifelé. Mindezek ellenére a kor nem győzte még le, egész lényében volt valami fiatalos, szinte kisfiús elevenség. Vajon mi kelti ezt a benyomást? Talán a haja: sűrű, ősz kefefrizura, vagy a ruházata: fehér garbón kék farmerdzseki.

Az ajtóban mutatkoztak be egymásnak. Dr. Trotter tett pár imbolygó lépést a szoba belseje felé, majd hirtelen felemelte a botjait, fürgén megpördült, és mintha teljesen véletlenül történnék, belezuttyant a karosszékbe.

– Épp a közepébe! Meglepődött, mi?
Ernest nem hagyta kizökkenteni magát.
– Ugye, tisztában van beszélgetésünk céljával, dr. Trotter, és megérti, miért készítek hangfelvételt róla?
– Úgy hallottam, a kórház vezetése jelölni kíván a hónap dolgozója címre.

Ernest vastag szemüveglencséin keresztül, rezzenéstelenül, mereven nézte Trottert, és nem válaszolt.

– Elnézést, tudom, hogy végeznie kell a munkáját, de ha majd betöltötte a hetvenet, maga is el fog mosolyodni egy ilyen jó poénon. Bizony, hetvenegy lettem a múlt héten. És maga hány éves, dr. …? Elfelejtettem a nevét. Minden egyes percben – és itt megkocogtatta a halántékát – egy tucat kérgi neuron múlik ki sisteregve, akár a megpörkölődött éjjeli lepkék. A sors iróniája, hogy négy szakcikket is publikáltam az Alzheimerről, természetesen már elfelejtettem, hogy hol, de jó szaklapokban. Olvasta a cikkeimet?

Ernest a fejét rázta.

– Szóval maga nem tud róluk, én meg elfelejtettem őket. Kvittek vagyunk. Tudja, mi a két jó dolog az Alzheimerben? A régi barátainkból új barátok lesznek, és önmagunk elől is el tudjuk dugni a húsvéti tojásokat.

Ernest bár kissé feszült volt, önkéntelenül elmosolyodott.

– Neve, kora, szakmai meggyőződése?

– Dr. Ernest Lash vagyok, a többi talán nem tartozik a tárgyhoz, dr. Trotter, viszont az ügy, amelyet meg kell beszélnünk, elég időigényes.

– A fiam negyven. Maga sem lehet sokkal több. Tudom, hogy a Stanfordon volt rezidens. Hallottam tavaly az egyik klinikai előadását. Jól csinálta. Tiszta, szép prezentáció volt. Ma már minden a pszichofarmáról szól, igaz? Miféle terápiás képzést kapnak maguk, ha egyáltalán?

Ernest levette az óráját, és kitette maga elé az asztalra.

– Egy másik, alkalmasabb időpontban szívesen küldök magának egy példányt a Stanford rezidensi programjából, de most, ha kérhetem, térjünk a tárgyra, dr. Trotter. Talán az lenne a legjobb, ha saját szavaival mesélne nekem Felini asszonyról.

– Jól van, jól van, azt akarja, hogy vegyem komolyan. Azt akarja, hogy mondjam el a történetemet. Dőljön hátra, fiacskám, mesélni fogok. Kezdjük az elején. Talán négy éve volt, legalább négy éve… az összes feljegyzésemet elhánytam erről a betegről… mi a dátum a maga papírjai szerint? Mi? Még el sem olvasta? Lusta? Vagy a tudománytalan elfogultságot próbálja elkerülni?

– Kérem, folytassa, dr. Trotter!

– A meghallgatás első alapelve az otthonos, bizalomkeltő légkör megteremtése. Most, hogy ezt oly művészien sikerült megoldania, máris sokkal könnyedebben fogok diskurálni erről a fájdalmas és zavarba ejtő témáról. Ohóó… ez betalált! Nem árt, ha óvatos velem, dr. Lash, negyven éve olvasok az arcokban. És higgye el, piszok jó vagyok benne. Ha többé nem szakít félbe, akkor elkezdem, rendben?

Több évvel ezelőtt, mondjuk négy éve, egy nő, Belle jön be az irodámba, vagy inkább úgy mondanám, bevonszolja magát az irodámba, vagy még inkább betaknyolódik a szobámba – ha lehet ilyet mondani. Harmincas évei közepén járhat, jómódú családi háttér – svájci olaszok –, depressziós, a legnagyobb nyárban hosszú ujjú blúzt visel. Nyilvánvalóan önpusztító, vagdossa magát, ez a csuklóján lévő hegekből jól kivehető. Ha nyáron hosszú ujjúban lát egy zavarodott nőt, mindig gondoljon a felvágott csuklóra és a droginjekciókra, dr. Lash. A nő jól néz ki, ragyogó a bőre, igéző a tekintete, az öltözéke elegáns. Tökéletes szépség, mostantól kezd majd hanyatlani.

Hosszú önpusztító előélet, nevezetesen drogok, mindet kipróbálta, egyet sem hagyott ki. Mikor először találkoztunk, éppen újra az alkoholhoz nyúlt, és időnként heroint is használt; de nem vált igazi függővé. Valahogy hiányzott belőle a kábítószeresek profizmusa. Egyeseken azonnal felismerhető, rajta még nem, de igyekezett. Evészavarok is, főként anorexia, de néha bulimiás tisztítórohamok. A vágásokat már mondtam, mindkét karján és csuklóján számos heg. Szerette a vért és a fájdalmat, csak olyankor érezte, hogy eleven, élő lény. Rengeteg páciens mondja ugyanezt. Legalább hatszor került kórházba, de általában az első vagy második nap lelépett. A személyzet örült, amikor távozott. Született tehetség volt az űzött vad játszmában. Emlékszik Eric Berne Emberi játszmákjára, ugye?

Nem? Persze akkor maga még meg se született. Egek, milyen öregnek érzem magam! Nagyon jó könyv! Berne nem volt hülye. Olvassa el, nem szabad kihagynia.

A nő férjnél van, gyerekei nincsenek. Nem hajlandó szülni, azt mondja, ilyen szörnyű világba nem szabad. Kellemes férj, tönkrement kapcsolat. A férj nagyon akart gyereket, emiatt rengeteget veszekedtek. Befektetési bankár volt, ahogy a nő apja is. Állandóan utazott. Pár év együttélés után a pasas libidója kifulladt, vagy a pénzszerzésbe integrálódott. Sokat keresett, de soha nem csinált akkora vagyont, mint a nő apja. Güzült, güzült, a laptopjával aludt el. Talán meg is dugta, ki tudja. Mindenesetre Belle-t már rég nem dugta meg. Belle állítása szerint évek óta kerülte őt, valószínűleg haragból, amiért nincs gyerekük. Nehéz megmondani, miért voltak még mindig együtt. A férj a Keresztény Tudomány Egyháza által fenntartott egyik otthonban nőtt fel. Konzekvensen elutasította a párterápiát és a pszichoterápia minden más formáját is, de Belle szerint ő nem is szorgalmazta soha túl erélyesen. Lássuk csak, mi még. Segítsen, dr. Lash.

Korábbi terápiák? Jó. Fontos kérdés. Én is mindig megkérdezem már az első félórában. Tizenéves korától folyamatosan terápiába járt, vagy legalábbis újra és újra megpróbálta. Végigjárta Genf összes terapeutáját, egy darabig ingázott Zürichbe is egy analízis kedvéért. Az Egyesült Államokba jött egyetemre, Pomonába, és itt egyik terapeutától a másikig rohant, gyakran csupán egyetlen ülés erejéig. Akadt olyan, akivel négy hónapig is kihúzta, de igazából egyik mellett sem kötelezte el magát. Belle mindig nagyon elutasító volt, ma is az. Senki nem volt elég jó, legalábbis neki nem. Mindegyikkel volt valami baja: túl formális, túl dagályos, túlságosan ítélkező, túlságosan leereszkedő, túl anyagias, túl hideg, csak a diagnózis érdekli, túlságosan szabálykövető stb. Pszichés gyógyszerek? Pszichológiai tesztek? Viselkedési protokoll? Felejtse el – aki ilyesmivel áll elő, már ki is van ejtve. Mi még?

Hogyan esett rám a választása? Kiváló kérdés, dr. Lash, segít a lényegre koncentrálnunk, és felgyorsítja az elemzést. A végén még pszichoterapeutát faragunk magából! Rögtön ez volt az érzésem, amikor végighallgattam a tavalyi előadását. Éles elme, ez kitűnt abból, ahogyan az adatait bemutatta. De még annál is jobban tetszett az esetismertetése: különösen az a mód, ahogy hagyja, hogy a páciens hasson magára. Láttam, hogy mindenhez jó ösztöne van. Carl Rogers hajtogatta mindig: „Ne pazaroljátok az időt terapeuták képzésére, fordítsátok inkább a kiválasztásukra!” Sok igazság van benne!

Lássuk csak, hol is tartottam! Ja, igen, hogy hogyan került hozzám. A nőgyógyásza, akit imádott, korábban a páciensem volt. Ő azt mondta neki, normális fickó vagyok, nem beszélek mellé, és nem riadok vissza az élet mocskától. Utánam nézett a könyvtárban, és megtalálta egy tizenöt évvel korábban írt cikkemet, ami nagyon megtetszett neki. Arról szólt, hogy Jung szerint minden páciens számára ki kellene találnunk egy új nyelvet. Ismeri? Nem olvasta? Az Orthopszichiátriai Magazinban jelent meg. Küldök majd belőle egy különlenyomatot. Én továbbvittem Jung elgondolását. Azt javasoltam, találjunk ki minden páciensnek egy új terápiát, vegyük komolyan, hogy minden páciens egyedi, és dolgozzunk ki mindenkinek személyre szabott terápiát.

Kávét? Igen, kérek. Tej nélkül. Köszönöm. Hát így jutott el hozzám. És tudja, mi a következő kérdés, amit fel kellene tennie, dr. Lash? Miért épp akkor? Pontosan. Jól mondja. Új pácienstől mindig megkérdezem, mert a válaszból sok minden kiderül. Az ő esetében a válasz így hangzott: veszélyes szexuális kiélés. Még ő maga is felismerte. Mindig is hajlott efféle túlkapásokra, de akkoriban túl messzire ment. Az autópályán odahajtott egy kamion mellé, hogy a sofőr ráláthasson, aztán felhúzta a szoknyáját és elkezdett maszturbálni, miközben százhússzal döngetett. Őrület! Aztán a következő kijáraton lehajtott, és ha a kamionos utánament, megállt, felmászott a sofőrhöz a vezetőülésbe, és leszopta. Halálosan veszélyes. És sokszor megcsinálta. Annyira nem bírt magával, hogy ha unatkozott, beugrott egy koszos bárba valahol San Joséban, néha mexikóiba, máskor feketékébe, és felszedett valakit. Attól jött izgalomba, ha veszélyben volt, idegen, potenciálisan agresszív férfiakkal körülvéve. És nemcsak a pasasok voltak veszélyesek, de a kurvák is, akiknek elvette a kenyerét. Állandóan megfenyegették, ezért folyton újabb helyeket kellett találnia. AIDS, herpesz, biztonságos szex, kondom? Sose hallott ezekről.

Hát, többé-kevésbé ez volt Belle, amikor megismertem. Látja maga előtt? El tudja képzelni? Van kérdése, vagy mehetek tovább? Oké. Szóval, az első találkozásunk alkalmával átmentem a rostán. Eljött másodszor, sőt harmadszor is, úgyhogy belevágtunk a terápiába. Hetente kétszer, volt, hogy háromszor találkoztunk. Egy teljes órát szántam arra, hogy feljegyezzem a korábbi terapeutákkal folytatott munka részleteit. Ez mindig jó stratégia, amikor nehéz pácienssel dolgozunk, dr. Lash. Tudja meg, hogyan kezelték, és próbálja meg elkerülni a hibáikat. Felejtse el azt a baromságot, hogy a páciens „még nem kész a terápiára”! Valójában a terápia nem kész még a páciensre! Merésznek és kreatívnak kell ám lenni ahhoz, hogy minden páciensre új terápiát szabjunk!

Belle Felinit nem lehetett hagyományos terápiás módszerekkel megközelíteni. Ha megmaradok a szokásos terápiás szerepben – meghallgatom a történetét, reflektálok rá, együtt érzek, értelmezem –, sutty, már el is tűnt volna. Higgye el. Sayonara. Auf Wiedersehen. Ezt csinálta minden korábbi terapeutával, akik között akadt igen jó nevű is. Ismeri a mondást: a műtét sikerült, de a beteg meghalt.

Hogy milyen technikát alkalmaztam? Attól tartok, nem értett meg. Az én technikám lényege az, hogy elhagyok minden technikát. És most nem csupán okoskodom, dr. Lash, hanem a terápia első és legfontosabb szabályát adom át. Ha terapeuta akar lenni, magának is ezt kellene követnie. Megpróbáltam kevésbé mechanikus lenni, több emberséget vinni a terápiába. Nem csinálok szisztematikus terápiás tervet, ahogy maga sem fog negyven év praxis után. Bízom az intuíciómban. Na de ez nem fair egy kezdővel szemben. Visszatekintve: Belle patológiájának legszembetűnőbb vonása a rendkívüli impulzivitása volt. Valamit megkíván, és hopp, máris rámozdul. Emlékszem, mennyire szerettem volna növelni a frusztrációtűrő képességét. Ez volt a kiindulópontom, a legfőbb célkitűzésem. Nézzük csak, hogyan láttam hozzá! Nehéz felidézni a kezdeteket, olyan régen történtek ezek a dolgok, és nincsenek meg a jegyzeteim.

Mondtam, hogy elvesztettem őket. Látom a szemén, hogy nem hisz nekem. Pedig eltűntek a feljegyzéseim. Két éve új irodába költöztem, akkor tűntek el. Nincs más választása, hinnie kell nekem.

Ami rögtön beugrik, az az, hogy már az elején sokkal jobban haladtunk, mint ahogy várható lett volna. Nem tudom biztosan, miért, de kezdettől fogva bejöttem Belle-nek. Nyilván nem az előnyös külsőm miatt. Épp akkoriban volt a szürkehályog-műtétem, a szemem rémesen festett. Az ataxiám sem javított sokat a helyzeten… örökletes kisagyi ataxia, ha éppen kíváncsi rá. Erőteljesen progresszív természetű… egy-két éven belül jön a járókeret, három-négy év múlva tolószék. C’est la vie.

Azt hiszem, Belle azért kedvelt meg, mert nem betegként, hanem magánemberként kezeltem. Ugyanazt tettem, amit most maga velem, és hadd mondjam meg, dr. Lash, hogy ezt nagyra értékelem. Nem olvastam el a kartonjait. Vakon mentem bele, egészen friss szemmel akartam rátekinteni. Belle sosem volt számomra felállítandó diagnózis, sosem láttam benne borderline-t, étkezési rendellenest, sem kényszeres vagy antiszociális személyiséget. Nem ezek felől közelítem meg a pácienseimet. És remélem, én sem leszek soha csak egy diagnózis a maga számára.

Mi? Hogy szerintem mi a szerepe a diagnózisnak? Nézze, tudom, hogy maguk, ifjú titánok – és persze az ipar, a pszichofarmakológia – a diagnózisból élnek. A pszichiátriai szaklapok tele vannak a diagnózis legjelentéktelenebb elemeiről szóló értelmetlen értekezésekkel. A jövőben ez mind szemétre kerül. Tudom, hogy bizonyos pszichózisok esetén fontos, de a mindennapi pszichoterápiában elenyésző, inkább negatív szerepe van. Nem tűnt még fel magának, mennyire egyszerű felállítani egy diagnózist a pácienssel történt első találkozás után, és mennyivel nehezebb, amikor már jobban megismertük? Kérdezze meg négyszemközt bármelyik tapasztalt terapeutát, mind ugyanezt fogja mondani. Más szóval a bizonyosság fordítottan arányos a tudással. Jó kis tudomány, mi?

Azt akarom mondani, dr. Lash, hogy nem csupán nem állítottam fel Belle diagnózisát, de eszembe sem jutott, hogy egyáltalán megpróbáljam. Mint ahogy most sem jut eszembe. Mindannak ellenére, ami történt, amit tett velem, még mindig nem jut eszembe, hogy meghatározzam a diagnózisát. Kedveltem Belle-t. Mindig is kedveltem. Nagyon. És ő tudta ezt. Talán ez a legfontosabb momentum.

Belle nem igazán volt alkalmas a kibeszélős terápiára – semmilyen szempontból. Impulzív, cselekvésorientált, akit cseppet sem érdekel önmaga belső világa, nem szeret befelé tekinteni, képtelen a szabad asszociációra. Soha nem jeleskedett a terápia hagyományos feladataiban – önmegfigyelés, önelemzés –, amitől persze még jobban utálta magát. Ezért siklott vakvágányra minden korábbi terápiája. És ezért kellett nekem új, más megközelítésből felkelteni az érdeklődését. Ki kellett találnom egy új terápiát Belle számára.

Például? Hát jó, mondok egy példát a korai időszakból, talán a harmadik hónapban járhattunk. Önpusztító szexuális viselkedésére fókuszáltam, ezért megkérdeztem, mit akar valójában a férfiaktól, beleértve élete első férfialakját, az apját is. Ezzel semmire sem jutottam. Teljesen ellenállt a múltról való beszélgetésnek, mint mondta, túl sokszor csinálta már végig az előző pszichiáterekkel. Azt is megjegyezte, hogy a múlt hamujában való kotorászás csupán mentségül szolgál arra, hogy ne vállaljunk személyes felelősséget a tetteinkért. Elolvasta a pszichoterápiáról írt könyvemet, és abból idézte. Utáltam. Amikor egy beteg a tőlem vett idézetek segítségével áll ellen a terápiámnak, az tényleg kiakaszt.

Az egyik ülésen megkértem, mesélje el egy fiatalkori ábrándját vagy szexuális fantáziáját. Hogy a kedvemben járjon, előadta egy kilencéves korából származó, de időnként újra felbukkanó fantáziáját: nagy vihar dúl, ő csuromvizesen és vacogva bejön egy szobába, ahol egy idősebb férfi vár rá. A férfi átöleli, leveszi róla a vizes ruhát, majd egy nagy, meleg törülközővel megtörölgeti, aztán forró kakaóval kínálja. Erre szerepjátékot javasoltam: megkértem, menjen ki az irodámból, majd jöjjön be újra, de tegyen úgy, mintha csuromvizes volna. Természetesen a vetkőztetős részt kihagytam, de kihoztam a fürdőből egy nagy törülközőt, és alaposan megtörölgettem vele a hátát és a haját, majd bebugyoláltam a törülközőbe, és a végén csináltam neki egy forró neszkakaót.

Ne kérdezze, miért és hogyan választottam épp ezt az utat. Ha az ember olyan régóta praktizál, mint én, megtanul bízni a megérzéseiben. Ez a kis szerepjáték mindent megváltoztatott. Belle elnémult, könnyek szöktek a szemébe, aztán meg bömbölt, mint egy gyerek. Azt mondta, soha nem sírt még terápiás ülés alatt. Akkor hirtelen elolvadt az ellenállása.

Hogy értem azt, hogy elolvadt? Úgy, hogy elkezdett bízni bennem. Elhitte, hogy ugyanazon az oldalon állok, mint ő. Ezt mi úgy hívjuk, dr. Lash, hogy terápiás szövetség. Akkor lett valódi páciens. Nagyon fontos tartalmak robbantak ki belőle. Attól kezdve az éltette, hogy hozzám jöhessen, a terápia életének a középpontjává vált. Újra és újra elmondta, mennyire fontos vagyok neki. Mindössze három hónap közös munka után!

Hogy túl fontos lettem? Nem, dr. Lash, a terapeuta nem lehet túl fontos a terápia kezdeti szakaszában. Még Freud is alkalmazta a stratégiát, amellyel megkísérelte áttételes neurózissá alakítani a pszichoneurózist, ez ugyanis igen hatékony módja a destruktív tünetek feletti kontroll megszerzésének. Látom, kissé meghökkent. Nos, ilyenkor az történik, hogy a páciens némileg a terapeuta megszállottja lesz, minden terápiás órát hosszan emészt magában, és két találkozás között véget nem érő képzeletbeli beszélgetéseket folytat a terapeutával. A tüneteket végül felváltja a terápia. Másként fogalmazva: ahelyett, hogy a belső, neurotikus faktorok irányítanák a tüneteket, azok elkezdenek a terápiás kapcsolat szükségletei szerint formálódni.

Nem, köszönöm, nem kérek több kávét, Ernest. De maga igyon még. Nem bánja, ha Ernestnek szólítom? Helyes. Szóval, hogy folytassam, nagy hasznát vettem ennek a fejleménynek. Mindent megtettem, hogy még fontosabbá váljak Belle számára. Megválaszoltam minden, a magánéletemmel kapcsolatos kérdését. Támogattam énje pozitív oldalát. Elmondtam, mennyire intelligens és szép nő. Utáltam, amit önmagával művelt, és ezt nyíltan ki is mondtam. Egyáltalán nem esett nehezemre, hisz pusztán csak őszintének kellett lennem.

Korábban rákérdezett, miféle technikát követtem. A legjobb válaszom feltehetően ez: az igazat mondtam. Fokozatosan egyre nagyobb szerepet kaptam a fantáziáiban. Hosszan álmodozott kettőnkről, hogy együtt vagyunk, fogjuk egymás kezét, babusgatom, játszom vele, megetetem. Egy nap behozott egy gyümölcsjoghurtot és egy kanalat, majd megkért, hogy etessem meg. Legnagyobb örömére meg is tettem.

Ártatlannak hangzik, igaz? Pedig már ott, az elején tudtam, hogy fölénk kúszott egy jókora árnyék. Tudtam rögtön azután, hogy beszámolt, milyen heves izgalmi állapotba került, amikor megetettem. Még inkább tudtam, mikor elmesélte, hogy hetente akár két-három napra is kimegy evezni, csak azért, hogy egyedül lehessen, és míg a vízen lebeg, rólam ábrándozhasson. Tudtam, hogy kockázatos a módszerem, de számoltam a kockázattal. Azért hagytam, hogy kiépüljön köztünk a pozitív áttétel, hogy általa legyőzhessem az önpusztítást.

Pár hónap után annyira fontossá váltam a számára, hogy már nyugodtan kiindulhattam a kórképéből. Először az élet-halál kérdésre koncentráltam: a HIV-re, a bárokban űzött kalandjaira, az autópálya-angyalkaként előadott orális jószolgálatokra. Csináltatott egy HIV-tesztet, hál’ istennek negatív lett. Emlékszem, két hétig kellett várni az eredményre. Be kell vallanom, én legalább annyira reszkettem, mint ő.

Előfordult már, hogy egy páciense HIV-tesztjére vártak? Nem? Nos, Ernest, az efféle várakozás a lehetőségek széles tárházát nyitja meg. Nagyon komoly munkát lehet ilyenkor végezni. Ebben a pár napban ugyanis a páciensnek, életében talán először, farkasszemet kell néznie a halállal. Segíthet neki felülvizsgálni és átrendezni a prioritásait, hogy életét ettől kezdve arra alapozhassa, ami valóban számít. Egzisztenciális sokkterápia – én így hívom. Csakhogy Belle esetében nem működött. A dolog egyáltalán nem kavarta fel. Túl sok volt benne a tagadás. Mint a hozzá hasonlóan önpusztító hajlamú páciensek többsége, Belle is sebezhetetlennek érezte magát, ha felette önmaga helyett valaki más vette át az irányítást.

Elmagyaráztam neki a HIV és a herpesz veszélyeit, amelyeket eddig csodával határos módon sikerült elkerülnie, és beszéltem neki a biztonságos szexről. Elmondtam, mik azok a helyek, ahol különösebb kockázat nélkül felszedhet valakit, ha mindenképpen muszáj: teniszklubok, könyvesbolti rendezvények, kiállításmegnyitók. Nem akármilyen nő ám, egy jóképű idegennel akár öt-hat perc alatt is meg tudott szervezni egy gyors légyottot, és néha a gyanútlan feleség mindössze pár méterre volt tőlük. Bevallom, irigyeltem ezért. A legtöbb nő nem értékeli, milyen szerencsés ebben a tekintetben. El tudja képzelni, hogy egy férfi – különösen egy magamfajta kifosztott hajóroncs – képes lenne erre, csak akarnia kellene?

Mindazok után, amiket már elmondtam róla, a legmeglepőbb tulajdonsága az abszolút őszintesége volt. Az első pár terápiás ülésen, miután eldöntöttük, hogy megpróbálunk együtt dolgozni, leszögeztem a terápiám alapkövetelményét: teljes őszinteség! El kellett köteleznie magát, hogy élete minden fontos eseményét, mozzanatát megosztja velem; kábítószerezést, impulzív szexuálisvágykiélést, a pengékkel ejtett vágásokat, a hashajtós tisztítókúrákat, a fantáziálásait, mindent. Megmondtam neki, hogy ellenkező esetben csak az idejét pazarolja. De ha mindenbe beavat, akkor bizton számíthat rám, végigmegyek vele az úton. Megígérte, hogy így lesz, mire ünnepélyesen kezet ráztunk a szerződésünk fölött.

Amennyire tudom, mindvégig megtartotta a szavát. Valójában a nyomásgyakorlás része volt ez is, hiszen ha közbejött valami lényeges megbicsaklás a hét folyamán – ha például megkarcolta a csuklóját vagy elment egy bárba –, halálba analizáltam. Ragaszkodtam a hosszú és kimerítően mély vizsgálathoz, hogy feltárjuk, mi történt közvetlenül a botlás előtt. „Kérem, Belle – mondtam neki –, hallanom kell mindent, ami az eseményt megelőzően történt, mindent, ami segíthet megértenünk; a nap korábbi történéseit, a gondolatait, az érzéseit, a fantáziáit.” Na, ettől aztán a falnak ment, mert persze másról akart beszélni, és utálta, hogy a terápiás ülés nagy részét ilyesmire kell fordítania. Ez önmagában sokat segített megfékezni az impulzivitását.

Nagy felismerések? Nem kaptak szerepet Belle terápiájában. De mégis: idővel ráébredt, hogy impulzív viselkedését az esetek túlnyomó többségében megelőzte valamiféle ürességérzet, egy tetszhalott állapot, és hogy a kockáztatás, a penge, a szex, a dőzsölés mind kísérlet volt arra, hogy feltöltődjön és visszarángassa magát az életbe.

Csakhogy Belle nem fogta fel, hogy ezek a kísérletek teljesen hiábavalók. Mind visszaütöttek, mivel végül mind óriási szégyenérzetet okoztak, és aztán még fékevesztettebb, tehát még önpusztítóbb kísérletek kellettek ahhoz, hogy elevennek érezze magát. Szokatlanul nehéz felfogásúnak bizonyult, amikor viselkedésének a következményeit kellett volna mérlegelnie.

Nagy felismerések nem segítettek bennünket, tehát más módszerhez kellett folyamodnom. Mindent kipróbáltam, ami a könyvekben van, hogy uralni tudja az impulzivitását. Listát készítettünk romboló, önpusztító viselkedéseiről, szokásairól, és beleegyezett, hogy bármelyikük felbukkanása esetén mindenképpen felhív, és esélyt ad rá, hogy telefonon lebeszéljem róla. Persze ritkán hívott fel, nem akart betolakodni a magánéletembe. Mélyen belül meg volt győződve róla, hogy valójában cseppet sem vagyok elköteleződve mellette, hamar lefárasztana, megunnám és ejteném. Nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről. Kért tőlem egy tárgyat, valamit, amit állandóan magánál tarthat, mint egy talizmánt, amitől talán képes lesz uralkodni magán. Válasszon valamit az irodámból – mondtam, erre kihúzta a zsebkendőmet a zakóm zsebéből. Odaadtam neki, de előtte ráírtam a rá leginkább jellemző mechanizmusokat:

Halottnak érzem magam, ezért bántalmazom magam, hogy tudjam, élek.
Halottnak érzem magam, ezért veszélyes kockázatokat vállalok, hogy érezzem, még élek.
Üresnek érzem magam, ezért megpróbálom feltölteni magam kábítószerrel, étellel, spermával.
Tudom, hogy mindezek csak rövid ideig nyújtanak enyhülést, így végül mindig szégyenérzet marad utánuk, és még élettelenebbnek, még üresebbnek érzem magam.