Miklya Luzsányi Mónika: Szerelmem, Petőfi Zoltán? (részlet)

~~ 8. fejezet ~~
Gyerekrablás a karácsonyi bazárban

Sári a bazárban történtek után egész nap gyomorgörcsben volt.

„Remélem, a gyerekek nem szólják el magukat Bori néni előtt, mert ha kiderül a balhé, akkor tuti végem. Arra azért kíváncsi lennék, Bori néni mit tett volna a helyemben – töprengett magában. – Azt, mondjuk, biztos nem, amit én.”

Sári aggodalma nem volt alaptalan, mert tényleg elég nagy botrányt rendezett a Városháza téren, és Bori néni még az utazásuk előtt és azóta is rendszeresen a lelkére kötötte, hogy kerülnie kell a feltűnést. Amit azonban a bazárban művelt, az elég feltűnő volt. Pánikba esett, amikor meglátta, hogy a gyerekek egy sárga nadrágos, vörös zakós pasi kezét fogva éppen elhagyják a Városháza teret.

– Segítség! – kiáltotta Sári kétségbeesetten. – Fogják el! Gyerekrabló!

A téren minden szem Sárira szegeződött, de az arcokon látta, hogy nem egészen értik, miről beszél.

„Oké, még biztos nincsenek gyerekrablások, meg nem néznek thrillert” – állapította meg magában. A pasas már messze járt, meg hiába is érné utol, mit csinálna vele? Nem tudott jobbat kitalálni, tovább kiabált segítségért:

– Az a piros kabátos! Ott viszi Szendrey Júlia gyermekeit! – mutatott a távolodó alak felé.

Hogy a név vagy a kétségbeesett kiáltása tette meg a hatását, Sári sose tudta meg, de néhány fiatalember a gyerekrabló nyomába eredt. Az, mondjuk, nem nagyon menekült, kedélyesen beszélgetett a gyerekekkel, csak akkor lepődött meg, amikor egy szürke kabátos alak hátulról rávetette magát, és leteperte a földre.

– Mit akar maga Szendrey Júlia gyermekeitől?! – kérdezte a támadó, sétapálcáját a vörös kabátos nyakára szorítva. A földön fekvő fiatalember szólni sem tudott, csak hörgött, mert a sétapálca elszorította a gigáját.

Ilonka hangosan zokogni kezdett, Árpád rávetette magát a támadóra:

– Hagyja őt békén!

– Miért? – kérdezte a szürke kabátos.

– Mert a bátyánk – jegyezte meg Attila kicsit unottan.

– Hogy mi? A bátyátok? – kérdezte döbbenten a szürke kabátos, és jobban megnézte a földön fekvő fiú arcát. – Ó, ezer bocsánat. Csak ez a fehércseléd… Az vezetett félre – bökött Sárira, aki épp ekkor ért oda lihegve.

– El ne engedje! – kiáltotta Sári. – Hiszen bűnöző!

– Bűnöző az anyád! – vágott vissza a vörös kabátos, mérgesen verve le a havat a ruhájáról. – Már mi az istennyiláért lennék én bűnöző?

– Mert el akarta rabolni Szendrey Júlia gyermekeit!

A srác egy pillanatra Sárira meredt, aztán összenézett a gyerekekkel, és mindannyian hangos hahotában törtek ki.

– Hogy elrabolni? Én? – szólalt meg végül. – Hiszen jönnek ezek velem akárhová, nem kell nekem őket elrabolni.

– De nem ám! – csacsogta most már Iluska is megnyugodva. – Hiszen ő csak Zoltán.

– Milyen Zoltán? – kérdezte Sári, mert az agya teljesen leblokkolt ebben a szituációban.

– Petőfi Zoltán! – vetette fel a fejét a fiú. – Tán ismeri a nevem! A gyerekek a féltestvéreim.

A szürke kabátos totál zavarba jött, alig tudta kinyögni:

– Bocsánat… Ezer bocsánat… Hogy maga Petőfi…

A srác arisztokratikus kézmozdulattal jelezte, hogy minden meg van bocsátva, és a férfi zavartan eloldalgott.

De igazság szerint Sári szava is elakadt egy pillanatra. Ott állt előtte Petőfi fia. Petőfi Zoltán. Mert közel sem volt olyan Zoltánka, ahogyan Bori néni nevezte. A 19. századi szerelésben férfinak tetszett, pedig nem volt sokkal idősebb Sárinál, olyan 16-17 éves lehetett, és hát elég klassz srácnak tűnt. A lány látott már róla fényképet még otthon, és akkor is megállapította, hogy mennyire hasonlít az apjára. Ugyanaz a kócos fekete haj, tüzes fekete tekintet, keskeny száj, vékony testalkat…

– Hú, de ciki… – bukott ki Sáriból.

– Parancsol? – kérdezett vissza a fiú, mert igencsak meglepődött, hogy egy ismeretlen, ifjú hölgy ilyen szabadszájúan beszél.

– Hát, elég gáz, hogy ennyire hasonlítasz az apukádra.

– Gáz? – kérdezte a fiú, és gyorsan gondolkodni kezdett, mert a környezetében jócskán megfordultak irodalmárok, nyelvújítók is, akik gyakran használtak új és furcsa magyar szavakat, amelyekkel egy-egy idegen szót akartak kiváltani. De hiába gondolkodott, ezzel a kifejezéssel még nem találkozott, úgyhogy inkább tippelt. – Gondolom, ez azt jelentené, hogy kínos, ugye?

Sári bólintott, a fiú is oldódni kezdett, engedett feszes tartásából, és egy vagány félmosoly ült ki az arcára, bár azért azt furcsállta, hogy a lány egyből tegezni kezdte.

– Hát, más kisasszonykák nem úgy gondolják, hogy gáz. Sőt, kifejezetten méltányolják az apámhoz való hasonlatosságomat.

– Ja, naná – húzta el a száját Sári –, totál beájulnak tőle, hogy Petőfi fiával kavarhatnak.

Zoltán összehúzta a szemöldökét, mert ezt a mondatot még kevésbé értette, mint az előbbit. De a tekintetében csibészes fény villant.

– Bár nem értem a kisasszony minden szavát, de úgy vélem, azt igyekszik kifejezni, hogy más hölgyek örvendenek, ha megismerkedhetnek velem. És ez valóban így van – húzta ki magát. – Mert meg kell vallanom, nemcsak a nevemet örököltem az apámtól, hanem a tagadhatatlan sármomat is.

„Meg a nagy arcodat, azt! – kapta fel a fejét Sári a mondatra. – Ez a srác aztán rendesen tele van magával.”

– Ön most már nagyon jól tudja, hogy én ki vagyok, de magácskában kit tisztelhetek? – mérte végig a lányt tetőtől talpig, olyan tekintettel, hogy Sári belepirult a nézésébe.

„Basszus, úgy bámul rám, mintha valami újabb trófeának való lennék a következő a sorban, akivel jól elszórakozhat. Persze ezzel a névvel meg a nagy arcával könnyű hódítani. De én nem fogok bedőlni neki, az biztos.”

– Thelegdy Sára – nyújtotta előre a kezét, és elhatározta, hogy olyan erősen fogja megszorítani ennek a felfuvalkodott hólyagnak a mancsát, amilyen erővel csak tudja.

A kézszorításból azonban nem lett semmi, mert Petőfi Zoltán egy könnyed mozdulattal megfogta Sári ujjainak a hegyét, megfordította a kézfejét, és egy forró csókot lehelt rá.

„Ez srác aztán nem aprózza el! Hajt ezerrel, mint egy terminátor” – rázkódott meg Sári, mert a kézcsók azért imponált neki.

De nagy románcra nem volt idejük, mert a gyerekek megint nyafogni kezdtek.

– Sári, Sári, menjünk el Kertész Tódorhoz!

– Tőlem elmehetünk, csak felveszem Bori néni cókmókját Czinegééktől, meg a mézet Vágóéktől, és… – nézett a harmadik papírlapra Sári, ami még a kezében volt – a gyarmatáru-kereskedőt kell még megtalálnom. Sehol sem látom, pedig annak is itt kell lennie a téren.

– A Semmelweist? – kérdezte Zoltán. – Ott a bódéja a tér túloldalán, szívesen elkísérem, ha nincs ellene kifogása. Vagy elkísérlek – vigyorodott el –, ha már úgyis tegeződünk.

Sári nem sokat törődött ezzel a tegeződés dologgal, persze hogy nem fog egy gimist magázni. Inkább azon csodálkozott, amit Zoltán mutatott. A gyarmatáru-kereskedő bódéján ott virított egy hatalmas tábla, rajta a név: Semmelweis. Sári már korábban észrevette ugyan, de azt gondolta, hogy ott egészségügyi cikkeket lehet kapni, szappant meg kézfertőtlenítőt, meg valami undi, 19. századi orvosságokat.

– Az orvosé?

Zoltán felnevetett.

– Fura lány vagy te, Thelegdy Sára! Miért lenne Semmelweis Ignácnak bódéja a pesti bazárban? Meg ha jól tudom, meg is halt szegény Döblingben. Azt mondják, megőrült.

– Akkor kié az a bódé?

– Az apjáé. Pesten mindenki tudja, hogy az öreg Semmelweis gyarmatáru-kereskedő.

– És mit lehet nála kapni? Kivit meg mangót?

– Kivit esetleg a boltjában kapsz, Budán, kitömve – nevetett Zoltán, és Sári rájött, hogy nem a gyümölcsre, hanem a madárra gondol.

„Hú, de mákom van, hogy a madarat is így hívják – sóhajtott fel magában a lány. – Lehet, hogy még nem is ismerik a kivigyümölcsöt Európában.”

De Zoltán nem ragadt le a kivinél, hanem folytatta:

– Mangót se nagyon, mert megrohadna, mire ideérne Indiából. De állítólag Viktória királynőnek már volt az asztalán ez a gyümölcs. Azonban sok más érdekességet is árulnak Semmelweisék. Érdemes megnézni a kínálatukat – mondta, és már indult is a gyerekekkel a gyarmatáru-kereskedő boltja felé.

– Jó napot, Béla! – üdvözölte széles mosollyal a kereskedőt, amikor odaértek.

– Ő Semmelweis Ignác apja? – kérdezte csodálkozva Sári.

– Dehogy! – nevetett fel Zoltán. – Ő csak a Béla! Ő árulja itt kint a bazárban Semmelweis úr portékáit. Igaz, Bélám?

„De jóban vannak! – állapította meg a lány magában. – Biztos nem először vásárol Petőfi Zoltán ennél a Bélánál.”

És igaza is lett, mert az árus széles mosolygással fogadta Petőfi Zoltán üdvözlését.

– Igaz, fiatalúr! És most is hoztam néhány különlegességet, ami felkeltheti a figyelmét. Itt van például ez a finom faragású elefántcsont szipka a cigaretlihez.

– A cigaretli a nőknek való. Már amelyik él vele. Téged esetleg érdekel – kacsintott a srác Sárira, de a lány hevesen rázni kezdte a fejét.

– Nem! Dehogy! Nem dohányzom!

– No, persze! – kapott észbe a fiú. – Cselédlányok nem dohányoznak, az csak az úri nők kiváltsága. Bár ahogy ismered a mangót meg a kivit, ki tudja, talán a cigaretlit is próbáltad.

Sári hevesen a fejét rázta:

– Nem. Nem próbáltam még soha. És nem is akarom.

– No, Béla, akkor a szipkádat nem vesszük meg. A kisasszonyt jobban érdeklik az egzotikus gyümölcsök.

– Van az is – lelkesedett Béla. – Nézzék csak ezt a csodás gyümölcsöt. Olyan, mint egy alma, a neve is az, gránátalma. De nehogy beleharapjon a kisasszonyka, mert ezt nem úgy kell enni, hanem óvatosan meghámozni… – kezdte magyarázni a kereskedő, de Sári közbevágott.

– Tudom, ettem már gránátalmát.

Az árus hitetlenkedve mérte végig.

– Magácska? Már megbocsásson, de egyhavi bére nem lenne elég erre az egy gyümölcsre!

Sáriba hirtelen megint beleállt a félelem, de aztán gyorsan kivágta magát.

– Úri családból származom – emelte fel a fejét büszkén –, csak aztán elszegényedtünk. Amíg jól álltunk, apám gyakran hozott haza ilyen egzotikus gyümölcsöket.

– Akkor már értem a mangót – csapott a homlokára Zoltán. – Ezek szerint nálatok mindennapos volt a datolya, a füge, de még a banán is? – kérdezte évődve. – Mert példának okáért még banánt én sem ettem.

„Hú, de könnyű itt lebukni – nyelt nagyot Sári –, eszembe nem jutott volna, hogy a banán ilyen nagy cuccnak számít. Bár, mondjuk, nincsenek hűtőkocsik, meg nemzetközi kamionfogalom, az igaz…”

Szerencsére Zoltán már elengedte a banánügyet, helyette egy sálat nyújtott a lány felé.

– No, de ilyen finom selymet láttál-e már?

– Nem – válaszolta a lány, mert ilyet még tényleg nem látott. – Csodálatos.

– Talán veszek egy ilyet anyámnak – jegyezte meg Zoltán.

Béla már csomagolta volna a selyemsálat, de Zoltán egy kézmozdulattal leállította.

– Most még nem. Még szétnézek másutt is. De abból a mandzsúriai téából szívesen vinnék, meg a szantálfa füstölőből is, ami tisztítja a légutakat.

Zoltán tényleg úgy vásárolt a gyarmatáru-kereskedőnél, mint aki naponta odajár, vagy ha nem is mindennap, akkor gyakran. „Pedig itt baromi drága lehet minden – gondolkodott Sári –, de úgy látszik, Zoltán jól el van eresztve anyagilag.”

Béla gyorsan összeszedte a pultjáról azt is, ami Bori néni listáján állt, és jól megrakodta a lány kosarát mindenféle finomsággal. Sári már indulni is akart, de a szeme megakadt egy furcsa édességnek tűnő valamin.

– Ez micsoda? – kérdezte, és egy vöröses, narancsszínű zselére mutatott.

– Guavazselé – válaszolta készségesen Béla. – Szívesen adnék belőle kóstolót, de igen ritka, és az ára is elég borsos.

– Az ára nem számít! – szólt nagyvonalúan Zoltán. – Kérek belőle egy fontot kóstolónak.

Béla papírtölcsért csavart, abba akarta belemérni az édességet, de Zoltán leintette:

– Kockázza fel, és adja a gyerekeknek! – Majd mintegy mellékesen megkérdezte: – És Vin Mariani van? Az egész átkozott bazárban sehol sem kaptam.

– Természetesen van – nyújtott át egy hétdecis palackot a kereskedő –, egyenesen Franciaországból, a kokát pedig Mexikóban termesztették.

– Micsoda? Kokain van a borban? – hüledezett Sári. – És te megiszod?

– De meg ám! – nevetett a fiú. – Olyan édes álmot ad, mint semmi más.

– No, azt elhiszem – bólintott Sári. – És… Milyen gyakran iszol ilyen… izé… bort?

– Nem elég gyakran – nevetett Zoltán –, sajnos elég ritkán kapható, csak néhány éve gyártják, azt is csak külhonban.

– És legális?

Zoltán értetlenül nézett rá.

– Hogy nincs valami szabályozás? Tiltás vagy ilyesmi? – kérdezett tovább Sári.

– Miért lenne?

– Mert ez egy kábítószer! – fakadt ki a lány.

– Dehogy – legyintett a fiú –, gyógyszer ez, igazi gyógyszer.

Sári nem akart hinni a fülének:

– Akkor bárki vehet ilyen kokainos bort? Még te is? Hiszen tuti nem vagy még tizennyolc.

– Tizenhét vagyok – vágta ki a fiú –, de ennek semmi köze a borhoz. Akár még Iluska is vásárolhatna bort, és ihatna is, ha akar.

A lány csak a szemét meresztgette, de inkább nem kérdezett tovább, félt, hogy még több furcsa kérdés gyanússá tenné. Gyorsan elterelte a témát:

– Most már csak a Czinegééktől kell felvennem a kosarat, meg Vágóéktól a hátit, aztán indulhatunk ahhoz a Tódorhoz.

De amikor Czinegééknél meg Vágóéknál fel akarta venni Sári a kosarakat, Zoltán lovagiasan odafordult a lányhoz.

– Ha megengedi… Vagyis engedd meg, hogy segítsek – vette ki Zoltán Sári kezéből a kosarakat. – Nem nézhetem, hogy egy ilyen csinos fiatal hölgy ennyit cipekedjen.

– Sári nem hölgy, csak egy cseléd. Nem kell neki segítség! – szólt durcásan Attila, mert aki cseléd, az cseléd, még akkor is, ha úri családból származik.

– Nem is cseléd, hanem nevelőnő – vette védelmébe a lányt Árpád. – És igenis jó, hogy Zoltán segít neki! Egy úriember így viselkedik.

– Akkor hazakísérsz minket? És bejössz ebédre is? – lelkesedett Iluska.

Zoltán arca elkomorult.

– Iluskám, édes kis huncutkám – hajolt le a kislányhoz –, szívesen tenném, mert Bori néni főztjét igencsak szeretem. De nem tehetem. Tudjátok, nem örülne neki a papa. De gyertek! Nézzük meg a Kertész Tódort!

Sári azt hitte, hogy valamelyik árus bódéját akarják meglátogatni, de kiderült, hogy egy másik, közeli térre tartanak. A cégtábla messziről virított:

Kertész Tódor norimbergi¹ kereskedése – Sárinak ötlete sem volt, mit árulhatnak egy ilyen nevű boltban.

Ám közelebb lépve világossá vált, hogy egy játékbolt felé tartanak. A gyerekek elvarázsolva nézték a kirakatban a játékokat.

– Odanézz, Attila! Kapszlis pisztoly! – mutatott egy dugós pisztolyra Árpád. – Még pisztolytartó is van hozzá! Igazi vadnyugati felszerelés.

– Az semmi! – tódította Attila. – De Lóri azt mondta, hogy itt bengáli tüzet is lehet kapni.

„Akkor ez egy pirotechnikai szaküzlet is? A játékbolttal együtt? Fura… – csodálkozott el Sári. – Nem gondoltam, hogy újévkor itt is durrogtatnak.”

– Ott! Az a baba pont olyan, mint Erzsébet királyné – mutatott Iluska egy porcelánfejű babára, aki Sisit mintázta. – Milyen gyönyörű! Menjünk be! Nézzük meg közelebbről.

Sári határozottan megrázta a fejét.

– Nem lehet. Így is el fogunk késni az ebédről, és Bori néni a fejünket veszi.

Úgy tűnt, a hivatkozás Bori nénire hatott, a gyerekek egy szó nélkül indultak el hazafelé. Persze útközben kitárgyalták, ki mit szeretne kapni karácsonyra.

„No, ez nem változott – állapította meg Sári –, a karácsonyi ajándékvárás itt is ugyanolyan, mint otthon.”

A gyerekek csacsogtak, Sári meg egyfolytában az utat nézte a lába előtt. Nem mert felnézni Zoltánra, mert erősen kavarogtak benne az érzések és a gondolatok. Elsőre egy cseppet sem tűnt szimpatikusnak a srác, mert tényleg eléggé tele van magával. De okosnak tűnik, kedves és udvarias. És hát… baromi jól néz ki. A testvérei meg rajonganak érte, ahogyan valószínűleg mindenki más is a környezetében.

„De engem aztán nem fog levenni a lábamról a sármjával – határozta el Sári –, akármennyire is Petőfi fia!”

A Hársfa utca sarkán Zoltán megállt, és odanyújtotta a kosarakat a fiúknak:

– Uraim, én eddig tudtam kísérni a hölgyet. Remélem, most már önök lesznek a szolgálatára.

– Biztos nem jössz be? – kérdezte Sári megütődve.

A fiú szomorúan rázta meg a fejét. Sári csodálkozva vette észre, hogy sehol sincs a korábbi nagy arca. Inkább egy elveszett kisfiú benyomását keltette.

– Nem mehetek. Bár igen vágyom viszontlátni anyámat. De a nevelőapám dühös rám.

– Ő mindig, mindenkire dühös – legyintett Sári. – És most nincs itthon.

Zoltán egy pillanatra elbizonytalanodott. Aztán újra megkeményedtek a vonásai.

– Akkor sem mehetek. Ha kitudódna, hogy itt jártam, annak anyám inná meg a levét. És ezek a ficserik nehezen tartják a szájukat. – Hirtelen odaguggolt a testvérei elé, és komolyan szólalt meg. – A papának egy szót se arról, hogy találkoztunk. Rendben?

A gyerekek felnőttesen bólogattak, de végül csak a nyakába ugrottak, és összepuszilták Zoltánt. A fiúk úgy cipelték a kosarakat, mintha valami lovagi tettet hajtanának végre.

– Imádnak – intett a gyerekek után Sári ellágyulva.

– Én is őket – válaszolta Zoltán. – Mindennap hiányoznak. És te is fogsz, ha nem láthatlak – vette elő megint a lehengerlő énjét.

– Nem… Nem tudom… – dadogta a lány. – Nem nagyon szoktam a városba járni.

– Na, majd teszünk róla, hogy többet járj – vigyorodott el a srác, és átadta a háti kosarat a lánynak. – De ezt most már neked kell becipelned, ha nem akarod, hogy a nevelőapám rájöjjön, hogy erre jártam.

– – – – –
1 Nürnberg neve a korabeli nyelvhasználatban. Nürnbergben volt a korban az egyik legnagyobb játék- és babagyár.

Miklya Luzsányi Mónika:
Szerelmem, Petőfi Zoltán?
Illusztrációk: Felvidéki Miklós
Abszolút Töri sorozat
Pagony Kiadó, Budapest, 2024
312 oldal, teljes bolti ár 4790 Ft