Mi vicces, mi nem a kutyavilág-érzékelésünkben | Mark Parisi: Bolond kutyák kutyabolondoknak

Fazekas Erzsébet |

Kutyabolond-e az a szülő, aki gyereke(i) nyaggatásának engedve kutyát vásárol? Esetleg valami egészen más? Meggondolatlan? Felelőtlen önsorsrontó? Túlzón önfeláldozó? Hiszen akinek sosem volt házi kedvence, az is tudja, ilyenkor az ajándék igen hamar az ajándékozó tulajdonába kerül át. Nincs ugyanis az a felelős szülő, aki elviselné annak tudatát/látványát, hogy a jobb sorsra érdemes kisállat (valamiben hiányt) szenvedne. Hiszen a hosszú időn át hisztizve kampányoló gyerek jószerével még ki sem próbálja, mivel jár az állattartás, az életkorából adódó hiányosságai miatt hamar ráun a feladatra. Mert neki az csak nyűg…

És az (átlag)szülő belátja: most megjárta. Szeme fényét kötelességtudatra szerette volna nevelni, de ezt legfeljebb már csak saját gondozói magatartásának jó példájával teheti. (Ha egyáltalán.) Ha tollal írnám, most rágnám a szárát, mert amíg ezen töprengek, közben fokozatosan romlik a közérzetem – csupán ettől a vásárol szótól. Zavar a gondolat, hogy a családtagnak szánt jövevényt úgy szerezzük be, mint valami boltban kapható árucikket, jelen esetben pedig érzelmi szükségleti tárgyat. Holott, lássuk be, valójában ilyesmi történik/történt.

A kedvenc kiválasztása igen sokszor rosszul indul. A netes kínálat böngészésekor válogatni kell a tenyésztők között. Márpedig e foglalkozás újabban lesújtóan rémes példákkal kerül a hírekbe. Valóban, micsoda iparág az, amelyik, nyerészkedés céljából felturbózza más lények természetes (szaporodási) ösztöneit! A család szerencsés esetben állatmenhelyet keres fel, s ott várja, hogy megszánjon egy kiszolgáltatott, szeretetre éhes négylábút. (Persze lehet más is a képlet, ha társra vágyó felnőtt áll a rács külső oldalán…)

Egyáltalán nem vicces, ahogyan a többnyire nem is kutyabolond gazdi kutyatulajdonossá lesz. Igaz, menet közben, a 10-15 év során, a közös élmények hatására persze, akár azzá is válhat – ha egymásra hangolódik állat és gazdája. Hogy aztán minden gazdi mindvégig úgy gondolja-e, hogy „lehet kutya nélkül is élni, csak nem érdemes!” – azt ki-ki maga döntse el.

Tény, hogy hatalmas teher jól végigcsinálni egy négylábú élettartama alatt mindazt, amivel a tartása jár. Nem csupán fizikailag, de érzelmileg is. Saját tapasztalatom, hogy a vizslatartás 14 éve alatt mennyit edződtem, gazdagodtam, illetve mennyit amortizálódtam. (Ez utóbbi, szükségszerűen fellépő folyamatra még csak mulatságosnak tetsző utalás sincs e könyvben – holott terhek, kínok nélkül nem létezik állattartás!) Hálás lehetek jó sorsomnak, hogy életemnek ezt a szakaszát lelki megrokkanás nélkül tudtam befejezni. A kötelezően megélt gyászperiódus múltán megszabadultam a bűntudat terhétől. Esténként már nem kértem számon magamon, hogy a tenyésztői baki (kettős megtermékenyítés) miatt született vizsla-ír szetter (fél)testvérek megkapták-e mindazt, ami kijár nekik. Érte-e őket elég élmény, kihívás, futottak-e eleget. Meggyőződésem, nem létezhet állattartás az efféle szembenézés igénye nélkül – és hibának tartom, hogy még csak egyetlen, erre utaló, poénosra fényezett példát sem leltem ebben a mulattatónak szánt karikatúra-gyűjteményben.

Az ilyen könyvek középpontjában, értelemszerűen a grafikus áll. Az ő munkája érinti meg elsőre az olvasót (vagy másodjára sem). Minden az ő rajzkészségén és verbális tehetségén áll vagy bukik. Lehet(ne?) akármilyen szellemes a szöveg, ha a képi megfogalmazás nem támasztja alá, nem erősíti fel az üzenetet – megette az egészet a kutya (hogy a macska rúgja meg)! Sajnos ebben az esetben is. Lapozgatás közben folyamatosan a mulatságos helyzeteket kerestem – de jórészt csak a hiányával szembesültem. Miközben a szerzőnek persze sikerült hiteles emberi vonásokkal felruházni (antropomorfizálni) a családi közegbe helyezett ebeket.

• Kukkants bele!

Bizonytalanságom már a borítónál kezdődött: vajon ki a tanár a címlapon a kutyák színi tanodájában? A hátsó borító megfejtését sem tudom kitalálni: a gazdi távozásakor ki töltötte be az űrt a kutya életében az első 15 magányos perc után? Ráfanyalodott a cicákra? A kutya-macska barátságra? Azt meg se kérdezem, hogy az amerikai karikaturista a kutyák életét szándékozott megrajzolni (ahogy Móricka elképzeli), avagy a mi életünkben betöltött szerepét? A válasz ugyanis nyilvánvaló: meg akarta jeleníteni a kutyalét emberben kialakult lenyomatát. Az olvasó benyomásait, érzelmeit, ragaszkodását, a kedvenccel járó kalandokat – feltéve, ha nem csak kutyát szerető, de tartó emberről van szó.

Már az első ábra – a kutyaagy térképe – minket jellemez. A mi vélekedésünk, hogy kedvencünk mennyire képtelen megjegyezni, mit szabad/mit nem megrágnia, megennie. Hogy mennyire nem zavarja őt a kosz. A grafikus jellemző tapasztalását mutatja az agy-régiók méretezése. Az ő kutyája tehát elsősorban gátlástalan szagolgató, és nem igazi ágyfoglaló. Más gazdik szerint lehet fordított is a régiók méretaránya. A szerző azon sajnálkozik, hogy Micsurinnak nem jutott eszébe az, ami egy állatorvosnak igen, hogy az adhat esélyt az esőerdők (az emberiség) megmentésére, ha a fákat, a favágók széttépésére trenírozott pitbullal keresztezik. Már ha humoros volna a végeredmény! És az mennyire vicces, hogy van gazdi, aki megfeledkezik az itatásról? Mert így a kutya más ’forrás’ után néz, mint kiderült az anonim vécélefetyelők klubtalálkozója résztvevőinek sztorijaiból. Tegye fel a kezét, aki szerint poénos, hogy a talán nem annyira kedvenc kutya-páciens azt mondja a pszichiáternek: „Nem azért járok ide, hogy analizáljon, hanem azért, mert itt feljöhetek a kanapéra…”

Megnyugtathatom az olvasót, azért akadnak szellemesebb helyzetek is – például, amikor a szennyes edényt pakoló gazdi és a mosogatógép nyitott ajtaja elé ül a kutya, kéregetőkre utaló táblát tartva mancsában: „Előmosást vállalok!” Tetszett az aromaterápiás mécsesek sora – kutya-torzók (köldöktől látszó altestek) sorakoznak a polcon, a mécses kanóca a felfelé kunkorodó farok. Elgondolkodtató üzenet: „Miben segíthetnek a háziállatok?” – hát például kiszökésükkel azt tudatják veled: „Nem zártad be rendesen az ajtót.” Ehhez képest gyenge poén a kutyák ételpiramisa. Minden réteg felirata: „Bármi.”

Saját érzéseit kivetítve rajzol a gazdi rettegő arcot a képernyő előtt üldögélő kutyára: „Ajjaj! Szerintem ráguglizott az ivartalanításra.” A póráz(ok) végén nyújtózkodó két kutyasétáltató gazdi valós tapasztalatára épülhet ez a párbeszéd: „Nahát, nekem is azt mondta az orvos, hogy az egyik karom hosszabb!” És ha már a testképnél tartunk: „Híztam volna? Pedig folyton felüléseket végzek” – morfondíroz a jutalomfalatra hajtó kutya. Tanácstalanok a kutya-tévé főzőműsorának zsűri tagjai: „Nem éreztem ízeket, olyan gyorsan bekaptam a vizsgaételt.” Ha már tévé – a képernyő előtt ül a kutya, s a következő kvízkérdést kapja, fordítsd le kutyára ezt: „Maradékok.” „Nincs ilyen szó” – válaszolja. E témakörbe illik: „Nem értem, mások hogy tudnak a kajájukról posztolni! Az enyém elfogy, mielőtt a telefonomat elő tudnám kapni.”

„Miért olvasol ilyen szomorú könyvet?” – kérdi kutya-apa a kölykétől. (A mű címe: A mókus, akit sosem kaptam el.) Élénk párbeszéd zajlik a gazdival is, aki azt kérdi: „Akarsz az ágyon aludni?” „Most nincs kedvem” – és amikor gazdi boldogan bekuckózna, kedvence visszarohan: „Április bolondja!”

Az emberek világából vett példa az eb-bírósági tárgyaláson zajló birtok-(jelölési)-vita is. „Én pisiltem rá a birtokra.” „Utána meg én az ő pisijére!” E humortalan, és nem túl gusztusos érvényességi vitához képest szellemes, hogy az urológiai mintaleadásra az eb a gyökerestül kitépett fát viszi. Mulatságos a teniszpályán tanácstalanul álldogáló kutyanégyes is. Szájuk tele, az egyiknek a szájában elfér négy labda, másik kettő szájában csupán három. Akinél csak kettő van, kissé nehezen érthetően értetlenkedik: „Hoty lehet, hogy megint kifotytunk a lafdákból?” Gazdi és kutyája a kanapén ül. Tévéznek, kezükben egyforma henger. A gazdi csipszet eszeget, a kutya teniszlabdákat…

Emlékezetes párbeszéd egy nő és férfi között: „Olyan lágyan puha a bőröd. Hidratálod?” „Igen, minden este” – s látjuk, hogy a hazatérő gazdit hatalmas arconnyalásokkal fogadja kedvence. Akinek megismerhetjük a slágerlistáját is: ’Megjöttem.’ ’Jó kutya.’ ’Sétáljunk egyet?’ ’Akarsz kocsikázni?’ ’Kaja!’ ’Szerintem is a macska volt!’

És, ha már macska, legyen egy kis matematika a végére. Alapvetés, hogy a gazdi életének egy éve alatt kedvence hetet öregszik. (1 emberév = 7 kutyaév) De mi van a macskákkal? Nekik hány életük van? A magam részéről a népmesei hét életet szeretem emlegetni, de úgy látszik, Amerikában a kilenc a kedveltebb. „Neked miért van nyolccal több életed, mint nekem?” – kérdi az internetes játék közben a joysticket nyomkodó kutya a képernyő előtt ülő macskától. Azért láthatóan nem keseredik el a hiányosságon annyira, hogy antidepresszánst íratna fel magának.

S ha már a hangulatjavításnál tartunk! Az én hangulatomon sokat javított volna, ha a szerkesztő vagy bárki javítja az ábrán az elválasztást (antide-presz-száns, bár a szabályzat ezt a változatot is megengedi) – egy várhatóan sokak által megnézett szövegben ezt inkább ne terjesszük. De mit ér a vágyam, ha íme, most én is közzétettem. Ááááh… Nos, ehelyett azt kívánom, az egyéni ízlésnek megfelelő, humoros ábrák maradjanak meg az érdeklődők emlékezetében.

Mark Parisi: Bolond kutyák kutyabolondoknak
Fordította: Csizmadia Lukrécia
Corvina Kiadó, Budapest, 2024
112 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
online ár a kiadónál 3591 Ft,
e-könyv változat 2799 Ft
ISBN 978 963 137 0560 (papír)
ISBN 978 963 137 0812 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az ember legjobb barátai, a gazdiért rajongó hősszerelmesek, önfeláldozó hősök, vigasztaló jóbarátok… és persze kajakunyeráló színésztanoncok, neveletlen manipulátorok, hajnali ugatógépek, dögbe-kakiba hempergő rosszcsontok: igen, ők azok, mindennapi társaink, a négylábú gyerekek.
Mark Parisi, többszörösen díjazott amerikai karikaturista most a macskák után a kutyák bolondos életét rajzolta meg, minden gazdi örömére. A kiadós nevetés közben ugyanis ismét igazat adhatunk a kollektív bölcsességnek: lehet kutya nélkül élni, csak nem érdemes!