Van kiút | Kistibi: Az utolsó utáni mohikán

Bedő J. István |

Ritkán írunk magánkiadásban megjelent könyvekről, Az utolsó utáni mohikán azonban megérdemli a kiemelt figyelmet. Kistibi (anyakönyvi változata: Kis Tibor) regényében sajátos ötvözetben jelenik meg a disztópia meg a realitás, de még ennél is fontosabb, hogy hogy anti-utópiájában nem valami távoli galaxis vagy világtól elzárt sziget a helyszín. Hanem – ami roppant elszomorító – napjaink világa, még csak azt sem mondanám, hogy egy párhuzamos univerzum. Mint amikor az ember egy nagy kirakat előtt elhaladva önmagát, saját környezetét látja. A tükröződő kép felismerhető ugyan, ám valamennyire (olykor teljesen) más. A szerző egyébként szerkesztőségi kollégánk, de főleg tanár és drámapedagógus.

A történet helyszíne egy közép-európai ország, ahol történetesen egy politikai párt – önmagában – szerezte meg a hatalmat, s annak vezetője az alsó-közepesen művelt, ám hataloméhes vezéregyéniség (Atya) kiépítette azt a rendszert, ahol a kultúrának a szerepe elenyésző, igazából nem is létező. Néhány évi munkával lebontotta az ellátórendszereket, az ipari és a mezőgazdasági termelést, a könyvkiadást, a kereskedelmet (ez volt a Nagy Változás), de ami ennél még alapvetőbb: az oktatást. Az oktatási intézményekben a katonás drill lett kötelező, ehhez mindig megfelelő mennyiségben megtalálható és szintén kellően műveletlen Felügyelők igyekeznek kiölni a Növendékekből az egészséges érdeklődést. Viszont ezzel párhuzamosan nem csupán engedik a vadságot, az erőszakot, de még ösztönzik is.

A felnőttek – akik még emlékeznek a hatalomátvétel előtti időkre és a kultúrára, továbbá volt még szakképesítésük és önálló gondolkodásuk –, azon vannak, hogy ezekről ne nagyon beszéljenek, hiszen az Elvkommandó a lakásokban is lehallgathatja őket. Az Alap Iskolákban még írni-olvasni sem tanítják meg a gyerekeket. A könyvek tilalmas dolgok, csak az ócskapiacon beszerezhető régiségek, vagy a pincékben a fűtőanyag alatt megőrzött emlékek. (Az olvasóban persze felidéződnek a már ismert disztópiák: különösen az 1984, a Fahrenheit 471, de még Lindsay Anderson filmje a Ha… is.)

• Olvass bele!

Csakhogy a történet kanyart vesz: a tizenévesek egyikének szülei megtanítják titokban olvasni a fiukat, és megismertetik az indiántörténetek klasszikusával, Az utolsó mohikánnal. Az indiánromantika, a történet kissé idealizált világa, de főképpen a bajtársiasság, a helytállás, a függetlenség védelme arra indítja a (valóságos világunkban nyolcadikosnak tekinthető) Lacit, vagyis indián nevén Unkaszt, hogy barátaival indián törzset alakítsanak. Elsajátítják a nyomolvasás, rejtőzés, önvédelmi és (támadó) csúzlis harc elemeit – vagyis a túlélést a vadság körülményei között, és ha kell, a természetben.

A drill, a durvaság nem kizárólag megtöri a kamaszok akaratát, de ellenállást is gerjeszt. És amikor kiderül, hogy a Mustra (vagyis az Alap Iskola tanévzárónak minősülő alkalmassági vizsgája) után nem pozitív jövő vár rájuk, hanem a sóbánya, Unkaszban és társaiban megfogalmazódik az ellenszegülés szándéka.

Kis Tibor regénye ezt a fejlődési, felnőtté érési folyamatot írja le, megragadóan. Amikor a cserkészkalandok valósággá és élet-halál harccá válnak, az olvasó feszülten szurkol nekik, és úgy érzi, ők választották a helyes utat, bármilyen szintű törvényszegést is követnek el. (A helyszínt Kádár Gabriella Zsófia örökítette meg a borítón.) Mert ebben a párhuzamos világban szinte minden a visszájára fordul. Talán nem annyira, mint Orwell 1984-es világában, pedig itt is akad bőségesen megalázás, megfigyelés, besúgás, a hitványak magasabb társadalmi polcra jutása.

Ennyire kis csoportnak a megoldás csupán az elszökés lehet ebből az erőszakra és a tudatlanság újratermelésére épülő, kizárólag a munkaerőt kizsákmányoló társadalomból. Ennek a története a könyv legizgalmasabb része, míg el nem jutnak a szomszédos, békésebb országba. A szerző nem bontja ki, hogy ezután mi lesz a sorsuk, és az olvasó – összevetve saját ismereteivel – alaposan elgondolkozhat ezen. Hiszen olvashattunk beszámolókat arról, hogy az észak-koreai kötelező tantárgyak – például a különféle Nagyonnagy Vezetők életrajzai – kutyafülét sem érnek a nagyvilág tudáspiacán, de még a dél-koreain sem. Valami reményt azért sugall Kistibi regénye: bár nem írja le sehol, de tudott dolog: egy gátszakadáshoz vezethet egyetlen ürgelyuk is, mert ott kezd szivárogni a víz. Amikor akár csupán egy kis csoportnak sikerül elhagyni az elnyomás terepét, az is közelebb vihet a rendszer összeomlásához.

Nagyon ajánlom Az utolsó utáni mohikánt a kizsigerelt pedagógusoknak, a diákoknak, akiknek éppen most korlátozták a továbbtanulási lehetőségeit, leendő egyetemistáknak, akik számára csökkent az állami fenntartású helyek száma, szülőknek, akik hisznek abban, hogy a magasabb színvonalú oktatás viszi előbbre gyermekeiket – továbbá azoknak a politikusoknak, akik bevarrott szemhéjakkal szavazzák meg ezeket a korlátozó intézkedéseket.

Kistibi: Az utolsó utáni mohikán
Underground Kiadó, Budapest, 2024
Borítókép: Kádár Gabriella Zsófia
ISBN 978 963 574 6910
Előrendelhető a kiadónál:
info@publio.hu

* * * * * *

A könyv fülszövege

Az Atya világában a Nagy Változás után a társadalom jelentős része Közmunkás lett. Az iskolák megszűntek, írni-olvasni csak a Vezetők és Politikusok gyermekei tanulhattak. A Közmunkások és a Növendékek még a nevüket is elvesztették. A Növendékeket csak agresszióra tanították, farkastörvények uralkodtak az iskolát helyettesítő intézményekben. Ebben a világban próbál túlélni és szabadságot találni a „mohikánok” törzse.